A mi Gézánk, vagyis Ben Affleck a legnagyobb jóindulattal is közepes színész. Nem viszi túlzásba a játékot és a mimikát sem, leginkább egy faarc portréját mintázhatnánk róla. Rendezőként és íróként egyértelműen több babér termett neki. Először is kapott egy Oscart a nagy haverjával, Matt Damonnal közösen a Good Will Hunting forgatókönyvéért. Aztán sikeresen állt át a kamera túlsó oldalára. A Hideg nyomon több volt, mint biztató bemutatkozás, egy kisebb remekművel vétette magát észre. A kirándulásból pedig táborozás lett, hiszen két nagyszerű munkával folytatta a rendezői ténykedését. A Tolvajok városával jelezte, hogy nem volt egyszeri és megalapozatlan a Hideg nyomon diadala, míg Az Argo-akcióval begyűjtött még egy kopasz szobrot az addigi mellé, mint producer. Sőt, odáig fajult a helyzet, hogy sokan méltatlankodtak, hogy abban az évben (2013) rendezőként nem jelölték a legjobbak közé. Affleck filmesként szárnyalt, színészként pedig szinten tartott. Variálgatta a nem túl bőkezű eszköztárát. 2016-ban még tovább növelhette volna a nimbuszát. De beütött a krach és Afflecknek még jobban legörbült a szája széle. Hiszen a Batman-Superman film színvonala a béka feneke környékén settenkedett, A könyvelő nem mozgatott meg nagy tömegeket, az újabb rendezői munkája, Az éjszaka törvénye pedig valósággal taszítja az embereket. És nem véletlenül.

Nem biztos, hogy az alapanyaggal voltak gondok, hiszen Affleck a Hideg nyomon című filmjénél is Dennis Lehane regényét adaptálta és most sem tett másként. Inkább ott kereshetjük a rövidzárlat okát, hogy ezúttal teljesen egyedül dolgozott. Affleck készítette a forgatókönyvet, maga vállalta a rendezést és még a főszerepet sem bízta másra. Ez pedig túl sok volt neki. Legalább az egyik feladatot lepasszolhatta volna és akkor nem egy sajátos műfaji hibrid születik, hanem egy koncentráltan összerakott gengszterfilm. A történet váza ugyanis lehetőséget biztosítana erre. A húszas évek Bostonjában minden van, ami legálisan tiltott: alkohol, bűnözés, gyilkosság és maffiaháborúk. Joe Coughlin még mindig a lázadó kamaszkorát éli, hiszen amíg az apja magas rangú rendőrtiszt, addig Joe a barikád másik oldalán, a gengszterek és piti kis bűnözök között keresi meg a kenyérre valót. Főhősünket megszédíti a szerelem, ezért egy rövid ideig parkolópályára kerül, de összeszedve magát egészen Floridáig vezet az útja, ahol helyi kiskirályként építgeti a keresztapa hálózatát, miközben egyre mélyebben gázol a bűn mocsarában, megismerkedik egy ellenállhatatlan kubai menyecskével és viaskodik a lelkiismeretével.

Ha Az éjszaka törvénye harminc percig tartana, talán még szóda nélkül is elmenne. Aztán már azzal is alig. Affleck díszletekben, jelmezekben, hangulatban és környezetben is üstökön ragadja a kor atmoszféráját, hitelesen és autentikusan vezeti be a sztorit. Egyetlen bajsejtelmünk csakis az lehet, hogy a narrációval már ekkor sem tud mit kezdeni. Olybá tűnik pótcselekvésként használja, nem mond vele semmit, a látottak pedig önmagukért beszélnek, azok nem szorulnának sem kiegészítésre, sem magyarázatra. Ezekben a jelenetekben azonban még van szufla, viszonylag gördülékeny a cselekmény, az old-timer autók hajszája pedig kimondottan látványos és energikus, ha nem is forradalmi. Floridától azonban kontrollálhatatlan Affleck rendezői tevékenysége. Merthogy végképp elpattan nála valami és elszabadulnak a reflexei. Első lépésként megalkotja a Gengszterbölcsességek Kézikönyvét. Moralizál és frázisokat puffogtat a főhősön keresztül a maffiózó életmódról, Coelho után szabadon. Közhelyes tirádák és összegereblyézett szóvirágok ezek, amelyek filozofikusnak, mélyértelműnek szeretnének látszani, valójában azonban végtelenül fárasztóak, zsibbasztóak és agysorvasztóak. Olyan, mintha Ben Affleck önként magára vállalná a buligyilkos hálátlan szerepkörét.

És ezzel nemcsak a filmjében okoz mérhetetlen károkat, hanem a főhősében is. Mert ki látott már tökös gengsztert, aki olyan gyámoltalanul viselkedik sokszor, mint az anyámasszony katonája. Hiába próbál meg keménykedni, ha előtte misszionáriusként, szamaritánusként és hősszerelmes bolondként terjeszti az igét és játssza bölcs Buddhát, az eltévedt tanítót. A karakter fordulatai és erkölcsi meghasonulásai innentől fogva őszintétlennek és hamisnak hatnak, mert egy bűnöző nem lehet egyszerre mimóza és gyilkos. Vagy legalábbis, ahogy Affleck elképzeli úgy semmiképpen. Affleck azonban nem kizárólag ebben a csapdában vergődik. Mert ember legyen a talpán, aki pontosan meg tudja határozni, hogy mit néz éppen. Gengszterfilmnek ez túl romantikus és nem elég dinamikus, drámának kiszámítható, közhelyes, bumfordi és olcsó. A keverék pedig folyton lefullad és olyan fordulatokra alapoz, amelyeket vagy ellőttek már előtte hatszáz ilyen jellegű moziban, vagy akkor bevethetők, ha kínos ötletcsend támad. Afflecknek tanácsadókra lett volna szüksége, akik elmondhatták volna neki, hogy ne akarjon egy fenékkel több lovat megülni, pláne, ha mindegyik ledobja. A műfajok ilyetén való variálásának nincs értelme, mert nem látunk domináns irányokat és mert a melankólia, letargia és az érzelmesség könnyebben illeszthető egy melodrámába, mint egy gengszterfilmbe.

A mellékalakok egy része homályos és eltorzított költői képekben ad erkölcsi támaszt és iránytűt a főhősnek, a másik csoport pedig a már létező, vagy később kialakuló ellenszegülésével vérfürdőt generál, amiben azonban csak a koreográfiát látjuk, a feszültséget és az izgalmat nem. Ben Affleck rendezői szerencsétlenkedése nem kíméli a színészi mivoltát sem. Mert ebben sem láthatunk mást, csak teszetoszaságot, amit remekül összefésül a mimikájával. Afflecknek még akkor sem hisszük el, hogy határozott és keménykezű, amikor az akar lenni. A karakter szereptévesztése vészesen kihat az őt játszó színészre is. Affleck pedig a saját áldozataként ténfereg és kellemetlenkedik egy alapvetően pipogya maffiózó bőrében. Chris Coopert már régen láttuk, éppen ezért jobb visszatérésben reménykedtünk. A seriff figurája ugyanis nincs normálisan megírva, ezért nem is kap tökéletes jellemrajzot, csak néhány látványosnak szánt érzelemkitörést, amiket Cooper némi bizonytalansággal az arcán teljesít. Chris Messina, Affleck segítőjeként egy kissé elcsúfítva próbál humort csempészni a zavarosba. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Affleck kórosan sovány színésznőket szerződtetett a női szerepekre. Zoe Saldana őrülten, Sienna Miller tébolyodottan és ravaszul szerelmes, Elle Fanning jelenléte, akármennyit agyalunk rajta, számunkra értelmezhetetlennek tűnik. Brendan Gleeson színészi kvalitásai pedig ennél lényegesen hangsúlyosabb karaktert érdemelnek.

Affleck egy valamiben tudja maximálisan kielégíteni az igényeket és az sem az ő érdeme. Hiszen a fényképezésért és a kamerabeállításokért a veterán, Robert Richardson felelt. Lehet, hogy Ben Affleck fejére valahol, valaki tényleg átkot szórt. Mert a tavalyi évet cudarul zárta. Már a rendezői munkássága sem patyolattiszta, ott van benne Az éjszaka törvénye, amivel egy olyan homokszem került a gépezetbe, ami bántóan több és másabb akar lenni, mint amilyennek valójában lennie kellene. Elképzelhető, hogy keverhető a gengszterek világa a romantikával és az élet értelmének metaforákban történő megfejtésével, de az nem Ben Affleck kezei közé való. A mostani állapotában ugyanis feltűnően kevés hozzá. Talán majd Batmant gatyába rázza.

4/10