2017. feb 25.

John Wick: 2. felvonás - filmkritika

írta: frími
John Wick: 2. felvonás - filmkritika

Miért is szeretjük Keanu Reeves-t? Többek között azért, mert olyan tökös legény. Ötven fölött sem érzi azt, hogy lejárt volna az ideje, nyugdíjba kellene vonulnia és minden gond nélkül móresre tanítja a rosszfiúkat. Nincs is más választása. Hiszen az sem titok, hogy a színészi eszköztára véges és bár időnként nagy kiruccanásokat rendez más műfajokban is, a szíve és az esze mégis visszahúzza a kedvenc imázsához, amit a Féktelenül című mozival kialakított magának. A szívtipró akcióhősét, aki örökké jó karban és kiváló kondiban tartja magát ahhoz, hogy nem ritkán brutális eszközökkel leszerelje azokat, akik ellene, vagy a világ romba döntése érdekében áskálódnak. Nem mellesleg már egy pillantásával felolvasztja a csajok máskor oly jegesnek és hidegnek mutatkozó tekintetét. Három éve pedig tett egy próbát. A John Wick kedvéért a rossz oldalra állt. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy Reeves volt az a velejéig romlott gonosz, aki megnehezítette a jók dolgát. A színész csak félig-meddig piszkolódott be. Egy olyan bérgyilkost játszott, aki a felesége halála után végképp szögre akarja akasztani a fegyvert, mert másra sem vágyik, mint magányra és csendességre meg arra, hogy nevelgesse azt a kutyakölyköt, akit még az asszony hagyott rá utolsó mementóként. Azonban csak kihúzták nála a gyufát, addig szemétkedtek vele, amíg reaktiválta magát. Aztán kinyírt mindenkit, aki az útjába állt.

john_wick_1.jpg

A John Wick nem volt az a kasszarobbantó siker. Ahhoz képest viszont, hogy a legmagasabb korhatári besorolást kapta a percenként loccsanó agyvelők és a vágóhídhoz hasonlatos vérfürdő miatt, egész szép bevételt termelt. Ha Amerikában nem is, világviszonylatban mindenképp. És legnagyobb meglepetésünkre a John Wick a műfaji korlátaival együtt sem volt rossz film, sőt egészen jól szórakoztunk rajta. A történet komplikáltsága persze nem vetekedhetett egy Thomas Mann regénnyel, ezt azonban bőven kompenzálták azzal, hogy volt dinamikája, lüktetése és a kiszámíthatósága ellenére sem tűnt egy percig sem unalmasnak, vagy bágyatagnak. A főhőssel pedig a tucat fölé is emelkedett. Merthogy John Wick stílusosan, elegánsan, haláli lazasággal és rezignáltsággal gyilkolt, ami annak köszönhető, hogy volt karizmája és intelligenciája hozzá. Nem beszélt sokat, de az egysorosai, félmondatai ültek és a cinikus, fekete humorára is vevők voltunk. Annyira, hogy a kultgyanú szele is megcsapta. És ilyenkor nincs megállás. Melegen kell tartani a cipót. Nem egészen három év múlva Wick visszatért. Vele együtt az alkotói csapat is. Reeves beütemezte a forgatási napokat a zsúfolt naptárába, Derek Kolstad leszállította a forgatókönyvet, Chad Stahelski pedig megrendezte a filmet. De talán helyesebb volna az a kifejezés, hogy összehányta azt, amit folytatásnak, vagy a magyar alcímben meglehetősen teátrálisan felvonásnak neveznek. Az a helyzet, hogy színházból erről a darabról szünetben megfutamodnánk. Ezt meg végigültük. Időnként úgy, mint akit leszedáltak.

john_wick_2.jpg

Félreértés ne essék nem voltak hatalmas elvárásaink, nem őrültünk meg és nem vesztettük el a józan realitásérzékünket sem. Tudjuk, hogy nem minden bokorban terem egy Christopher Nolan, aki egy második nekifutással simán képes fölülírni az első színvonalát. Mindössze egy tisztességes folytatásra vágytunk, amely szellemiségében, mentalitásában megidézi azokat a védjegyeket, amelyekért Wicket meg az önkényes húsdarálóját megkedveltük. Titkon persze reménykedtünk némi meglepetésben, vagy egy olyan fordulatban és csavarban, amely ha nem is a feje tetejére állítja, de legalább kissé megbolygatja azt a parádét, amit egyszer már láthattunk. Ez volt a kiindulópont. Aztán jött a fekete leves és a felismerés, hogy Kolstad, az író egy lusta here. Abból a fajtából, akinek ha lövése sincs, hogy merre induljon, fogja az első rész már megírt anyagát, átemeli a főbb pontokat és miután örömittasan a levegőbe csap, ráírja a forgatókönyv elejére, hogy kettő. Az viszont egy cseppet sem zavarja és láthatóan nem is érdekli, hogy a koncepció bűzlik az utánérzésektől, a leadott szkript pedig hemzseg a zagyvaságoktól és az olyan féloldalas megoldásoktól, amik lehetnének jó ötletek, ha normálisan ráfeküdne és kidolgozná ezeket, például az alternatív bűnözői világ részletes feltérképezését. Azonban a rendezővel szerencséje volt. Mert Stahelski nem háborgott, nem tiltakozott, leforgatta azt, amivel megkínálták. Sőt boldog volt. Hiszen, ha Wick emlékeiben újra megjelenik az egyszer már rendesen meggyászolt asszony, legalább előveheti azokat a felvételeket, amiket az előző alkalommal nem használt fel. Meg aztán az egykor szebb napokat látott Bridget Moynahan neve ismét megjelenhet a stáblistán, mint emlékkép.

john_wick_3.jpg

Az is igaz persze, hogy már az első részt sem azért szerettük, mert olyan megingathatatlanul erős vázra fűzték volna fel John Wick történetét. Hiszen a lyukakat, a nehézségeket, a kérdőjeleket többnyire feledtetni tudták a remekül kivitelezett, lendületesen megkoreografált akciók és a főhős eleganciája. És a legnagyobb bajunk, hogy ezekből is csak egy-két gusztusosabb falat marad hírmondónak. Hiányzik a plusz és az egyediség. Az akciójelenetek elnyújtottak, néhol szaggatottak és töredezettek, máskor pedig annyira ugyanarra a sémára épülnek, hogy villámgyorsan statikussá válnak. Mert elhisszük, hogy egy videojátékban a fejlövés bónusz pontokat ér, de bántóan repetitív, hogy John Wick az összes ellenfelét pontosan ugyanúgy intézi el. Azt is elfogadjuk, hogy a brutalitás kötelező kellék, tisztában vagyunk vele, hogy mire váltottunk jegyet, de amikor rendszeres túlkapásokat tapasztalunk, akkor inkább semlegességet és közönyt érzünk, mint izgalmat, vagy feszültséget. Például, amikor a mami felvágja az ereit és biztosan elvérzik majd a kádban, akkor nem egészen értjük, hogy a főhős miért ragaszkodik ahhoz, hogy még fejbe is lője őt. Lehet, hogy fasza és jól mutat, növeli a tesztoszteront, de teljesen értelmetlennek és hatásvadásznak tűnik, az indokolatlanságáról nem is beszélve.

john_wick_4.jpg

Az még fájdalmasabb, hogy mennyire semmilyen lett az a John Wick, aki a hátán vitte az előző fejezetet. Most egy végrehajtó, aki nem is gondolkozik, halomra lövi az ellent és egyetlen valamire való beköpéssel letudja az egészet. Keanu Reeves ennek megfelelően néha meglehetősen savanyú és unott képet vág, mintha maga sem értené miért bólintott rá a folytatásra. A mozgása is sokszor darabos, a szövegei pedig kevésbé emlékezetesek, mondhatjuk úgyis, fabatkát sem érnek. Megható, hogy a Mátrix egykori főszereplői újra találkoznak a kamerák előtt, de fölösleges iderángatni Laurence Fishburne-t, ha csak egy olyan szereppel találják meg, ami azon túl, hogy idegesítően modoros és ripacskodó, még szerfelett hanyagolható is. Egy töltelék, ami csak az időt húzza. Persze a többi epizódszereplő sem jár jobban. A közös nevezőjük, hogy egydimenziósak és golyóérettek. Ruby Rose jelenlétét azzal akarják erősíteni, hogy a figurája süketnéma, de minek az energia, ha nincs kihasználva. Ian McShane-ről kezdjük azt hinni, hogy neki a Deadwood jelentette a csúcspontot, onnantól már csak lefelé vezet az útja. Franco Nero pedig parolázhatott egy újabb hollywoodi sztárral és gyakorolhatta azt a nézését, amit a Koltay filmekben tökélyre fejlesztett.

john_wick_5.jpg

Sokat elmond az alkotók önbizalmáról, hogy az első részhez képest körülbelül húsz perccel növelték a játékidőt. Merthogy feltehetően azt gondolták, hogy meg tudják tölteni tartalommal. Hát nem. Bőséggel le lehetett volna nyesni ebből. Talán akkor nemcsak az akciójeleneteknél nem éreznénk bosszantó tötyörgést és önismétlést, hanem a köztes részekben sem. Ahol egyébként Róma szépsége, izgalma és megunhatatlansága jelenti a mentsvárat. De ez sem tartott örökké, mint ahogy John Wick bűvös varázsa sem. Ez most inkább lett egy videojáték, mondjuk a Counter-Strike John Wick-kel, mint egy valódi film hús-vér szereplőkkel. Biztos, hogy folytatni fogják. Egyetlen kérésünk van: ne így.

4/10   

Szólj hozzá

kritika film amerikai akció thriller Keanu Reeves Franco Nero Bridget Moynahan Ian McShane Laurence Fishburne Chad Stahelski Derek Kolstad Ruby Rose John Wick: Chapter 2 John Wick: 2. felvonás