Bizonyára sokaknak hiányzott a bazi nagy majom. Tizenkét éve már annak, hogy King Kong legutóbb üvöltözött, verte a mellét és miszlikbe aprította, vagy jó esetben falhoz vágta az embereket a vásznon. Peter Jackson monumentális, háromórás eposzát ajnározta a szaksajtó, kapott három technikai Oscart, aztán mi maradt belőle? Emlékfoszlányok. Vagy még azok sem. Jackson tisztességes feldolgozása ugyanis a valóban lehengerlő látványvilágon kívül mást nem hagyott az utókorra. Sem történetben, sem karakterekben, sem magában a majomban. Mostanság pedig már alig találnánk olyan bátor szellemű pácienst, aki vállalkozna arra, hogy végigülje. Mert érdektelen és mert elfutott mellette a világ. Legalábbis ezt gondolnánk. De kisebbségben maradnánk. Hiszen Hollywoodban valamilyen rejtélyes okból kifolyólag vonzódnak az óriásmakihoz, ezért időről időre megpróbálják feltámasztani. A jelszó: nincs benne kockázat. Kicsi se. Ötleten nem kell agyalni, az van, pláne ha az eredetit szeretnék újragombolni. A vizuális trükkök már Jacksonnál sem sokat hagytak a fantáziára és a CGI fejlődése azóta sem állt meg, úgyhogy ebben a tekintetben a káprázatnak nincs határa. A rajongók, ha vannak ilyenek, de hát miért ne lennének, mindig készek csatasorba állni, az újszülötteket pedig könnyű megvenni egy olyan látványpornóval, amihez a fejüket és az abban lévő gondolataikat nem kell használni. Az új King Kong-film tehát sikerre van ítélve. Mert szeretjük a blődlit. És ilyenkor az sem baj, ha B-kategóriás.

Az viszont már elgondolkoztató, hogy az alkotók mennyire nem bíznak az elvileg fő attrakcióként kikiáltott Kong csáberejében. Nem hagyják ugyanis egyedül, sőt olykor olyan hosszú ideig eltüntetik a látókörünkből, hogy már az is megfordul az agyunk hátsó traktusaiban, hogy a majom megunta az epizódszerepet és megszökött egy ladikon. A címben felvonultatott Koponya-sziget egy nagyra nőtt mesebeli terrárium. Vannak itt óriáshangyák, különböző furcsa tollazatú madarak, akik időnként még egy-egy szereplőből is csipegetnek jókora falatokat, vagy letépett karokat, polipok és persze olyan gyíkok, akik feltűnően hasonlítanak a kihalt dinoszauruszokhoz. Mert Hollywood nemcsak a majmokat kultiválja, hanem a dinókat is, hiszen azok is szeretik az emberhusit. A legnagyobb talány mégis az a fa, amelyik miközben az egyik elemózsiának szánt katona megpihen rajta, egyszerűen fogja magát és életre kel. Odáig nem vetemedik, hogy beszélni kezdjen, az egy másik kávéház, úgy hívják, hogy Gyűrűk ura, de még most is gyötör a kétely, hogy ez egy Jacksonra utaló tiszteletadás akart lenni, vagy egy félrement tréfa. Mindkettőnek elég harmatos. Hogy a történettel se maradjunk adósak, dióhéjban annyi – merthogy nem érdemel többet -, hogy ebbe a terráriumi környezetbe érkezik egy csapatnyi tudós és őket kísérő haderő, hogy feltérképezzék az eleddig ismeretlennek vélt helyszínt.

Jordan Vogt-Roberts rendező egyszer már levett minket a lábunkról, mégpedig A nyár királyai című munkájával, amelyben megrendítő erővel és felszabadultsággal búvárkodott a kamaszlélek belsejében, megmutatva annak az összes nyomorát és vidámságát. Csodás emberszabású utazás volt. Ez most más terep. Itt nem kell különösebben elmélyedni semmiben, legfeljebb a CGI trükkök minél hatásosabb kivitelezésében. Az meg nem az ő dolga, azokat legfeljebb ellenőrizni és elfogadni kell. És ebben persze most sincs hiba. Mert impozánsak és helyenként lenyűgözők a képsorok, Kong úgy püföli a helikoptereket, mint egyik ketrecharcos a másikat a ringben. A sziget vadregényes, a hatalmas bogarak és gyíkok többnyire eredményesen ijesztgetnek és aztán emberpapit zabálnak. Amikor gondjaik támadnak az emésztéssel, mert sok lesz nekik az idegen eredetű tápanyag, kihányják a koponyákat a földre és ezzel egy csapásra aláhúzzák a cím indokoltságát is. Itt most befejezhetnénk az egészet, a küldetés látványos és nagyon ritkán izgalmas, miért is várnánk varázslatot, hiszen a pornó az legfőképpen külcsínben pornó, nem kell hozzá más csak vizuális élvezet és akcióorgia minden mennyiségben.

Mégis elsősorban Vogt-Roberts személye miatt reménykedhettünk épkézláb körítésben, némi racionalitást tartalmazó sztoriban és leginkább hús-vér karakterekben, akik között létezhet izzás, vonzás és taszítás, nem csak a menekülési vágy köti össze őket. És ha szigorúan a felütést nézzük, még optimistábbak lehettünk. Merthogy a rendező nem akarja minden eszközzel modernizálni a történetet, marad a hetvenes években és ami a legfontosabb, hogy korhű technikai megoldásokkal, jelmezekkel és archív felvételekkel autentikus miliőt teremt hozzá. Innentől következik a ráncszaporítás. Szépen végigmegyünk a főbb karaktereken a kissé hosszúra nyúló bevezető során, de úgy, hogy annak a megjelenésen és a rövid bemutatkozáson kívül semmi értelme és funkciója nem lesz. Ennyi erővel ezt letudhatták volna egy gyors névjegykártya cserével, időt spóroltunk volna. Ami viszont lényegesebb, hogy ezek a figurák roppant vérszegények és ha ez nem lenne elég, rendkívül antipatikusak is. Ezen túlmenően pedig ritkán elegyednek egymással beszélgetésbe, általában elmondják az önös érdekektől vezényelt egysorosaikat, végszavaznak egymásnak, majd elkezdenek futni, vagy lőni. Ha pedig véletlenül dumcsiznának, olyan satnya párbeszédeket adnak a szájukba, hogy ezekhez képest az egykori Mónika-show maga volt a megtestesült tudás enciklopédia.

Értjük és elfogadjuk, hogy egy látványfilm esetén nem a cselekményvezetés és a történetépítés viszi a prímet, adódhatnak logikai gikszerek és gubancok közben. Na, de az már zavaró, sőt egy idő után kimondottan idegesítő, hogy a karakterek minden második lépése egyenlő az irracionalitással, vagy netalántán a hülyeséggel. A humor nagy ajándék. Főleg, ha van. Sokszor mentő tényező lehetne. Itt is. Azonban az íróknak nem volt humorérzéke. Vagy ha igen, az erőltetett és felkiáltójeles, mint az életre kelt fa. A Kongban feltűnő neves színészekhez egyetlen tulajdonságot tudunk párosítani. Tom Hiddleston rovott múltú, Brie Larson szép, Samuel L. Jackson őrült, John Goodman elszánt, John C. Reilly udvari bolond. És ha valaki jól jön ki ebből a semmittevésből, az pont az utóbbi, mert legalább neki nem kell komolyan vennie magát és leállhat bohóckodni. Nincs benne sok köszönet, de arról nem tehet. A többiek meg meresztgethetik a szemüket és táthatják a szájukat, mintha valami tehetségkutatóban lennének. Ennyi tág pupillát és nyitott szájat már rég láthattunk egy blockbusterben. Egyiküknek sincs azzal gondja, hogy ez színészileg aljamunka. Még annak a Brie Larsonnak sem, aki nem is olyan régen egy egészen zseniális alakításért kapott Oscar-díjat.

Nem az előzetesekben keressük a hibát. Hiszen azok kedvcsinálók és nem foghatjuk mindig rájuk az esetleges malőrt. Megint egy olyan marketingkampánnyal találkoztunk, amikor azokban a két percekben ellőtték a film legjavát. Mást, jobbat, szebbet nem mutat a teljes változat. Csak látványosabb. Az meg úgyszólván alap. Merthogy a nézők többsége azért vesz rá jegyet. És még megteheti ezt kétszer, ugyanis a hírek szerint Kong ezúttal trilógiában rázza a rácsot. Ha a nemrégiben nagyszerűen búcsúzó Logant, vagy Rozsomákot tartjuk szem előtt, lehet, hogy a harmadikra kapunk egy olyat, ami méltó lesz ehhez az emberi izomzatú, nagyszívű, ám könyörtelen bazi nagy majomhoz. Addig meg kihúzzuk valahogy. Mondjuk középszerrel. Mint itt is.

5/10