Azt már régóta tudjuk, hogy a pénznek nincs szaga. Elvei meg pláne nincsenek. Az amerikaiak is megneszelték ezt, hiszen évek óta tudatosan próbálnak az egyre inkább kiterebélyesedő, húsos bödönként funkcionáló kínai filmpiac közelében maradni. Hol a kínaiak szállnak be némi pénzzel a hollywoodi blockbusterekbe, máskor pedig az amcsik kezdeményeznek együttműködést az ázsiai testvéreikkel, hogy minél könnyebben bejussanak arra a területre, ahonnan számolatlanul ömlik a lé, csak utána kell nyúlni és felszedegetni. Ennek érdekében pedig még kompromisszumokat is kötnek. A kínaiak - és legfőképpen az erőskezű pártvezetésük - ugyanis nem szeretik a túlzott erőszakot, lehet persze egy kis öri-hari, de módjával, a meztelenkedést sem különösebben díjazzák, maximum otthon ágyban és párnák között és a szexuális identitás különféle variációiért sincsenek oda. Ezek helyett pedig humanitást, értékek közvetítését, a keleti kultúra népszerűsítését, érzelmeket és spiritualitást várnak. Hogy is van az a mondás: „bort iszik és vizet prédikál”. No mindegy, az amerikaiak előtt nincs lehetetlen, ha a piac úgy kívánja, előveszik azt az ollót és csattogtatják rendesen, hogy megfeleljenek a kritériumoknak. A legújabb jenki-kínai kooperáció, A Nagy Fal esetén azonban nincsen szükség erre. Mert itt csak egy dolog van: grandiózus, monumentális látványvilág. Ha ezt kivágnák, félő, nem maradna semmi. Csak Matt Damon meg a nyila. És az kevés egy filmhez.

Zhang Yimou kínai rendező neve nem lehet ismeretlen a legvérmesebb hazai filmrajongók körében. Több munkáját bemutatták itthon, van olyan, ami eljutott a mozikba és olyan is, amit valamelyik tévécsatorna tűzött műsorára, esetleg lemezen látott napvilágot. Ezek közül talán a Hős és A repülő tőrök klánja című filmjei bizonyultak a legmaradandóbbaknak. A rendező nem ment szembe hazája elvárásaival, amikor a keleti kultúra és történelem különféle időszakait, azok legendáit dolgozta fel az úgynevezett vuhszia műfajában, ami eredetileg az irodalomból ered és a hősi harcművészetek kalandjait mutatja be. Később átterjedt a filmművészetre is, Yimou pedig népszerűségének az egyik zálogát találta meg benne. Yimou elképesztő képi világot teremtett, amit gazdagon átszőtt a spiritualitásoktól sem mentes mondanivaló. Sokan ezért is nevezték vizuális költészetnek az ilyen műfajban született alkotásait. Egy pillanatig sem csodálkozunk azon az előzmények ismeretében, hogy A Nagy Fal megfilmesítése végül a kínai rendező kezébe került. Azon már inkább elképedtünk, hogy a csodás művekkel kikövezett pályafutás ellenére, a professzionálisan tálalt külcsínen túlmenően mennyire nem volt egy csöppnyi elképzelése sem arról, hogy mitől lehetne ez más, mint egy szokásos látványorgia.

A történetet akár a harmadik osztályos Pirike is megírhatta volna egy irodalom órán. Vázlatszerű, kiforratlan ötlethalmaz ez, semmi más, messziről bűzlik róla, hogy vékony támasztékként szolgál a meséhez. Ettől még illett volna kicsit komolyabban venni, mert a Piroska és a farkas sem csak arról szól, hogy az ordas jószág felfalja a nagymamát. Van itt két vándor, vagy mi az isten, akik akár Mátyás király udvarából is odatévedhettek volna a Nagy Fal környékére, annyira nem tudunk meg róluk semmit. Később is mindössze annyit, hogy valami fekete porért jöttek, amit meg akarnak fújni, mert attól úgy érezhetnék magukat, mintha ők uralnák a világot. A jellembeli változásuk pedig abban áll, hogy míg az egyik kitartana az eredeti céljuk mellett, a másik, a lófarkas, akiben egy idő után buzog a harci kedv és a tettvágy, inkább segítene a helyieknek legyőzni a szörnyeket. Mert bizony azok is vannak itt szép számmal. Ilyen zöld lények ezek, akik úgy néznek ki, mintha egy őrült tudós, mondjuk Victor Frankenstein keresztezné a velociraptorokat a piranhákkal és a kajájukba kevert volna egy halom fehérjeport meg szénhidrátot, hogy minél erősebbek és izmosabbak legyenek, alkalmasak arra, hogy falakat másszanak, alagutat ássanak és embereket zabáljanak. Mindezt egy királynő utasítására, akit az alattvalók táplálnak. És ebből leszűrhető az is, hogy a forgatókönyvírók kedvenc filmje, A bolygó neve: Halál lehet.

Az nem baj, ha van minta, az már viszont halmozottan hátrányos, ha nincs logika. Mert akkor ellentmondások keletkeznek. És ha túlnyomórészt csak azok vannak, akkor nem tudjuk komolyan venni a sztorit. Egy idő után pedig nem is akarjuk. Hiszen a dögök valamikor nagyon okosak, valamikor nagyon buták, körülbelül attól függően, hogy az író egy felest, vagy kicsikével többet gurított le a torkán. Ennek függvényében bonyolódik a történet is. Így pedig megsokszorozódnak a szereplők, a szálak, a jelenetek. Amelyek többnyire fölöslegesek. Vagy legalábbis elhanyagolhatóak. A film végkimenetelét tekintve bizonyosan. Tény, hogy a kínai pártbizottság örülhet. Mert A Nagy Falban ott vannak azok a kívánalmak, amit minden hozzájuk bepimaszkodó mozitól követelnének. Vannak itt heroikus érzelmek, értékeket is közvetítenek, többek között a bátorságét, harciasságét és a bizalomét, sőt még a keleti kultúrából is kapunk ízelítőt, bár attól a zenei betéttől, ami úgy hangzott, mintha Tibi a kocsmáros zendítene rá, miközben Lajos bácsi kíséri tubán, eltekintettünk volna. Nem is ezzel van gondunk. Hanem a szinttel. Mert ezek tényleg úgy vannak tálalva, ahogy a kínai pártbizottság megálmodta. Nevetségesen infantilisen.

Bezzeg az amcsik, ha maguk csinálhatták volna meg a sztorit, biztos, hogy a lófarkas gyereket és a kínai katonalányt ágyba parancsolják. Mivel ott volt a cenzor pallósa, marad egy kiherélt vonzalom köztük, ami abban teljesedik ki, hogy Matt Damon azzal a kék szemével lélekben vetkőzteti a csajt. És így jut egyre lejjebb és lejjebb. Ha már másban nem megy. A Nagy Fal pedig teljesíti a küldetését. Egy viszonylag gyorsan lezavart látványnumerát, amiben kevés a kohézió, még kevesebb a gondolat, ami van az gyermekded, viszont legalább a trükkök felelősei elmondhatják magukról, hogy megint megdolgoztak a pénzükért és nem naplopásért mehetnek a pénztárhoz, meglobogtatni azt a bizonyos csekket. Matt Damon szimpatikus fiú. Ezt ezúttal sem cáfolja. Általában jól is választ forgatókönyveket. Vagy legalábbis nem lő nagyobb bakot. Most is csak egy kisebbet. Mert azt nem nagyon értjük, hogy ez mivel nyűgözte le. A pénzzel meg azért nem nagyon dobálóznánk, hiszen az van neki és nem is irigyeljük érte. Habár Damon karizmája sokszor mentőövként szolgál, de a felcserélhetőség így is ott van minden mozdulata és gesztusa mögött. Tian Jing nagyon szép és attraktív nő. Azt, hogy milyen színésznő, ebből a kissé szűkre szabott szerepből nagyon nehéz lenne leszűrni. Andy Lau-t ha másból nem is a Szigorúan piszkos ügyekből jól ismerjük. Zseniális alakításokra képes. Most ennek a huszadára sincs rákényszerítve. Willem Dafoe egyetlen mentsége viszont tényleg csak a suska lehet. Ez tőle több mint vérszegény.

A Nagy Fal képtelen levakarni magáról azt a feltételezést, hogy megrendelésre készült. A kínai pártbizottság javaslatára, az amerikaiak tevékeny közreműködésével. Ettől még lehetne jó, de nem az. Yimou-tól meg különösen kevésnek tűnik. Tőle sokkal többet várunk. Nem látványban és monumentalitásban. Mert azt a normát minden további nélkül teljesíti. A többi hozzávalóban azonban megreked. Körülbelül az oviban. Ott voltak ilyenek a párbeszédek, meg ilyen rózsaszín, rozsdamentes a világ. Persze, ha kellett kicsit bepiszkolhattuk ezt az idilli képet. Műanyag dinoszauruszokkal. Ahogy a kínai pártbizottság megálmodta.

5/10