Szabadság. Boldogság. Olyan fogalmak, érzések ezek, amelyekkel többnyire nem tudunk mit kezdeni. Inkább életcélként tekintünk rájuk, melyekért érdemes harcolni és küzdeni a hétköznapok forgatagában, hogy aztán egyszer mindenféle rabiga és kötöttség nélkül azt mondhassuk: megérte. Mert most boldogok és szabadok vagyunk. Elképzelhető, hogy nem is jön el ez a pont, hiszen az elégedetlenség örökké ott motoszkál bennünk, sopánkodunk, mérgelődünk, közönyösek leszünk és közben észre sem vesszük, amikor a régen várt érzések ott toporognak előttünk, várva, hogy átélhessük őket. Olyan mértékben passzívvá és lemondóvá válunk, hogy azt sem tudjuk kellőképpen értékelni, ha esetleg benne lépkedünk. Elszalasztjuk a lehetőséget, az állapotot, aztán újra csatasorba állunk, hogy megint viaskodjunk értük. És mindaddig részesei vagyunk ennek a reménytelennek tűnő körforgásnak, amíg nem tudjuk kézzelfoghatóvá tenni számunkra azt, amit boldogságnak és szabadságnak hívnak. Sokszor éppen ettől leszünk frusztráltak, hogy peregnek a percek, az órák, a napok, a hónapok és az évek és még mindig nem találtunk arra, amit az idealista álmainkban elképzeltünk magunknak. Pedig lehet, hogy közel vagyunk hozzá. Még csak lehajolni sem kell érte. Mindössze észre kell venni és át kell élni. Jó és szerencsés esetben van rá egy életünk. Kevés? Ki tudja?

Ridley Scott Thelma és Louise című filmjében egy pincérnő és egy unatkozó háziasszony gondolták úgy, hogy nekik elegük volt a mindennapok mozdulatlanságából és nihiljéből, ezért csapot-papot hátrahagyva egy hétvégére kiruccannak, hogy rátaláljanak ismét arra a már elfeledett boldogságra. Aztán a sors kegyetlen játékának köszönhetően, végeredményben a szabadságukért is harcolniuk kellett. Valami ilyesmi foganhatott meg Paolo Virzi, olasz rendező fejében, amikor papírra vetette az Őrült boldogság alapötletét. Merthogy az nagyon nem áll távol Scott mozijának témájától és atmoszférájától. Virzi helyszíne, a napfényes Toszkána, közelebbről pedig egy pszichiátriai intézet, közkeletűbb nevén diliház, ahol két nő, Beatrice és Donatella találkozásának lehetünk szemtanúi. Gyorsan megállapíthatjuk, hogy ennek a két nőnek a kinti világban nem sok köze lenne egymáshoz. Beatrice notórius hazudozó, miközben folyton lefetyel, be nem áll a szája, ráadásul kóros álmatlanságban szenved, amivel nem könnyíti meg sem a saját maga, sem a többi beteg helyzetét. Donatella viszont csendes, láthatóan depressziós és a kommunikáció minden formájától hidegrázást kap. Először nem is igazán komálják egymást. Aztán mégis összebarátkoznak. Annyira, hogy egy óvatlan pillanatban együtt szöknek meg. És akkor nemcsak a valósággal szembesülnek, hanem egymás élettörténetével is. Abban pedig nemcsak öröm van, hanem szomorúság is. Keresik a kalandot, élvezik a szabadságot és talán rálelnek a boldogságukra is. Meg persze önmagukra.

Azt már a felütés során érzékeljük, hogy Virzi nem az a menekülős típus. Nem futamodik meg a kihívások elől. Első blikkre ugyanis azt gondolnánk, hogy az elmegyógyintézet, mint közeg lerágott csont. Használták már sokan, sokféleképpen. Szinte lehetetlen újat mutatni. Virzi azonban nem is akar. És pontosan ettől lesz életteli és valóságközeli az a hely, ahol nem a sajnálkozásra és a drámai körülmények minél realisztikusabb ábrázolására tevődik a hangsúly, hanem az ott élő emberekre, legfőképpen pedig a két főszereplőre, Beatricére és Donatellára. A rendező a két személyiség találkozásán keresztül nemcsak az egyéniségükre, mentális problémáikra, gondolkodásukra és lelki bajaikra világít rá élesen, hanem az intézet szellemiségére is. Ezekből a jól illusztrált momentumokból pedig fokozatosan felsejlik előttünk, hogy bármennyire is betegek és segítségre, ápolásra szorulók, Donatella és főként Beatrice számára szűk ez a környezet. Mert esélyük sincs kiteljesedni, mert a múltukban ott vannak azok az elvarratlan szálak, amiket le kellene rendezniük és mert élni vágynak. Másként és máshogyan. Virzi stílusától idegen a mihaszna, sokszor képmutató szenvelgés és túlzott érzelgősség. Ezért is nyúl bátran a humorhoz, már a két nő első találkozásánál is. És ezt a későbbiekben sem hajlandó feláldozni semmiért, harsányabb, egyértelműbb poénokkal éppúgy szolgál, mint ironikusabbakkal és szarkasztikusabbakkal. Ettől pedig felszabadultabbá, némiképpen életigenlőbbé válik még az is, ami egyébként komor, megdöbbentő és szomorú.

Az Őrült boldogságon végigvonul az a fajta a kettősség, ami a két nő eltérő vérmérsékletéből fakad. Beatrice vad és szenvedélyes, szeret nagyot mondani és szeretne abban a világban létezni, amiről álmodozik és ami igencsak messzire helyezkedik a valóságtól. Donatella ezzel szemben melankolikus, letört és beletörődő, hiszen a lelkében ott van az a múltbéli pecsét, amivel képtelen együtt élni. És ez az ambivalencia rátapad a film hangulatára is. Virzi szélsőségesen cikázik a lendületes, fékevesztett és az elgondolkodtató, érzékeny jelenetek között. Általában nincs gond a ritmusérzékével, de időnként a kalandok realitását felülírva talán eggyel több olyan fordulatot pakol a mozijába, amelyekkel csak a tétet fokozza, de az előrejutást nem segíti elő. Beatrice szerelmi élete például egy mesterségesen előállított kavalkádnak hat, amiből nyugodtan le lehetett volna faragni és nyisszantani a fölösleges darabkákat. Az is feltűnő, hogy Virzi néha csak úgy elkószál. Fejezeteket, szálakat nyit meg, amiket aztán vagy félbehagy, vagy nem zár le. Kárpótlásul viszont van egy olyan húsz perc a film végén, ami minden erőlködéstől, pátosztól, rárakott máztól és giccstől mentesen szép és felemelő. Borzongatóan. És egyszerűen.

Aki a Teljesen idegenek című filmből, ami szintén Olaszországból származik, hiányolta a heves, mediterrán felfogást, az itt nem fog csalódni. Mert az Őrült boldogságban bizony előfordulnak kiabálások, veszekedések, óbégatások, sőt olykor a tettek mezejére is lépnek a szereplők, ha sérül az igazságérzetük. Virzi azonban, még ha olykor nem is szab gátat az elszabaduló kedélyeknek, ebben is próbál egy olyan egészséges mértéket teremteni, ami nem csap át mérhetetlen és túlzottan radikális érzelemnyilvánításokba. Vagy csak megbocsátható szinten. Beatrice és Donatella két olyan karakter, akik igazi jutalomjátékra adnak lehetőséget. Az őket alakító, Valeria Bruni Tedeschi és Micaela Ramazotti olyan kaliberű színésznők, akik élni is tudnak a kínálkozó alkalommal. Bruni Tedeschi Beatriceként majd kicsattan az erőtől, vitalitástól és energiától. Nem is palástolja, nincs is miért. Bruni Tedeschi néhol erőteljesebb eszközöket használ, mindig figyelve arra, hogy ne lépjen át egy határt. Ettől marad érzéki és emocionális egyben. Ramazotti Donatellaként rapszodikusabb, de hiteles és őszinte akkor is, amikor a dühösebb énjét látjuk és akkor is, amikor a lágyabb színeket veszi elő. Nemcsak az összjátékuk bravúros, hanem az egyéni alakításaik is kimagaslóak. Ha Hollywoodban lennénk, már díjakért üvöltenénk.

Nem panaszkodhatunk. Az olaszok egy hónapon belül kétszer mutatták meg, hogy igenis számolniuk kell velük korunk filmművészetében is, nem vesztek el. Legfeljebb megpihentek egy kicsit. Paolo Virzi filmje, az Őrült boldogság pontosan rávilágít arra, hogy egy találkozás, hogyan rendezhet le és alakíthat át életeket és sorsokat. Két olyan nő találja meg a maga kis boldogságát és szabadságát, ha csak pillanatokra és időszakokra is, akik betegek és a külvilágtól elzárva kell, hogy éljenek. Mertek szabadok és boldogok lenni. Van tehát esélyünk. Különben is, egy kicsit mindannyian őrültek vagyunk. Vagy nem?

8/10