Csodagyerek. Valahogy így aposztrofálhatnánk azt a Xavier Dolan-t, aki húszévesen jelentkezett az első nagyjátékfilmjével és akire azonnal fel is kapta a fejét a filmes szakma. A Megöltem anyámat egy problémás anya-fiú kapcsolatot dolgoz fel, önéletrajzi elemekkel átszőve, tele szenvedéllyel, vibráló érzelmekkel és feloldhatatlannak látszó konfliktusokkal. Dolan fiatal korát meghazudtolóan éretten és őszintén mesél egy családi kötelékről és emberi viszonyról, amely mögött megjelenik a generációk közötti, egymástól sokszor szakadéknyi távolságra lévő szemléletbeli különbség, a kamasz lázadás hevületének és a felnőtti lét megnyugvásának ellentéte, a műveltség és a hétköznapiság összecsapása, ami temérdek vitával és hangos veszekedéssel jár. Dolan közel sem alkotott hibátlan filmet, hiszen a komolyságot néhol felváltotta a nevetségesnek ható infantilizmus, de az kilométerekről érződött, hogy az író-rendező-színész öntudatossága, provokatív és öntörvényű, makacs jelleme egy a megszokottól gyökeresen eltérő filmes gondolkodás alapja lehet. Dolan azóta is szinte évenként csinál egy mozit, legutóbb a Mommy-t, amivel sokak szerint a csúcs közelébe ért. Ebben visszatér az anya-fiú kapcsolathoz egy kicsit távolságtartóbb, objektívebb megközelítéssel, azonban legalább ugyanakkora szenvedéllyel, érzelemmel és szuggesztivitással. Az biztos, hogy a világ filmfesztiváljain szeretik a csodagyereket. Cannes-ba is rendszeresen meghívják. A Mommy ott nyerte el a zsűri nagydíját és tavaly a francia Riviérán debütált a legújabb mozija is.

Dolan ezúttal olyan francia színészekkel dolgozott, akikre nyugodtan rásüthetjük, hogy világsztárok. Méltán. Marion Cotillard, Vincent Cassel, vagy Léa Seydoux neve már önmagában csalogató és hívogató lehet. És a történet kiindulópontja is izgalmasnak tűnik. Louis, a tékozló író tizenkét év után dönt úgy, hogy visszatér a szülővárosába, hogy meglátogassa a családját és elmondja nekik azt, hogy nem sok ideje van már hátra a földi utazásából. Szinte be sem lép az ajtón, már felszínre törnek a hosszú ideje elfojtott indulatok és sértettségek. Hiába próbálnak közelíteni egymás felé, a nagy beszélgetésből nem marad más, mint az egyéni sérelmek folytonos ismételgetése és a magányból, kisvárosi létből fakadó frusztrációk és szemrehányások felemlegetése. Ezért hamar elszabadul a pokol és veszekedésekbe, vitákba, konfliktusokba torkollik a családi ebéd. Dolan Jean-Luc Lagarce színdarabját adaptálta filmvászonra voltaképpen öt szereplővel és egy meghatározó helyszínnel. És ez a szituáció alkalmat adhatna egy vérbő, feszültségektől, érzelmektől izzó, esetleg némi humorral könnyített kamaradrámára, valami olyasmire, amit nemrégiben láthattunk az olaszoktól (Teljesen idegenek), vagy éppen Hajdu Szabolcstól (Ernelláék Farkaséknál). Hamar világossá válik azonban, hogy Dolan most egy zsákutcában akarja megtalálni a kijáratot. Folyamatosan egy helyben köröz, miközben a néző elalszik a munkáján.

Az Ez csak a világ vége olyan, mint a legidegesítőbb papagáj. Bő másfél órán keresztül ugyanazt a betanult mantrát szajkózza. Igen, az önzés, az egymásra oda nem figyelés valóban csúnya, rossz és káros dolog, megmérgezi a legszorosabbnak, legbensőségesebbnek vélt kapcsolatainkat és viszonyainkat is. Ezt a papírízű, kissé közhelyesnek tűnő útmutatást próbálná Dolan megtölteni élettel, tartalommal és mondanivalóval. Csak hát nagyon nem megy neki. Mert ennek a történetnek nincs íve, a kezdő- és végpontja tulajdonképpen megegyezik, egy tapodtat nem jutunk előre sem jellemfejlődésben, sem rezümékben, sem gondolatokban. Egy helyben toporgunk. Az általánosságok, az üres felszínesség szintjén. Dolan nem képes megérinteni és nem tud a lélek közelébe férkőzni, ezért unalmas, száraz és egy idő után veszedelmesen önismétlő. Hiába tart mértéket a játékidőben, szokásával ellentétben, ha a kilencven perc százhúsznak, vagy még többnek tűnik, mert lassan telik az idő, ha a vásznon egyébbel sem találkozunk, csak céltalan és sehova nem vezető matyizással.

Dolan forgatókönyve esetlen, homályos utalásokkal megfűszerezett félmondatok gyűjteménye, amelyekből nemcsak a lényeget nehéz kiszűrni, hanem a valódi problémákat és gondokat is. Mindenki hímez-hámoz, hosszadalmasan körülírja azt, hogy miért nem érzi jól magát a bőrében, vagy mit nem tud tolerálni a másikban, miközben pont arról nem esik egy árva szó sem, hogy mivel lehetne feloldani a konfliktusokat és mitől válhatna egy széteső család újra eggyé. Fordulatokról pedig azért sem elmélkedhetünk, mert azok nincsenek, legfeljebb néhány elejtett megjegyzés van, ami vagy elsikkad, vagy egy kisebb olajat önt a tűzre, amibe belekapva kiabálhatnak megint egy jóízűt egymással. A semmiről. Dolan nem teremt azonosulási pontokat, nem ás a karakterek mélyére és nem teszi őket sokszínűvé, emberivé sem. Olyan robotok ők, akik egyfajta viselkedésre vannak beprogramozva és azt végig is viszik a legkisebb elmozdulások nélkül. A főhős, Louis befelé forduló, magányos lélek, akinek a szavak csak a papíron a barátai és akiről azt sem igazán tudjuk meg, hogy miért menekült el otthonról annak idején. Az anyja őrült és hóbortos, a hugica depresszív és szorongó, a bátyja egy agresszív vadbarom, a bátyja felesége pedig egy visszahúzódó, butának gondolt, de valójában okos menyecske. Slussz. És ők veszekednek. Megállás nélkül. Sértegetik a másikat. Dolan pedig művészkedik egy művies világban. Arcközeli képekkel és modern zenei betétekkel traktál, amik más körülmények között talán égetnének és ütnének, itt még csak meg sem horzsolnak.

És akkor mire eszmélünk a mozi felénél? Hortyogásra és szuszogásra. Egy néző két sorral mögöttünk édesdeden alszik. Álomba ringatták a képsorok. Még az O-zone: Dragostea din tei című fülrepesztő slágere sem ébreszti fel. És kárhoztatni sem tudjuk érte. Mert Dolan valóban elhozza a világ végét, ami egy kicsit sem érdekfeszítő, inkább közönyös, távolságtartó és roppant szürke. A színészek talán felhúzhatnák a filmet. Ha lehetőséget kapnának rá, de csak abból esznek, amit Dolan kifőzött nekik. Az meg nem sok. Léa Seydoux az egyetlen, aki kevésbé teátrális, akinek a gesztusai hitelesnek hatnak és aki egy mesterséges közegben is valódi, lélegző embernek hat. A többiek inkább elnagyolt karikatúrák. Marion Cotillard erőtlen és nem találja a helyét. Nem csoda, hiszen a feleség szerepe maga is egy hatalmas kérdőjel. Vincent Cassel óbégat, fenyeget, követelőzik, csinálja a fesztivált, bunkó és a kákán is csomót keres. Egy színnel megoldja az egészet. Azért fájdalmas ez, mert tudjuk, hogy sokkal több van benne. Gaspard Ulliel-nek Louisként végig mélabús, szomorkás a tekintete. És ebben ki is merül a jelenléte. Nathalie Baye az anya szerepében leginkább az őrületét fodrozza.

Xavier Dolan az Ez csak a világ vége című filmjével maszatolgat, ahelyett, hogy egy soha nem volt család szétesésén keresztül rámutatott volna az emberi gyengeségeinkre, kiüresedőben lévő kapcsolatainkra és viszonyainkra. És ebben azért nem kizárólag tragikum, vagy szomorúság van, hanem rengeteg komikum, irónia és cinizmus is. Dolan csak a kiabálást, az agresszivitást és az ezeket elnyelő passzivitást látta meg a helyzetben. Humort még véletlenül sem. Ha a tavalyi cannes-i felhozatalt nézzük és azt, amit volt szerencsénk látni belőle, enyhén szólva meglepő a film díjazása. Mert ez Dolantől gyenge, mint a harmat. Azonban legközebb Hollywoodban próbálkozhat. Több szerencsét kívánunk neki! 

4/10