Megfejthetetlen, hogy miért ragaszkodnak még ahhoz, hogy egy film előtt odabiggyesszék a címkét „igaz történeten alapul”. Azon túlmenően, hogy hatásvadász, nem sok értelme van, hiszen, aki beül egy moziba és úgy igazán átadja magát az élményeknek, a varázslatnak, annak nem fog eszébe jutni  közben az, hogy, amit lát, megtörtént –e az életben, vagy nem. Talán nincs is jelentősége. Mert ha az a film jól van összerakva, az úgyis valóságosnak fog hatni, a képzelőerő, a beleélési képesség és a fantázia ugyanis nem ismer határokat. Műfajtól függetlenül. Az pedig már régen rossz, ha erre alapozva akarnak népszerűvé tenni egy terméket, merthogy akkor felmerül a gyanú bennünk, hogy ezzel valamit takarni szeretnének, vagy netalántán súgni a nézőnek, hogy ne foglalkozz a minőséggel, nem ítélkezz elhamarkodottan, tudd azt, amikor értékelsz, hogy ez a sztori a hétköznapokból táplálkozik. Valóban. Amit aztán át kell formálni, amit dramaturgiailag fogyaszthatóvá kell tenni, mert ha pontosan úgy tálalnának mindent, ahogy az egyszer megtörtént, nem sokan tartanának ki a vetítés végéig. Lehet, hogy egy-két filmnek még így sem árt, ha ezzel a becsapós felütéssel indul, de A számolás joga pont nem szorulna rá erre a mankóra. Theodore Melfi mozija ugyanis anélkül is hitelesnek és őszintének tűnik, hogy ezt mesterségesen aládúcolnák egy elcsépelt és rogyásig koptatott szlogennel.

Theodore Melfinek számtalan csapdahelyzetet kell elkerülnie. Hiszen az már az alapoknál egyértelművé válik, hogy A számolás joga tele lesz olyan szituációkkal, konfliktusokkal, amelyek üzeneteket, társadalmi példabeszédeket hordoznak magunkban. És ez azért különösen veszélyes, mert ilyenkor tör rá az írókra, rendezőkre az az ellenállhatatlan vágy és késztetés, hogy túlságosan didaktikusak, okító célzatúak legyenek, feltartva a mutatóujjukat minden egyes nevelő hatású szózatnál, amit az emberiséghez intéznek. Melfi pedig nem szégyenlős, bátran és olykor átlátszóan használja a felkiáltó jeleket, mégsem tudunk haragudni rá, mert az érzelemtúltengés kellős közepén annyi pozitív és kellemesen bizsergető, jól eső érzést ragaszt ránk, amitől hajlamosak vagyunk azt is elfelejteni, hogy a kiragadott és ténylegesen megtörtént esetek ugyan szépek, hasznosak, üdvözlendőek és példaértékűek, csak nem adnak egy teljesen reális képet. Mert naivitás lenne azt gondolni, hogy az a fajta tolerancia, ember- és teljesítményközpontúság, ami itt létjogosultságot nyer, az bármikor is átültethető lesz a világ egészére, vagy a különböző társadalmakra. Ahhoz meg kéne változnunk, ahhoz sűrűn önmagunkba kellene néznünk, ahhoz nem utálkozva és gyűlölködve kellene egymás felé fordulnunk, hanem empátiával, kíváncsisággal és érdeklődéssel. És persze azzal a kissé közhelyes tudattal, hogy az embert muszáj individuumként értékelni és nem aszerint, hogy melyik nemhez, vagy fajtához tartozik. Mert abban éppen úgy szerepe van a véletlennek, mint a genetikának.

A rendező egyszerre több frontot nyit, amikor három olyan nőről mesél, akik a 60-as évek elején egy többnyire férfiak által uralt munkahelyen, a NASA égisze alatt próbálnának érvényesülni és megmutatni, hogy bennük is megvan az a tehetség és szikra, ami bármelyik ellenkező nemű kollégájukban. És ha ez nem lenne elég ok az összeütközésekre, még azzal is meg kell birkózniuk, hogy mindannyian feketék. Melfi a nők sorsán keresztül pontról pontra rátekeredik azokra a konfliktusokra, amelyek ma is aktuálisan csengenek a fülünkben, ha nem fogjuk be azokat. Persze sokat finomodott és kulturálódott a helyzet azóta, a feketéknek már nem kell külön klotyóba menniük és a könyvtárakban sem kerítenek el olyan övezeteket, amit kizárólag ők használhatnak. De a szegregáció, a diszkrimináció mégiscsak ott lapul a kertek alatt, kérdés az, hogy mennyire tör felszínre, illetőleg mit és mennyit tesznek azért, hogy háttérbe szoruljon és egy elhanyagolható kisebbség tudatlanságból fakadó játékszere legyen. A számolás joga triviális, ugyanakkor szemléletes és érzékletes példák segítségével mutatja be az akkori állapotokat, akkurátusan világít rá a jogtiprásokra, az esélyegyenlőtlenség és az előítéletesség megnyilvánulásaira és következményeire. Nem célja, hogy filozofikus és igazán mélyre tekintő vitákat gerjesszen, inkább csak szőrmentén ráirányítja a figyelmet azokra a problémákra, amelyek mindig fellángolhatnak. Ettől lehetne felszínes, üres, közhelyes és szájbarágós, de inkább kedves és jó szándékú. Még azokat sem akarja komolyan bepiszkolni, akik az ellentábort képviselik.

Melfi ugyanígy cselekszik akkor, amikor a nők társadalombeli szerepéről elmélkedik. Merthogy itt sem harcos feminista, nem hőzöng,  nem hőbörög és a világot sem akarja megváltani, pusztán figyelmeztet az egyenjogúságra, a megbecsülésre, a lenézés és a sommás vélemények veszélyeire. És ezekben a képsorokban van tudatosság és önérzetesség, de pontosan annyi, amivel még nem esik át a ló túlsó oldalára és nem bántja meg senki érzékenységét. A számolás jogában talán csak az anyaság és a munka összeegyeztethetősége kap egy kissé felemás és felületes vonalat. Hiszen ez egyik szereplőnk, Katherine három gyermeket nevel, miközben özvegy és még dolgozik is, ez így együtt pedig elbírt volna egy alaposabb, kimerítőbb elemzést és vizsgálatot. Volt már arra precedens, hogy a mondanivaló agyonvágta a cselekményt és az események menetét. Melfi gondosan ügyel arra, hogy a filmjében ez ne forduljon elő, ugyanis többnyire érdekfeszítően és izgalmasan szervírozza a történéseket, sokszor párhuzamosan igazgatva a szálakat és még az archív felvételek beillesztésével sem lő bakot. Természetesen a három nő közül az egyik markánsabb jelenléttel bír, ez lenne Katherine, a zseniális matematikus, de a másik kettő sem húzódik meg az árnyékában, hiszen egy-egy fontosabb láncolatban kiemelkedő szerepet kapnak.

A számolás joga őszinteségének és hitelességének jelentős mértékű záloga a színészek játéka. Mert azok egytől egyig megkérdőjelezhetetlenek. Taraji P. Henson Katherine szerepében tökéletesen azonosul a karakterrel, a jellemének fordulataival, mert éppen úgy elhisszük neki, hogy zseni a szakmája területén, mint azt, hogy szerelmes lesz egy olyan fickóba, aki eleinte nem túl szimpatikus neki. Hensonban ott van a félénkség és a zavartság, ahogy az is, hogy beolvasson a főnökének, ha már csurig telt nála a pohár. Octavia Spencer finom ecsetvonásokkal közelít az általa alakított Dorothyhoz. Spencer szavainak súlya van, a tekintete és az arckifejezése pedig olykor éget, máskor simogat. Nem véletlen az Oscar-jelölés. Janelle Monae a figura öntudatosságára és nagyszájúságára épít, ami abban a jelenetben éri el a csúcspontját, amikor meggyőzi a bírót, hogy egy olyan iskolába járhasson esti képzésre, ahova nem járhatnának feketék. Kevin Costnert évek óta nem láttuk ilyen jónak. Talán azért, mert végre testhez álló szerepet kapott. Itt nem kell villogni, pontosan elboldogul azokkal a szűkre szabott színészi eszközökkel, amik vannak neki. Kirsten Dunst igazi szipirtyó, Jim Parsons az Agymenőkből pedig a film egyik üde színfoltja, rámenős, féltékeny, fellengzős és végtelenül cinikus kollégaként.

Az kérdés, hogy ha nincs az a tavalyi, jogos Oscar mizéria a fekete filmesek hiánya miatt, A számolás joga be tudott volna –e férkőzni idén a legjobb kilenc film közé. Van egy olyan sanda sejtésünk, hogy nem. Ahhoz egy kicsit túl jólfésült és kiszámítható. Ennek ellenére Theodore Melfi filmje így is egy szerethető és jó mozi, amit már csak azért is kellemes nézni, mert megmutatja, hogy lehetne ilyen szép is a világ, ha nagyon akarnánk. A jelek és a tendenciák inkább afelé mutatnak, hogy ezt egyelőre kevésbé akarjuk. És persze van itt sok üzenet, ami kitüremkedik a sorok mögül, utaltunk már rá korábban, de nem említettük a számunkra legmeggyőzőbbet; ne féljünk az érzelmektől. Csak hagyjuk, hogy azok maguktól ránk találjanak. Néha olyan jól esik megmártózni bennük.

7/10