2016. dec 29.

Kaliforniai álom - filmkritika

írta: frími
Kaliforniai álom - filmkritika

Egyre inkább aggasztóak az olyan előrejelzések, amelyek egekig magasztalnak egy filmet. Mert hajlamosak becsapni és elaltatni, úgy mész a moziba, hogy olyat fogsz látni, hogy magad alá vizelsz a gyönyörűségtől, soha nem látott világba csöppensz, csak ámulsz és bámulsz, az élmény pedig olyan szinten maga alá gyűr, hogy kifelé menet is tántorogsz, várva, hogy valaki beléd karoljon és lerakjon egy padra az utcán, hogy ott szedd össze magad. Aha. Hányszor reméltünk már ilyet? Hányszor álmodoztunk erről? Aztán ott álltunk, mint egy kivert kutya, akit leöntöttek egy vödör moslékkal. Elárultak, megvezettek, elvittek a bozótba málnát szedni, miközben előtte ellopták a gyümölcsöt. Szédelegtünk a bűztől és inkább csap alá tartottuk a fejünket, hogy minél előbb tisztára mossuk a gondolatainkat a rárakódott szennyezett rétegektől. Vagy csak egyszerűen magunkban kerestük a hibát. Ez csodás? Ez zseniális? Mitől? Miért? Mert azt mondták? Persze hamar lehűtjük magunkat. Háborgunk a semmin. Hiszen van erre egy közhelyes örökzöld a tarsolyunkban. Ízlések és pofonok. Ami másnak gyönyör, az nekünk kín és fordítva. Bele kell nyugodni és szépen tovább bandukolni.

kaliforniai_1.jpg

Ezért is voltunk tamáskodók a Kaliforniai álom című filmet körülvevő fékevesztett hozsannákkal kapcsolatban. Musical? Az nem a Madách Színházba való? Meghaladta az idő. Ne már. Rózsaszín habcsókok és vattacukor hegyek, smúzolás és nyalakodás, miközben szól valami pirospozsgás, agyonszínezett táncdal a háttérben, a táncosok meg járják a csacsacsát. És ez jó? Az az igazság, hogy igen. De még mennyire, hogy igen. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a Kaliforniai álom két óra alatt rávilágít arra és pontosan megmutatja nekünk, hogy miért érdemes élnünk. Az álmainkért, a céljainkért, a boldog pillanatainkért meg azért a nyamvadt érzésért. A sötét veremért. Amibe mindig bele akarunk és bele fogunk esni. Szerelemnek nevezik. Szerencsés esetben. Még csak azt sem lehet mondani, hogy musical, vagy zenés film címszó alatt egy díszdobozba csomagolt, szívecskés masnival átkötött hatalmas kockacukrot kapunk, mint a lovak. A Kaliforniai álom ugyanis mer kijózanító és realisztikus lenni. Miközben ringat, andalít, felhők között hemperget, ugyanolyan lendülettel ledob a földre és abba a retkes valóságba, ahol nemcsak édes kókuszgolyókat habzsolunk, hanem nagyon sokszor keserű csoki bonbonokat. És ez együtt lesz megindító, szomorú és vidám, szerelmes és csalódott, könnyes és vicces, álmodozó és valósághű. Mint maga az élet. Lehet, hogy földrajzilag távol esik tőlünk, de szeretnénk hinni, hogy ebben tapicskolunk mi is. Vagy ez csak illúzió? Az érzések, a vágyak, az álmok és a célok tekintetében remélhetőleg nem.

kaliforniai_2.jpg

Whiplash. Ez volt az a film, amivel Damien Chazelle huszonkilenc évesen kibújt az anyukája szoknyája alól és egy káprázatos belépővel megváltotta a jegyét a nagyok közé. A zenetanár és a dobos tanonc párviadalában ott volt a szenvedély, a dráma, a tehetség, az ambiciózus akarat, a harc, miközben lüktetett a dzsessz és olyan izgalom és feszültség lobogott a vásznon, mintha valami kimagasló akciómoziban lennénk. Chazelle alkotott és varázsolt. Aztán besegített a Cloverfield Lane 10 forgatókönyvébe, amin rajta is maradt a nyoma, de megrendezni már nem volt kedve és ideje. Máson törte a fejét. Egy nagyszabású musicalen. Nem valami adaptáción, az nem lett volna hozzá méltó. Maga írta meg a szöveges alapot, Justin Hurwitz pedig – aki a Whiplash zenei részének felelőse volt és tulajdonképpen szimbiózisban dolgozik a rendezővel – a dalokat és az aláfestő muzsikát. És ezzel úgy reformáltak meg egy műfajt, hogy közben valamennyire hűek is maradtak a hagyományokhoz. Mert Chazelle filmje ízig-vérig mai történet, ugyanakkor végig érezzük az 50-es, 60-as, 70-es évek atmoszféráját és szellemiségét, ami a körítésben, a filmes eszközökben, a hangulatban, sőt még időnként a látványvilágban is megjelenik. Chazelle ötvözetének telitalálata a nyitó képsor, amikor az autópályán feltorlódott dugó kellős közepén az emberek táncolnak, énekelnek az úton és a kocsikon. Elképesztően hatásos jelenet, amivel a rendező rögvest behúz, nem kizárólag nosztalgiát teremt, hanem érzelmeket, élményeket, álmokat és vágyakat, amik elől el lehet zárkózni, csak nem érdemes.

kaliforniai_3.jpg

Persze lehet azt mondani, hogy Chazelle nem egy Tesco-ban dolgozó árufeltöltő lány és egy magára nagyon adó irodalomprofesszor szerelmi történetét énekli meg a Kaliforniai álomban. Különben is, ilyesmit már láthattunk a My Fair Lady-ben. Chazelle nem hagyja el a biztos terepet a bizonytalanért. Azt a világot ábrázolja, amiben töviről-hegyire járatos, amit ért és tud, hiszen nála egy kezdő színésznő és egy dzsesszzongorista találnak egymásra. És mégsem lesz belterjes a móka, mert Chazelle a tűpontos dialógusokon és a roppant szellemes fricskákkal megdobott ismerkedési fázison keresztül jelzi, tisztában van vele, hogy miképpen szokott ez működni az életben és csak annyira esik túlzásokba, amennyire ezt a műfaj megkívánja. Ráadásul ezeket szándékosan gerjeszti, amikben ott van a kikacsintós, ironikus önreflexió jól látható mozzanata is. Azt pedig a film felénél kezdjük érzékelni és kapiskálni, hogy a Kaliforniai álom mennyire más, mint a nagy elődök. Merthogy előtérbe kerülnek a valódi konfliktusok, azok a kérdések, amelyek életbevágó jelentőséggel bírnak. Akár egy szerelemben. Akár a hétköznapokban. És ezekre már nem mindig vannak jó és megnyugtató válaszaink. Hiszen a karrier és a magánélet egyensúlyban tartása megerőltető feladatnak tűnik, szinte mindenki küszködik vele, miközben sokszor nem vesszük észre, hogy meddig mehetünk el az álmaink, céljaink kergetésében, ahhoz, hogy ne sérüljön az, amiről csak később derül ki, hogy a legfontosabb volt nekünk.

kaliforniai_4.jpg

Damien Chazelle az impozáns, szíveket és lelkeket melengető jelenetek mögé lopakodva elrejti a lényegi mondanivalót, hogy ne csak gyönyörködjünk a lenyűgöző látványban és hangulatban, hanem bátran gondolkozzunk és merengjünk is a látottakon. És a rendező ezzel egy csapásra eléri, hogy ne csak nézzük, hanem értsük is őt. És közben a sztori lendületes, élénk és dinamikus marad, talán csak egyszer-kétszer veszít néhány pillanatra az erejéből, kissé megrekedni látszik, de akkor rendszerint jön egy olyan zenei betét, ami azonnali újraélesztéssel tereli vissza a filmet a rendes kerékvágásába. Justin Hurwitz muzsikája fantáziadús, változatos, fülbemászó és újra meggyőzhet bennünket arról, hogy a dzsessz nem haldoklik, nem egy ódivatú műfaj, hiszen ha értő kezek közé kerül és meg van bolondítva némi klasszikus nagyzenekari beöntéssel, hihetetlen energiákat képes mozgósítani a nézőben. A koreográfiák szépen kidolgozottak, nem nyomják agyon a filmet, nem másznak rá, de nem is kerülnek háttérbe. Chazelle láthatóan nagyon akkurátusan és precízen dolgozta ki a két fő karakter jellemét, annyira, hogy a többiekről meg is felejtkezik. Olyan, mintha nem volnának. Lehet, hogy nincs is szükség rájuk, hiszen a főszereplők beragyogják az egész filmet. Emma Stone és Ryan Gosling szerelmes párosa nagyon működik a vásznon. Hajszálpontosan érzik egymás rezdüléseit, tökéletesen reagálnak a másikra, minden gesztusuk, grimaszuk és mondatuk őszinte és hiteles. A Kaliforniai álom két zseniális színész megdicsőülése, akik nemcsak prózában vannak otthon, hanem énekben és táncban is. J.K. Simmons olyan karizmával bír, hogy már annak is örülünk, ha látjuk. Még akkor is, ha csak néhány perc erejéig van jelen.

kaliforniai_5.jpg

Van az a hosszan kitartott pillanat, amikor Stone és Gosling egymás szemébe néznek. Na, azt nem lehet elfelejteni. Az letaglóz, földbe döngöl, ott marad velünk, belénk és az emlékeinkbe kúszik, kitörölhetetlenül kísért és égeti a szívünket. Merthogy abban, minden benne van, szőröstül-bőröstül, amit a szerelemről tudni kell és tudni érdemes. A szépségével, a csodálatosságával, a megismételhetetlenségével, az álomszerűségével és a keserűségével együtt. Katartikus érzés. És maga a film is az. Katartikus. Biztos találhatnánk még hibákat, kekeckedhetnénk, ha nagyon akarnánk. De nem lehetünk annyira merevek és sótlanok, hogy ne adjuk meg magunkat a Kaliforniai álom perzselő tüzének és bámulatos varázslatának. Nincs rá elég okunk és magyarázatunk. Különösen úgy, hogy még mindig arra a hosszan kitartott pillanatra gondolunk.

9/10

Szólj hozzá

kritika film amerikai musical romantikus zenés Ryan Gosling Emma Stone J.K. Simmons Damien Chazelle La La Land Kaliforniai álom Justin Hurwitz