Hányszor, de hányszor elismételték már. A fejünkbe verték. Megtanították és megtanultuk. A belső értékek mindennél fontosabbak, hiszen jól csak a szívével lát az ember. Nem igaz? És ha mégis kételkednénk benne, vagy megzavarják az ideáinkat, akkor elővesszük az 1991-es meseklasszikust, A szépség és szörnyeteget, hogy bebizonyítsuk magunknak, másoknak, vagy a rakoncátlankodó kölyköknek, hogy az előítéletek nélküli szeretet, szerelem és vonzalom mégiscsak létező fogalom. Hogy pusztán a külső sokszor csak egy maszk, ami mögött olyan tulajdonságok lakozhatnak, amikkel nem szívesen azonosulnánk. A szépség és a szörnyeteg a maga kis baldachinos álomvilágával, néhol logikátlan, mégis varázslatosan hömpölygő és módfelett szerethető történetével segít értelmezni a lélek titkát, miközben élteti a reményt, hogy nem tilos hinni a csodákban, vagy abban, hogy előbb-utóbb a furcsa is párra lelhet egy számára idegen világban. Az más kérdés és ezt nem vizsgáljuk sohasem, hogy annak a szép lánynak sem egy bikafejű ördöggel kell elhálnia a hátralévő napjait. Lehet, hogy akkor túl valóságos lenne a mese. És elég, ha a szürke hétköznapok rombolják az illúzióinkat.

Szeretnénk azt gondolni, hogy nem az előre megfontolt szándékkal kitervelt pénzbehajtás vezérli a Disney-t abban, hogy a technika modernkori vívmányainak felhasználásával egyenként felélessze a régmúltjának legendás animációit, élőszereplőssé téve azt, ami egyszer már rajzok formájában működött. Kéne valami meggyőző érv a nosztalgiafaktoron túl, mert az újonnan felnövő generációk számára sem ismeretlen még az eredeti fénye, sőt ha a szülőnek nagyszerű emlék volt ez annak idején, igyekszik azt minél hamarabb átadni a csemetének is. És akkor mivel lehetne mégis megindokolni a renoválást? Talán egy újfajta szemlélettel, izmosabb és erősebb karakterrajzokkal, az eredetit kiegészítő acélosabb háttértörténetekkel és egy olyan cselekményszövéssel, ami ugyan nem értelmezi át alapjaiban a mesét – ilyet úgysem lehet -, de egy kissé árnyaltabbá és rétegzettebbé teszi a már ismert verziót. Persze csak olyan határokon belül, amit még a Disney célközönségének tekintett fiatalabb korosztály nem köp ki, mint a menzán a salátalevest. Hogy aztán ebből mennyit sikerült megvalósítani Bill Condon rendezőnek, aki egyébként nem nyeretlen kétéves a zenés filmek műfajában (Dreamgirls)? Nos, őszinték leszünk: nem sokat. A szépség és a szörnyeteg egy hangyányit ugyan tágítja az eredeti horizontját, de voltaképpen egy combosabb biztonsági játék marad. Kétségkívül pazar kiállítású, de a mesét nem pótolja és nem is írja felül. Új értelmezésről meg ne is álmodozzunk.

Az már nagyon korán bebizonyosodik, hogy Condonnak nem sok forradalmi jellegű ötlete támadt az élőszereplős megvalósítást illetően. Szinte kockáról kockára követi az eredeti mesét, él benne a nosztalgia tüze és inkább az elvárásoknak akar megfelelni, semmint valami olyan eltérőt alkotni, amin rajta maradhatna a rendezői lenyomata. Tisztességesen és becsületesen meg van csinálva a koreográfia, a dalok kapnak egy modernebb és frissebb hangszerelést. És bár a nép arról énekel, hogy a lány azért különc, mert folyton mesét olvas, ez már csak azért sem igaz, mert Belle ezúttal a Rómeó és Júliát viszi vissza a falusi könyvtárba. Az meg közelebb áll a tragédiához, mint a mesebeli tüneményhez. Szóval megy minden a 1991-es változat útján, néhol apróbb változtatásokkal, az egyiknek az lesz a következménye, hogy nem igazán tudjuk megfejteni, hogy a lány apja minek megy a vásárba, mert sok portékája nincs, a feltatálósdit pedig szemmel láthatóan negligálták nála. Mindegy, induljon útnak, legalább lemeózhatjuk, hogy az alkotók és a vizuális trükkökért felelős szakemberek miképpen és legfőképpen milyen színvonalon transzferálják ide az elvarázsolt kastélyt, annak lakóit és a szörnyeteget.

Jó, persze a kérdés álságos, hiszen a Disney ebben nem nagyon szokott még csak mellényúlni sem, nemhogy hibázni, ezt már tapasztaltuk a Zsivány Egyesnél is. Bár, ha nagyon kötözködni akarnánk, annyit megjegyezhetnénk, hogy azok a farkasok kissé darabosan mozognak, mintha egy síléc lenne a lábukon. Ettől eltekintve azonban a látvány most is garantálja a tácsiszájat. A karakterek és a köztük lévő kémia, vagy izzás már kevésbé. A szörnyeteg szép nagy monstrum, a fogai hegyesek és sárgák, büdös lehet a szája, mint a klozet, de inkább tűnik jámbor háziállatnak, mint egy haragos, veszedelmes fenevadnak. Még tán annyira sem ijesztő, mint a mesében. Az őt alakító Dan Stevens megdolgozott a pénzéért, ott volt a forgatásokon, de aztán a CGI-val minden olyat eltüntettek belőle, amitől emberi lehetne. Beleértve a gesztusait is. Belle pedig jobban hajaz egy serdülő csitrire, mint egy olyan felnőttkor küszöbén álló lányra, akinek önálló és határozott elképzelései vannak a jövőjéről és az álmai hercegéről. Itt jöhetett volna képbe Condon és az erős rendezői víziója, hiszen mind a szörny, mind  Belle belső tulajdonságait kézzelfoghatóbbá, egyszersmind realisztikusabbá tehetné, ha már hús-vér szereplőkről beszélünk. Mert van egy kis bővítés a szerelmi évődésben, több a huzavona, talán élethűbb a közeledés, de ez alig akar látszani. Olyan, mint Belle újdonsült háttértörténete. Szükségszerűen begyömöszölt kellék, hogy ne lehessen azt mondani, hogy nem csináltunk semmi eredetit.

Condon a többiek ábrázolásában sem merészkedik túl messzire. Gaston egy faragatlan tulok, beképzelt bájgúnár, napjaink celebje, akinek még humora sincs. Ebből azért egy peckesebb mellékalakot is meg lehetett volna formálni. Ahogy a kis gömböc szárnysegédjéből is. Mert lehet, hogy meleg, de ettől egy homofób sem fog berosálni ijedtében. És ha már itt tartunk, a poénokkal nagyon csínján bánnak az alkotók. Kiherélik például a gyertyatartó és az óra, vagyis Lumiere és Cogsworh egymásra mutogató szellemességeit és piszkálódásait, amit inkább felnagyíthattak, vagy elmélyíthettek volna. Az utolsó csata is jórészt ezen bukik el. Nincsenek kidolgozott szituációk, vicces gegek, helyette van egy kis lökdösődés, aztán hirtelen szétszéled a siserehad. Azt, hogy Emma Watsonból lesz –e valaha komolyan vehető színésznő jelenleg nem lehet eldönteni. Erősen vacillálunk. Belle szerepében nem sokat tesz érte. Ott van. És hát gyengus. Meglehetősen. Ezek alapján azt mondanánk, hogy Watson még mindig Potterből él és olyan sületlenségekkel kényezteti a bulvársajtót, hogy hányszor zuhanyozik egy nap és miképpen fésüli az intimszőrzetét. Nevetséges. Dan Stevens kevés szót érdemel, azokat meg már megkapta. Ugorjunk. Luke Evans gonosznak akar tűnni, de pojácának néz ki. Josh Gad pedig még talán nála is unottabb. Több élet van Ewan McGregor, Ian McKellen, Emma Thompson és Stanley Tucci pár perces jelenlétében, mint bennük. Kevin Kline sem az a fürge fiú, mint egykoron. Megöregedett. Csak nem áll jól neki.

Verhetnénk a tamtamot napestig, hogy minek kellett ezzel előhozakodni, mikor ott van az a legendás eredeti, úgysem érne semmit. Megcsinálták. A pénzügyi része már akkor biztosítva volt, amikor eldőlt az újrázás. Nem bukhattak vele, erre tódulni fog a nép. Nem csak itthon, bárhol a világon. Az legalább szívderítő, hogy Condon nem rontotta el. Ha mással nem is, a káprázatos látvánnyal és a szűnni nem akaró nosztalgiával életben tartja a tüzet. Kár, hogy ezzel egy kicsit rácáfol a mondanivalóra. Mert ebben a filmben a külcsín fontosabb, mint a belbecs. Ezért se kárhoztassa magát az, aki marad a mesénél. Az még mindig jobb és hatásosabb.

6/10