Rég nem néztünk feléjük. Nem voltunk kíváncsiak rájuk. Azt is tudtuk, mik a szándékaik és azt is tapasztalhatjuk, hogy a törvények fölött állnak. Hiába kötelezik helyreigazításra őket, nem teszik meg. Fellebbeznek, mert úgy gondolják, nekik van igazuk. Habár azzal is tisztában kéne lenniük, hogy a mocskolódást, a gyalázkodást és a tények nélküli rágalmazást néhány „remek” kivételtől (ruszkik, törökök, kínaiak, észak-koreaiak) eltekintve sehol a világon nem nevezik igazságnak, főképpen nem hírgyártásnak. Majd meglátjuk. Jelenleg Magyarországon még ez is elképzelhetőnek tetszik. Ugorjunk. Alapvetően most sem a Tényeket szántuk a vasárnap esti szórakozásunk gyöngyszemének. De az utóbbi hetek, napok bicskanyitogatóan pöffeszkedő önfényezése után azt gondoltuk az lesz a legcélravezetőbb, ha saját szemünkkel győződünk meg az úton-útfélen arcunkba tolt megújulás minőségéről és színvonaláról. Különös úgy, hogy az egyik régen hitelesnek látszó, ma már inkább csak parodiszikusan picsanyalogató internetes portál vezető anyagként számolt be az arculatváltásról. És persze csak eszi a penész az embert, hogy mire költi Habony és hű pajtása, Vajna bácsi az adófizetők pénzét. Amit per pillanat nem az Eximbank hiteleként tartanak számon, hanem a módfelett bizonytalan tulajdonosi hátterű MKB Bank kölcsönöz nekik, akinek a feje, a jegybankos Döbrögi jobb keze. Milyen kicsi a világ.

Világszínvonalú technika, impozáns díszlet, csodastúdió. Csak úgy röpködtek a magasztosabbnál magasztosabb jelzők, amikre a néző felkaphatta a fejét: mégis, hol forgattak eddig? Kutyaólban? A külső leglátványosabb elemeként a 31 négyzetméteres LED-falat emelték ki és hirdették meg, ami feltehetően még nincs akkora, mint Szijjártó külügyér dunakeszi nappalija, pláne a miniszterelnök boros pincéje, de valószínűleg beelőzi a propagandaminiszter budijának paramétereit. A háttér alapszíne – mily váratlan és meglepő – kék. A TV2 dizájnereinek kedvenc formulája. Nekik nem szóltak arról, hogy a gazdáik már régóta rózsaszínben látják Magyarországot. Ragaszkodnak a kékhez és annak különböző árnyalataihoz, hiszen ilyen jellegű csíkokkal teszik még eklatánsabbá a színüket. Meg néhány pirossal. Az nem a szegfű színe? Mindegy. A háttérképen található még egy piros alapú fehérben pompázó kocka, melyen ott forog a T betű és amelyet később, amikor már a műsorvezetőké lesz a főszerep, letesznek a képernyő bal sarkára, hadd keringjen ott tovább a maga és a nézők örömére.

A riportokat jelző feliratok eddig kék alapon futottak fehér betűkkel és kitakarták a műsorvezetők fél mellkaskáját, most kisebb volumenben lejjebb helyeződnek és fehér alapot, valamint KÉK betűket kapnak. Alattuk piros csíkban vagy az internetes elérhetőség található, vagy a következő anyagról szóló rövid beharangozó, mintha a házigazdákra semmi szükség nem volna. És úgy őszintén: nincs is. Elmenne ez nélkülük is. Legeslegalul ugyanaz a hírözön, mint a hírtévéknél. Ezek azok a színesek, amik nem fértek be a műsorba és amiket a kutya sem olvas el, mert hát minek azt, amikor szóban szánkba rágják az érdekesebbnek szánt mondanivalókat. Ráadásul az első tíz percben, mintha megállt volna az idő, ez az információhalmaz nem frissül. A jobb sarokban levő különböző városok hőmérsékletét jelző adatokat sohasem értettük, hiszen a néző, ha nagyon kíváncsi ezekre megnyomja a mobilját és már értesül is ezekről. A műsorvezetők arcát olykor olyan szinten fókuszba helyezik és a képünkbe tolják, mint az átkosban az egyetlen televízió híradóinál. Mintha telepatikusan belénk akarnánk sulykolni a fizimiskájukat, hogy még akkor is velünk maradjanak, ha már nincsenek képernyőn. És hogy milyen az új külső? Esztétikusnak nem mondanánk, mint ahogy kirívóan gusztustalannak sem. Átlagos. Se nem szép, se nem randa. Kék. Meg egy kicsit piros.

A Göncz-Marsi páros ezúttal is úgy tálalja a híreket, mintha egy grimaszversenyen lennének. Legutóbb nem tudtuk eldönteni, hogy trollkodnak, vagy ezt tényleg komolyan gondolják. Most kiderült. Ők ilyenek. Amatőr csepűrágók. Kár, hogy nem egy színjátszó csoportban bontogatják a szárnyaikat. Azt már hanyagolták, hogy párosával mondják a híreket – egyik belekezdett egy mondattal, a másik folytatta a többivel -, most az van, hogy felváltva, önálló blokkokat kapnak, amit néha állva interpretálnak. Hogy miért, azt a fene se tudja. Nincs benne rendszer, se tudatosság. Ilyenkor viszont látszik, hogy Marsi idegesen simogatja az ujjait, mint az a kisiskolás, aki nem tudja, hogyan jelezze óra közben a tanító néninek, hogy pisilnie kell, Gönczi pedig úgy tárogatja a karjait, mint egykor a csíkos gatyás és ruhás Lagzi Lajcsi a Dáridóban. A feltűnő gesztikulációk azért megvannak. Ezúttal Gönczi emeli fel a mutatóujját, amikor azt olvassa, hogy doktornőnek adta ki magát egy férfi. Az viszont tagadhatatlan, hogy nem bakiznak. Vagy csak ritkán. Magabiztosan prezentálják a nagy semmit és a kormánypropagandát. A köztük levő interakció egyenlő a nullával, a végén infantilisan kvaterkáznak egyet, amit Göncz azzal súlyosbít, hogy úgy hadonászik a levegőben, mint egy részeg vőfély, vagy az a szurkoló, akinek a csapata megnyerte a bajnoki meccsét. Ennek fényében különösen érdekes, Gönczi azon nyilatkozata, miszerint Marsival „egymás levegővételéből (!) tudunk olvasni”. Az a gond, hogy a néző ebből semmit nem vesz észre. Se a levegővételt, se az olvasást.

A hírek többsége a szokásos gyászjelentés, leesett, meghalt, karambolozott, megvakult, elégett, amit később kevernek a Kék Fénnyel és az időjárás-jelentéssel, mert az külön anyagként szerepel, hogy a hétvégén tavasz lesz. Aztán jön a csúcspont; a már említett doktornőként praktizáló férfi, melynek riportjában szegény, nem túl képzett interjúalany saját magával is ellentmondásba keveredik, hiszen egy bővített mondaton belül azt makogja, hogy látta, hogy a nő az tulajdonképpen férfi, mégsem ismerte fel, mert mindig éjszaka jött. A végén még megjelenik Nógrádi György magyar hangja, a másik Gyuri, a Bakondi, migráncsozik egy jóízűt és persze belerúgnak a szocikba is, hogy ne csak saját magukat amortizálják. Hiszen a barátod a legjobb ellenséged. A hírszerkesztés enyhén szólva is fortélyos, merthogy az Oscar ceremóniával két esetben is foglalkoznak, nem egymás után, hanem egymástól jól elkülönítve. Miért is? Azok nem tartoznak össze? A Tények még mindig arra jó, hogy Ödön bácsi miközben felfedezi magát egy riportban, szóljon Mariska néninek, aki a konyhában mosogat, hogy „gyere asszony, benne vagyok a tévében”. Mert az az egy-két perc hírnév mindenkinek jár. Göncz Gábor azt is nyilatkozta, hogy neki a Tények stúdiója, majdnem olyan, mint egy templom. A bulvárbubus és Vajna bácsi meg örülnek, hogy idejár imádkozni és nem Németh Sándorhoz. Habár lényegében, egykutya. Szélhámosok gyülekezete. „Magyarország legjobb híradója” – promotálja magát a Tények. Ne dőljünk be. Semmilyen értelemben nem igaz. Tényszerűen sem.

Tények TV2 2017. február 26. 18.00-18.50