Szinte mindenki átesett már, ha nem akkor át fog esni azon a szituáción, amikor megtetszik neki egy lány, vagy éppenséggel egy fiú. Mert ilyenkor szebbnél szebb jelzőkkel és válogatott szóvirágokkal próbálja meghódítani az illetőt és felhívni magára a figyelmet. És amikor mélyen a szemébe nézve arra készülne, hogy az udvarlás kellős közepén megvallja neki a színtiszta, szenvedélyes érzelmeit, a kiszemelt egyszercsak felé fordul és benyögi azt a félmondatot, hogy „de aranyos vagy”. Aha. Aranyos. Tudjuk mit jelent. Szerelmet, lángolást semmiképpen. Barátságot, játékos haverságot, beszélgető partnerséget már annál inkább. És amit abban a szituációban kimondottan szar és kellemetlen hallani, az más esetben talán előremutató ...

Egy újabb skandináv – egészen pontosan ezúttal norvég – film, melyről itthon meglehetősen elvétve hallani/olvasni. Hasonlóan a nem rég közzétett  Melankóliá hoz, itt is kortalan gondolatokat dolgoz fel a mű mintegy két órában, ráadásul megtörtént események alapján.

...

Mi történik, ha egy eleddig ismeretlen, élet jeleit mutató organizmus elszabadul egy űrhajóban? A válasz rövid és velős: gyilok. Rhett Reese és Paul Wernick, forgatókönyvírók úgy gondolták, hogy miután elindították Deadpool-t a siker útján, Ryan Reynolds-ot pedig a tisztes világhír és a valódi A-kategória felé, megpihennek egy kicsit és mielőtt leforgatnák szegény ember Pókemberének következő kalandját, tesznek egy kirándulást az űrben. Nem ismeretlen terepre tévedtek ezzel, bandukoltak már sokan a csillagok között zárt térben éppúgy, mint szkafanderben. És az sem egy reveláció erejű eresztés, hogy az űrhajósokat ezúttal is meglátogatja a jeti, aki egy hosszabbra nyúlt felvezető után a vérükre szomjazik és elkezd vadászni ...

A skandináv filmek sugallják magukból azt a különös, hideg, északi virtust és atmoszférát. De Lars Von Trier munkái minden skandináv filmen túltesznek: még ennél is markánsabban képes átadni nemcsak az északiak érzéseit, hanem általános emberi/létproblémákat. Nincs ez másképp a Melankólia esetében sem.

...

Hányszor, de hányszor elismételték már. A fejünkbe verték. Megtanították és megtanultuk. A belső értékek mindennél fontosabbak, hiszen jól csak a szívével lát az ember. Nem igaz? És ha mégis kételkednénk benne, vagy megzavarják az ideáinkat, akkor elővesszük az 1991-es meseklasszikust, A szépség és szörnyeteget, hogy bebizonyítsuk magunknak, másoknak, vagy a rakoncátlankodó kölyköknek, hogy az előítéletek nélküli szeretet, szerelem és vonzalom mégiscsak létező fogalom. Hogy pusztán a külső sokszor csak egy maszk, ami mögött olyan tulajdonságok lakozhatnak, amikkel nem szívesen azonosulnánk. A szépség és a szörnyeteg a maga kis baldachinos álomvilágával, néhol logikátlan, mégis varázslatosan hömpölygő és módfelett ...

Mit kíván a magyar nemzet? Többek között egy jó közönségfilmet. Mert jönnek díjak formájában az elismerések, működőképesnek látszik a rendszer, azoknak mindenképp, akik forgatni tudnak, a színvonalban is láthatunk már erősen pislákoló reménysugarakat. Csak egy valaki hiányzik még nagyon: a néző. Arról nincsenek pontos információink, hogy Vajna bácsi és a Filmalap milyen számokkal lennének elégedettek, de most nagyon úgy néz ki és ezt mutatják az eddigi adatok is, hogy félmillió néző például irreálisnak és elérhetetlennek tűnik. Persze sohasem szabad feladni és ha már a hazai filmipar képtelen az állami támogatás nélküli, pusztán piaci alapú létezésre, muszáj törekedni arra, hogy azok az adófizetői forintok ne vesszenek ...

Újabb elsőfilmes hazai rendező munkáját tekinthették meg, akik a mindössze három alkalommal vásznon lepergő, középhosszú (ötven perces) nagyjátékfilmre beültek az Art+Cinema moziba.

...

Azt mondják a televíziózás olyan, mint a drog. Nehezen lehet lejönni róla. Mert jól esik sütkérezni a reflektorok fényében, aztán elmenni a zöldségeshez, aki ingyen méri a finom paradicsomot és még vállon is lapogat, miközben teli szájjal üvölti, hogy „láttam tegnap a tévében”. A Story magazin is házhoz jön, hogy valami gusztustalanul negédes riportban, mesterséges beállítások között vájkáljon annak a magánéletében és intim szférájában, aki ezt szereti és igényt tart rá. Hiszen az üzlet az üzlet, a csere az csere, ha kiteszed a motyódat, ha láttatni akarod magad, vállald azt is, hogy csámcsognak rólad. Hogy kinek hiányzott a képernyőről Sváby András, azt nehéz megmondani. A jelenlegi főmuftinak, vagyis a miniszterelnöknek ...

Nem vagyok elfogult a magyar filmipar iránt. Erről javarészt az rendszerváltástól az elmúlt évekig bezárólag elkövetett filmek tehetnek – tisztelet a kevés kivételnek. Ezt a keserű szájízt a hazai mozgóképművészet iránt azonban az elmúlt években bemutatott alkotások elkezdték feledtetni. És hogy mindehhez ki az a személy, aki megítéli a pénzt, vagy melyik politikai oldalhoz kötődik – engem egyáltalán nem érdekel. Annál inkább a nívó, amit meghúz és tart. Amelyik forgatókönyv megugorja a lécet, annak nem kell félnie a támogatást és megvalósulást illetően. A magyar filmipar új korszaka kezdődött el talán.

...

Bizonyára sokaknak hiányzott a bazi nagy majom. Tizenkét éve már annak, hogy King Kong legutóbb üvöltözött, verte a mellét és miszlikbe aprította, vagy jó esetben falhoz vágta az embereket a vásznon. Peter Jackson monumentális, háromórás eposzát ajnározta a szaksajtó, kapott három technikai Oscart, aztán mi maradt belőle? Emlékfoszlányok. Vagy még azok sem. Jackson tisztességes feldolgozása ugyanis a valóban lehengerlő látványvilágon kívül mást nem hagyott az utókorra. Sem történetben, sem karakterekben, sem magában a majomban. Mostanság pedig már alig találnánk olyan bátor szellemű pácienst, aki vállalkozna arra, hogy végigülje. Mert érdektelen és mert elfutott mellette a világ. Legalábbis ezt gondolnánk. De kisebbségben ...

Rémület. Talán ez a legmegfelelőbb szó arra, ami először átfutott az agyunkon, amikor meghallottuk, hogy újranyitják azt, amiről úgy gondoltuk, hogy soha nem szabadna folytatódnia. Mert a Trainspotting első részének lezárásával felhalmozódott kérdőjelek, bizonytalanságok a mi életünkhöz kapcsolódva bennünk érlelődhettek tovább, hogy aztán a merengéseink végeztével megtaláljuk azokat a válaszokat, amik az edinburgh-i srácok sorsán keresztül jutottak el hozzánk. És persze az is lehet, hogy még most sincsenek megnyugtató válaszaink. Nézőpont kérdése. A Trainspotting az a film, amely generációs ikon lehetett, egyszerűen azzal, hogy bátran felvetette azokat a problémákat, gondokat és kérdéseket, amelyekkel minden egyes felnövő ...

Az eredeti címet (House of Cards) tükörfordítással honosított „Kártyavár” széria éppen a Netflix hazai térnyerése révén lett itthon is igazán ismert. És ez egyáltalán nem baj, ugyanis a sorozat roppant jól felépítve mutatja be a politikai világ és az azon belüli intrikák működését a mindennapi ember számára.

...

Eddig valahogy nem akart összejönni, hogy az X-Men egyik legnépszerűbb figurája alá egy normális, szerethető filmet pakoljanak. Pedig sem az ötlettel, sem Hugh Jackman karizmájával nem volt probléma. Csak azzal a fránya minőséggel. Kétszer próbálkoztak becsülettel. Először Gavin Hood az X-Men kezdetek: Farkas című filmjében, amely minden volt, csak okos nem. Egy lebutított, logikai és dramaturgiai gikszerektől füstölgő parasztvakításban vehettünk részt, amiben mindössze a csajok lelhették örömüket, hiszen ha emlékezetünk nem csal, Jackman ebben az etapban gondolta úgy, hogy megszabadulva az alsógatyájától egy pillanatra megmutatja a hátsóját is. Ettől mondjuk a mozi egy fikarcnyival sem lett jobb és elfogadhatóbb, maximum esztétikusabb ...

Rég nem néztünk feléjük. Nem voltunk kíváncsiak rájuk. Azt is tudtuk, mik a szándékaik és azt is tapasztalhatjuk, hogy a törvények fölött állnak. Hiába kötelezik helyreigazításra őket, nem teszik meg. Fellebbeznek, mert úgy gondolják, nekik van igazuk. Habár azzal is tisztában kéne lenniük, hogy a mocskolódást, a gyalázkodást és a tények nélküli rágalmazást néhány „remek” kivételtől (ruszkik, törökök, kínaiak, észak-koreaiak) eltekintve sehol a világon nem nevezik igazságnak, főképpen nem hírgyártásnak. Majd meglátjuk. Jelenleg Magyarországon még ez is elképzelhetőnek tetszik. Ugorjunk. Alapvetően most sem a Tényeket szántuk a vasárnap esti szórakozásunk gyöngyszemének. De az utóbbi hetek, napok bicskanyitogatóan ...

Miért is szeretjük Keanu Reeves-t? Többek között azért, mert olyan tökös legény. Ötven fölött sem érzi azt, hogy lejárt volna az ideje, nyugdíjba kellene vonulnia és minden gond nélkül móresre tanítja a rosszfiúkat. Nincs is más választása. Hiszen az sem titok, hogy a színészi eszköztára véges és bár időnként nagy kiruccanásokat rendez más műfajokban is, a szíve és az esze mégis visszahúzza a kedvenc imázsához, amit a Féktelenül című mozival kialakított magának. A szívtipró akcióhősét, aki örökké jó karban és kiváló kondiban tartja magát ahhoz, hogy nem ritkán brutális eszközökkel leszerelje azokat, akik ellene, vagy a világ romba döntése érdekében áskálódnak. Nem mellesleg már egy pillantásával felolvasztja a ...

A Sundance Észak-Amerika legjelentősebb fesztiváljává nőtte ki magát. Megkerülhetetlen tényezővé vált. Robert Redford erről álmodhatott, amikor 1981-ben egy bátor huszárvágással és egy valag pénzzel a tárcájában megalapította a nem éppen központban lévő Salt Lake City-ben az egyik ikonikus szerepéről elnevezett filmes mustráját, amely mára a tehetségkutatás legfontosabb Mekkája és zsinórmértéke. Innen ugrott csukafejest Hollywoodba többek között Steven Soderbergh, Ouentin Tarantino, Robert Rodriguez, vagy Guy Ritchie. Redford és a segítői jó döntést hoztak annak idején, amikor a függetlenek felé fordultak és azoknak próbáltak teret adni és kaput nyitni, akik a nagy stúdiók világából egyébként kiszorulnának, vagy be sem ...

Noha legkevésbé sem vagyok oda a feltételes múlt, mint nyelvtani szerkezetért („mi lett volna, ha…”), és a hétköznapokban amennyire csak lehet, kerülöm is az effajta megnyilvánulást. Ez a sorozat mégis egy olyan „mi lett volna, ha…” kérdést vet fel egy – ha úgy tetszik – párhuzamos univerzum elénk táruló képével, mellyel (szerencsére) beteljesületlensége híjján is érdemes foglalkozni, illetve áldozni rá néhány szót.

...

Az egy nagy kérdés, hogy eljöhet –e az ember életében egy olyan pont, amikor teljes mértékben felvállalhatja önmagát és a személyiségét. Alapvetően ez lenne az ideális és kívánatos, hiszen nem azért születünk erre a világra, hogy burokban éljünk azáltal, hogy örökké hazudozunk, titkolózunk, bezárkózunk, nem mondjuk el a véleményünket és nem mutatjuk ki a valódi érzéseinket és érzelmeinket. Mert félünk és rettegünk. Másoktól, a társadalom ítéletétől és bélyegeitől, a reakcióktól, amelyek sok esetben kitaszítással, uszítással és gyűlölettel járnak együtt. Akkor inkább lapos kúszásban közlekedünk, befogjuk a szánkat, meghúzódunk egy sarokban és ha kell, megjátsszuk magunkat azért, hogy idomuljunk a többség ...

A színészek megszállottan keresik azokat a feladatokat, amikben külsőleg is átalakulhatnak. A szép csúnya akar lenni és fordítva. Ehhez persze kéne még egy belső hitelesség, az a plusz, amitől nemcsak a nézők, hanem az Akadémia tagjai is felfigyelhetnek a szándékra. Merthogy azt már lehet díjazni és ajnározni. Matthew McConaughey alapjáraton egy jóképű szépfiú. Nem mernénk megesküdni, hogy az évek folyamán a plasztikai sebészek nem nyúltak hozzá, egy időben például ritkásabb volt az a frissen mosott hajkorona, de a női szívtipró imázsa még így sem forgott veszélyben. Legalábbis addig semmiképp, ameddig nézhető és kevésbé nézhető romkomokban illegette magát legtöbbször a pénz és a gyengébbik nem kedvéért. Néha becsúszott ...

Napjainkban nagyüzemi körülmények között, százasával (ha nem éppen ezresével) vesznek körül minket a különféle-fajta igényeket kiszolgáló sorozatok. Jómagam is nézek olykor egyet-egyet, de törekszem arra, hogy ne egy brazil szappanoperába (vagy ahhoz hasonló színvonalúba) fussak bele. Ha már erre szánom időmet, valami igényes, többlettartalommal (esetleg mögöttes jelentéssel is bíró), elgondolkodtató kontenttel üssem el az időt.

...