Mit kíván a magyar nemzet? Többek között egy jó közönségfilmet. Mert jönnek díjak formájában az elismerések, működőképesnek látszik a rendszer, azoknak mindenképp, akik forgatni tudnak, a színvonalban is láthatunk már erősen pislákoló reménysugarakat. Csak egy valaki hiányzik még nagyon: a néző. Arról nincsenek pontos információink, hogy Vajna bácsi és a Filmalap milyen számokkal lennének elégedettek, de most nagyon úgy néz ki és ezt mutatják az eddigi adatok is, hogy félmillió néző például irreálisnak és elérhetetlennek tűnik. Persze sohasem szabad feladni és ha már a hazai filmipar képtelen az állami támogatás nélküli, pusztán piaci alapú létezésre, muszáj törekedni arra, hogy azok az adófizetői forintok ne vesszenek akkora kárba, mint tesszük azt egy stadionépítés esetén. Hiszen ez mégiscsak érték és kultúra. Az meg többnyire csak szotyola, meg annak a héja. Azt is tapasztaljuk, hogy a Filmalap próbálja megszólítani a nézőt. Egy-egy nagyobb költségvetésű filmmel, amiktől áttörést és minél nagyobb sikert remél. A Kincsem hárommilliárdot kapott. Ennyit még soha nem áldoztak egyetlen magyar mozira sem. Ezért már lehetnek elvárásaink és akceptálható igényeink, mert megtérülni nem fog, az biztos. Nos, azt leszögezhetjük, hogy a Kincsem igyekszik kiszolgálni és szórakoztatni a közönséget. És nem is bűnrossz. Annál legalább két fokkal jobb. Harmatgyenge.

Nem is a koncepcióval, vagy az iránnyal vannak problémáink. Kincsem, a csodakanca köré lehet filmet építeni. Persze ki kell színezni a történetet, meg kell másítani a valóságot, mert azt nem venné be az ember gyomra, hogy egy ló a gazdájával együtt derbiről derbire vándorolva egyszerűen megnyeri a versenyeket. Hiszen ez nehezen eladható és bármennyire is büszkeségre okot adó, mégis kevésbé érdekfeszítő. Egy történelmi dokumentumfilmben talán elmenne, de játékfilmben önismétlőnek hatna. És mi jut ilyenkor egy dörzsölt, hollywoodi életérzésektől átitatott forgatókönyvíró eszébe? Igen. Az. Amire „köpni kell”. Jöhet egy férfi és egy nő, a romantika és a nagybetűs szerelem. Meg minden, ami ehhez még szükséges. Korhű, tizenkilencedik századi atmoszféra, nagyszabású díszletek, pompázatos jelmezek, lovas versenyek és egy ici-pici történelmi háttér, hogy ez is ki legyen pipálva. De kell valami, ami még ezt is megbolondítja. Mégpedig a mai korra történő utalások, amikkel ki lehet kacsintani a közönségre. Sokan csinálták ezt már Herendi Gábor rendező előtt. Legfőképpen Hollywoodban. Herendinek pedig annyira elnyerte a tetszését ez a fajta látásmód, hogy a Kincsemnél ki is próbálja. Egyet viszont a nagy felhorgadás közepette elfelejt. Hogy ez a fajta időutazás és kortalanság a tengerentúlon sem mindig működik. Mert ehhez olyan helyzetek szükségesek, amikbe az önironikusnak szánt célozgatások kellő ütem –és humorérzékkel simán beilleszthetők. Mivel itt ilyenek nincsenek, ezek visszafelé sülnek el és ahelyett, hogy ülnének, inkább kellemetlen, mi több fájdalmas perceket szereznek. Hiszen hiába várja a rendező, hogy röhögjön a néző azon, hogy a főhősnő Fluor: Mizuját dudorássza, ha az inkább a szomszédjához fordul és megkérdi tőle: „hogy jön ez ide?”

Szerelemábrázolásban olyan sok egyedi irányvonal már nincsen. Ezt készséggel aláírjuk. Hegedűs Bálint és Herendi Gábor ötletguruk a húzd meg, ereszd meg csapását követték, tehát a férfi és a nő eleinte nem szimpatikusak egymásnak, aztán fellángolnak az érzelmek, majd jön egy konfliktus, ami negatív vagy pozitív oldalra billenti az addig kialakult kapcsolatot. Ebből kellene kihozni a maximumot. Leleménnyel, találékonysággal, fordulatokkal és poénokkal. Na, ezekből csak az utóbbiakat fedezhetjük fel olykor, azokat sem ebben a kontextusban. Már a motivációknál is bedobjuk a törülközőt. Mert hát rendben van, hogy illúzió, romantika, holdfény, de azért nagy toleranciára és meghasonulásra van szükség, hogy egy olyan nőbe szeressünk bele, akinek az apja enyhén szólva is befolyásolta az életünket. És nem boldogságpirulák formájában. Fogadjuk el azonban, hogy így történik, a szerelem útjai kifürkészhetetlenek. Tudjuk. De akkor miért is nincs ez a szál normálisan kidolgozva? Miért elégednek meg az alkotók felszínes szócsatákkal, mérges tekintetekkel és olyan félmondatokkal, hogy „ezt te úgysem értheted”? Az sem egészen világos, hogy a lány most dacból kezdi el megkedvelni a lumpen főhősünket, vagy tényleg megszereti őt. Ez ugyanis a tetteiből nem derül ki pontosan, a magyarázatok pedig hamisnak és elnagyoltnak tetszenek.

Azt gondoltuk naivan, hogy Sas Tamás magyar filmet szakadékba süllyesztő szelleme már nem riogat többé ezen a horizonton. Tévedtünk. Herendi Gábor érzékelve a piaci rést, Sas babérjaira tör. A főhőseink lovagolnak. Ez idáig rendben van. Mindezt lassított képkockákon, nyálas zenei aláfestés kíséretében. Ezt csinálta Sas is az SOS Szerelemben. Majdnem elhánytuk magunkat. Miért kell ezt művelni? Ez valami reklámfilmes fogás, amitől a szakmában valaha tevékenykedők nem tudnak szabadulni? Legyen érzelmes! De így? Nem csak alantas, egyenesen visszataszító. De talán fátylat boríthatnánk erre, ha ez lenne Herendi és Hegedűs egyetlen túlkapása. A forgatókönyv azonban ettől függetlenül is rozoga lábakon áll. Vagy inkább imbolyog. Nem is az a gond, hogy a történet kiszámítható és rettenetesen didaktikus, hanem az, hogy nagyon sokszor az írói sem tudják, mit akarnak. Mennek össze-vissza, aztán majd lesz belőle valami. Például elveszik a ló, Blaskovich gróf keresi piszkosul, miközben egy bevágott snittben az apa azon veszekszik a lányával, hogy az kihez menjen feleségül. Csak azt ismételhetjük, amit a néző: hogy jön ez ide? Vagy az apa hirtelen rosszul lesz, ágynak dől, de a következő képen már gőzerővel szurkol a versenypályán. Nem kell bakivadász, ha megoldja helyette Herendi a feladatot.

A két főszereplő jelleme még úgy, ahogy kidolgozott, bár itt sem tapasztalunk mélyebb elemzéseket. Blaskovich gróf, a nőcsábász suttogó egyformán ért a lovakhoz és a nőkhöz, ők meg rajongással viszonozzák ezt. A nő meg maga a rejtély, a titokzatosság. Abban mindenképp, hogy mitől lesz vonzó számára az, akit az elején vesztesnek nevez. Az epizodisták viszont súlyosan azok maradnak, élükön az apukával, aki mindig csúnyán néz. A színészekre most sem lehet nagyobb panaszunk. Nagy Ervin láthatóan bizonyítani akar az amorózó szerepében. Egy kicsit Vajna bácsinak, aki nem akarta őt és nagyon a közönségnek. Nem is rossz, ha lefejtjük róla azokat a teátrális gesztusokat, amiket képtelen levetkezni. Szépen egyensúlyoz a giccs környékén, a forgatókönyv gyengéiről viszont nem tehet. Ahogyan az a Petrik Andrea sem, aki egy különleges szépség és akinek a játékában találhatunk örömteli és kiforrott elemeket. Még akkor is, ha a mozgástere szűkre szabott. A többieknek sincs könnyű dolga. Gáspár Tibor hiába szeretne mást mutatni, ha csak a zord és kőszívű apuka jut neki. Gyabronka József segítőjének legalább van egy-két szellemes momentuma, Fekete Ernőnek és Kovács Lehelnek meg kell elégedniük néhány fontosnak szánt, valójában hanyagolható mondattal. Keresztes Tamás azt próbálja hitelesíteni, hogy miképpen lesz barátból ellenség, csak ehhez nincs kellő támaszték. Az viszont hervasztó, hogy Balsai Móninak egy félresikerült hentergés adatik meg, Pálmai Annának meg még ennyi sem. Sőt, neki meg sem kell szólalnia. A néma cseléd szerepét viszi, aki amúgy a gróf ágyasa, ha az éppen nem hódít. Mindkét színésznő többre hivatott ennél, ezek statiszta feladatok, már bocsánatot kérünk.

Azt, hogy Hegedűs és Herendi mit akartak a végével, tán maguk sem tudják. De ez több mint paródia. Vagy jobb esetben egy ötlet James Cameronnak, hogy miképpen zárhatta volna le a Titanicot, hogy az ne fájjon a nézőnek. Herendi Gábort agyonnyomta a teher és a pénz. Pedig nem irigyeljük tőle, bár ha a látványt tartjuk szem előtt, azon sokat spórolhatott. Mert hellyel-közzel megfelelő a szemünk elé táruló korhű panoráma, csak kevés. Herendi és Hegedűs elhitték a Micsoda nő jelmondatát, azt gondolják, ez itt Hollywood, az álmok otthona. Nem, ez Magyarország. És messze van Amerika. Minden tekintetben. Ennek ellenére kívánjuk, hogy a Kincsem találja meg a közönségét. A színvonal meg egy más kérdés. Legalább jobb, mint a Coming out. Nem sokkal. Talán egy fokkal.

4/10