2017. már 25.

Melankólia - filmkritika

írta: Aron_son
Melankólia - filmkritika

915345_29.jpg

A skandináv filmek sugallják magukból azt a különös, hideg, északi virtust és atmoszférát. De Lars Von Trier munkái minden skandináv filmen túltesznek: még ennél is markánsabban képes átadni nemcsak az északiak érzéseit, hanem általános emberi/létproblémákat. Nincs ez másképp a Melankólia esetében sem.

Aki legalább felszínesen megkapirgálva csak hallott a rendező különféle viselkedéseiről egyes filmgálákon, tudhatja, hogy egy különleges fazon. Az alkotásai egyediek, és saját bevallása szerint legkevésbé sem érdekli, hogy mik az aktuális filmipari igények, a kritikusok véleménye: amit ő vászonra akar vinni, azt megcsinálja. Számomra a munkássága kiemelkedő értékkel bír, főleg különleges forgatási technikái, jó érzékeltetési képességei, kiváló színészválasztásai, és egyedi rendezői mivolta miatt. 

317159_0.jpg

A film maga lényegében egy helyszínen játszódik, egy szűk gárdával előadva. Semmi lényegtelen nem szerepel azonfelül, minthogy képet kapjunk a melankólia, mint jellemvonás természetéről: pl. nem tudjuk, melyik országban vagyunk (csak sejthető), az idősík napjainkra tehető (de ez sem lényeges igazából). A filmnek is részint mondanivalója a „minden mindegy”.

melankolia-2011.jpg

A főszereplőnk Justine (Kirsten Dunst) – sikeres, tisztánlátó, kreatív, intelligens nő – akinek az esküvőjét láthatjuk kezdésképpen. Egy valóságszerű, életszagú esküvőt. Ahol az emberek veszekednek, ahol ellentétek feszülnek, melyek a lassú – esetenként vontatottnak ható – képkockákkal annyira közel kerülnek a nézőhöz, hogy már-már jelenlévőnek érzi magát. Egy esküvő, ahol rengeteg ember vesz körül, mégis egyedül vagy. Ahol mindenki téged ünnepel, mégis mindenki a saját dolgával van elfoglalva. Egy esküvő, ahol anyádat nem érdekled, apád pedig két prostituálttal jelent meg. A két és fél órányi lassú, nehezen emészthető filmkockák alatt két részre osztva vezet be minket ebbe a világba: 1. rész – Justine, 2. rész – Claire. Utóbbi a főszereplőnk nővére, s a felosztás sem hiába. Justine fényévekkel közelebb áll a szellemi léthez, a „túlvilághoz”, mint Claire (Charlotte Gainsbourg), aki szöges ellentéteként a racionalizmus, a naivság megtestesítője. Kiforrott jellemek mindketten, ám Claire mégis részese lett egyfajta jellemfejlődésnek. A két női szereplőn és szimbolikusságon túl pedig ott van még A Hedonista vagy Az Evilági karaktert alakító férj, a totálisan jóindulatú és naiv vőlegény, és számos, apróbb (de sokszor fontos) szerepet betöltő alak. 

lars_von_trier_melancholia_3.jpg

Az alapváz egy metaforára épül, ami a film címével egyező bolygó és Föld mozgáspályájának feltételezett keresztezéséről szól. S persze felmerül, hogy mindössze néhány nap múlva a Föld megszűnik létezni. Justine fejében hasonló gondolatok játszódnak le, mint ami - prognosztizálva - a fizikai valóságban történik meg pár nap múlva: véget ér minden. Ezt és a mögöttes jelentéstartalmát különösen szép totálplánok, igényes, jól kitalált látványvilág jellemzi mindvégig, és mindezeket továbbmélyíti a Richard Wagnertől kölcsönzött zenei aláfestés.

lead_370.jpg

Amire minden leendő (újra-) nézőnek különösen felhívnám a figyelmét: a részletek. Érdemes figyelni rájuk, ugyanis elég sok szimbólum/szimbolikus dolog történik. Az egész egy transzcendenciáról, jelképekről, motívumokról, átlépésről szól. És mindenképpen kell hozzá egy olyan lelkiállapot, amikor be tudja fogadni mindezt a néző. Például nem kifejezett randi film. Szinkronizálták is, ami meglátásom szerint jól sikerült, így akár eredeti nyelven (angol), akár magyarul tekinti meg, az üzenetet mindenképpen közvetíti.

Szubjekítv értékítélet:

  • Képi világ, látvány: 9/10;
  • Mondanivaló, tartalom: 10/10;
  • Összetettség: 9/10;
  • Párbeszédek, szereposztás: 9/10.

 

Szólj hozzá

film filmkritika Charlotte Gainsbourg Melankólia Kirsten Dunst skandináv film Lars Von Trier