Kenyeret és cirkuszt a népnek! - adta ki az ukázt Néró császár az ókori Rómában. Azóta pedig mindenki úgy görgeti tovább ezt a parancsot, ahogy tudja. Mivel a Disney-nek még a mai napig nincs péksütödéje, ráálltak a Star Wars-filmek gyártására, cirkusz gyanánt. Szerencséjükre George Lucas már annak idején kiszagolta, mi a dörgés, jó orra volt hozzá és úgy alkotta meg az univerzumát, hogy azt bátran lehessen húzni, nyúzni, formázgatni, toldozgatni és foldozgatni. Lehet történeteket kreálni az elejére, a közepére és a végére egyaránt, mindössze egy kis kapcsot kell tenni valahová, meg sok kikacsintást, vagy utalást és már mehetnek is a pénztárhoz felvenni az értük járó suskát. Olyan ez, mint a tökéletes rágógumi, mindegy, hogy színes és édes, vagy fehér és mentolos, a lényeg, hogy addig kell csócsálgatni és rágni, amíg van benne szusz, vagy amíg meg nem unjuk. Mert akkor rendszerint kiköpjük, vagy véletlenséggel lenyeljük, de az már nem esik annyira jól, mintha a kukába dobnánk. A Disney nagy tétekkel játszik. A terveik szerint minden karácsonykor hoznak a fa alá egy Star Wars csomagot. Nemrégen kezdték el, még rugózunk rajta, hiszen van olyan vevő is, aki egész évben úgy kerüli a vetítőtermeket, mint a bubópestist, ezt viszont biztosan ott akarja elfogyasztani. Minél hamarabb, minél nagyobb dózisokban. Aztán az a jövő zenéje, hogy mikor köpjük ki a falatkát és mikor lesz végérvényesen elegünk belőle. Többismeretlenes egyenlet. A Zsivány Egyesnél azért már kezd felböffenni a kaja.

Ezúttal Gareth Edwards kapta azt a feladatot, hogy gatyába rázzon egy előzmény sztorit. Edwards független filmesként hívta fel magára a figyelmet a Monsters című sci-fijével, amit hiába is kerestünk volna a hazai mozik környékén, egyetlen forgalmazót sem érintett meg az alkotás pozitív és egyértelműen dicsérő külhoni visszhangja. Ne ácsingózzon a magyar, hajkurásszon alternatív felületeket, ha normális filmet akar látni. Miután a rendező bekerült a köztudatba és jelezte, hogy akár látványos csihipuhik irányításra is készen áll, rábízták a Godzillát, csináljon valami mást, mint amit egykoron Emmerich a vászonra hányt. Nem szeretnénk leütni a magas labdát azzal, hogy úgy fikázunk, ahogy a torkunkon kifér, maradjunk annyiban, hogy egészen felejthető és sablonos lett a végeredmény. Az Edwardsba fektetett bizalom azonban a tengerentúlon nem szűnt meg. Csak átalakult. Most nem gigaszörnnyel játszadozhatott, hanem lázadókkal és birodalmi osztagosokkal. Ehhez azonban - biztos, ami biztos, nem babra megy a játék, hanem vaskos dohány kötegekre - már szereztek neki két veteránnak számító forgatókönyvírót, ne menjen egyedül a csatába. Még elvérzik. Chris Weitz az Egy fiúról, a Hamupipőke és Az arany iránytű alapjait vetette papírra, míg Tony Gilroy a Bourne-filmeknél bábáskodott – az utolsót leszámítva – írói minőségben. Elöljáróban azt is gondolhatnánk nem rossz kis csapat ez. Aztán, ahogy belemelegedünk a filmbe, egyre nagyobb fenntartásaink támadnak az előzetes állításainkkal szemben.

Ami egyfelől áldás, az másfelől átok. Mert nagy kedvvel készülünk a karácsonyra, szépen eltervezzük kinek, mit veszünk, vagy készítünk, azonban a napok múlásával, ahogy közeledik az ünnep, azon kapjuk magunkat, hogy hirtelen minden koncepciónk összedől és ott állunk a nagy káosz kellős közepén. Valahogy így járhattak az újabb Star Wars alkotói is. Örömnek és kihívásnak tekintették a munkát, aztán valahol út közben rájöhettek, hogy ez nem olyan nagy boldogság. Inkább kényszer. És ebből szültek egy katyvaszt, aminek persze alapköve a látvány. Csakhogy ez ma már nem nagy kunszt. Lucasnál és az eredeti trilógiánál valóban az volt, de akkor még hírből sem ismerték a CGI-t. El lehetne rontani természetesen a vizuális orgiát, láttuk már ilyet is, de a Disney-nél, ahol a cégér becsületéből fakadóan is kényesen ügyelnek arra, hogy profikkal dolgozzanak, a kontár melóért alighanem minimum fenekelés járna. Rosszabb esetben kirúgás. Ennek megfelelően a látványvilág kialakításában és a trükkök kivitelezésében nem is találhatunk nagyobb szálkákat. Kisebbeket is csak azért, mert olykor van egy kis csömörünk. Merthogy a babának sem kell mindig táp, vagy anyatej, amikor jóllakott. Helyenként határozottan túl sok a parádé, a csicsa és a pirománia, ha a fele lenne, akkor sem vernénk a fejünket bánatunkban az előttünk lévő szék fejtámlájába.

Minden másban viszont addig ütjük, amíg lesz egy nagy puklink. Szóval el lehet lőni azt a nosztalgiafaktort egyszer, J.J. Abrams egy éve megtette, köszönjük, könnyeztünk, lépjünk tovább. De nem jutunk sehová. Mert Edwards megint arra épít, hogy ha meglátunk egy birodalmi sisakot, remegni kezd a kezünk és fátyolos lesz a tekintetünk. És ezt eljátssza a történet vázánál is, hiszen úgy vezeti be a sztorit, ahogy azt a Star Wars enciklopédiában Lucas lefektette. Nincs önálló ötlet és gondolat, kizárólag a toposz másolása lehet porondon. Félő, hogy nincs már annyi bőr, ami még lenyúzható erről. Az akciók közti szünetekben ráadásul olyan szintű üres szócséplés folyik, amit egykoron körülbelül a Szomszédoknál tapasztalhattunk. Cikornyás körmondatokban magyarázzák a semmit, holott az egész nagyvonalakban ennyivel megoldható lenne:

- Elárultál!

- De nem!

- De el akartál árulni?

- Csak akartalak, de végül nem tettem!

Nincs gondunk azzal, ha egy történet gondolkoztat, ha vannak mellékszálai és megfejtésre váró körülményei, azonban ha izzadságszagúan van túlbonyolítva, az fáj. És a Zsivány Egyes minden egyes kockájáról óbégat, hogy muszájból odatettek még egy fordulatot, lássák, hogy van mögötte gógyi és potencia. Nem ezt látjuk. Csak egy borzalmasan hosszadalmas körülmetélést, aminek annyi értelme van, mint fogpiszkálóval hámozni az almát. A karakterek némelyike szükségtelen, kezdve a menthetetlenül ripacskodó, különlegesen fonott hajú Forest Whitakerrel, a másik része meg véletlenszerűen belepottyan a történetbe, ne kérdezzük miért, csak úgy ott vannak és kész. Például az a vak úr, aki egy faágra támaszkodik és aki állandóan az erőt emlegeti. Tudjuk. Nem véletlenül. Az meg már nem is érdekel, hogy megint egy szedett-vedett csapat akar rendteremtésből jelesre vizsgázni. Úgy tűnik ez a hollywoodi forgatókönyvíró-iskola leghatásosabb szabadalma. Felicity Jones kaphatott volna egy erős, vagány, ne adjisten zsivány női főhőst. Kétségtelenül megérdemelte volna. Helyette van egy ide-oda csapódó, sokszor vergődő, csélcsap lányka, aki olykor azt sem tudja, mit csinál. Jones pedig ebből kénytelen dolgozni. Azt nem mondhatjuk rá, hogy gyenge, de lehetett volna jobb is. Ha hagyják. Diego Luna csámborog a vásznon a lány mellett, legtöbbször céltalanul. Ben Mendelsohn gonosza próbál nagyon más lenni, sajna elég sematikus marad. Különösen az egy irányba mutató nézéseivel. Mads Mikkelsen-t megint felhasználták. A nagy büdös lótúróra.

És akkor minek kéne örülnünk? Annak mindenképpen, hogy van egy K-2SO nevű robotjószágunk, aki humorizál. Na, nem ontja a poénokat, de amit adagol, abból néhány percre és pillanatra meg lehet élni. Aztán van egy finálénk, amiben itt-ott találhatunk élvezeti morzsákat, csak ne lenne annyira túlnyújtott, hogy előtörjön belőlünk újra, hogy a kevesebb több lett volna. Elképzelhető, hogy ezzel pótolják a bevezető képek összevisszaságát és töredezettségét. Majdnem sikerül. Biztos szerethető Gareth Edwards filmje valahol. Mondjuk abban az univerzumban, amiről szólni kívánna. Merthogy van ebben háború, csata, lövöldözés és látvány dögivel. És persze sablonos lélekpancsi. De valódi szív, na, az nincsen. Csak az erő. Hisz az velünk marad. Örökre. Ámen.

5/10