A Sundance Észak-Amerika legjelentősebb fesztiváljává nőtte ki magát. Megkerülhetetlen tényezővé vált. Robert Redford erről álmodhatott, amikor 1981-ben egy bátor huszárvágással és egy valag pénzzel a tárcájában megalapította a nem éppen központban lévő Salt Lake City-ben az egyik ikonikus szerepéről elnevezett filmes mustráját, amely mára a tehetségkutatás legfontosabb Mekkája és zsinórmértéke. Innen ugrott csukafejest Hollywoodba többek között Steven Soderbergh, Ouentin Tarantino, Robert Rodriguez, vagy Guy Ritchie. Redford és a segítői jó döntést hoztak annak idején, amikor a függetlenek felé fordultak és azoknak próbáltak teret adni és kaput nyitni, akik a nagy stúdiók világából egyébként kiszorulnának, vagy be sem jutnának, mert nem feltétlenül a közízlésnek akarnak megfelelni, inkább értéket és érzelmeket szeretnének közvetíteni. És ezeket nem is mindig kell műfaji határok közé sorolni. A Sundance a szervezők szisztematikus építőmunkája révén egy kisebb kísérletező műhelyből különböző fesztiválok díjvárományos filmjeinek előszobájává vált. Amire muszáj odafigyelni. Még a hollywoodi fejeseknek is. Azt már csak szomorúan jegyezzük meg, hogy az ott bemutatott alkotások többségére a magyar nézőknek alternatív felületeken kell vadászni, hiszen a forgalmazók még így is csak egy elenyésző százalékukat hajlandóak mozikba küldeni. A régi város a szerencsés kivételek egyike lett, amiben vastagon közrejátszhatott az is, hogy idén hat Oscar-díjra jelölték. Abban is biztosak vagyunk, ha nem így történik, még most is bottal üthetnénk a nyomát.

Kenneth Lonergan nevével eddig íróként találkozhattunk a vetítőtermekben, hiszen többek között a New York bandái és a Csak egy kis pánik forgatókönyvét jegyezte. A rendezői munkásságát viszont csak azok ismerhették és tanulmányozhatták, akik szeretnek vadászni. Merthogy az ilyen jellegű alkotásai nagyívben kerülték el a hazai mozikat. Pedig a Számíthatsz rám című filmjét még Oscarra is jelölték és a kritikai visszhangja is lelkesnek és kifejezetten dicsérőnek minősíthető. A második dolgozata (Margaret) már kapott fanyalgóbb jelzőket is, de egy dologban egyetértettek a recenzorok; Lonergan nemcsak íróként érdemes a figyelemre, hanem rendezőként is. A Sundancen bemutatott A régi város esetén pedig már senki sem fogta vissza magát. Csak úgy röpdöstek a szuperlatívuszokban bővelkedő dicshimnuszok, akik látták, azokat úgy kellett felmosni a padlóról utána. És az előrejelzések hellyel-közzel nem túloztak. Lonergan töpörtyűt csinál az ember lelkéből. Apró darabkákra süti össze. És ha nem elég, még meg is égeti. Nem használ nagy varázslatokat és hókuszpókuszokat, abból dolgozik, amiből eddig is, ha rendezésre adta a fejét. Az emberi kapcsolatokból, jellemekből, az örömökből és tragédiákból, tehát magából az életből. Ezúttal kevésbé a napfényes oldalából. És ez annyira szívbemarkoló, lélektipró és legfőképpen emberi, hogy nehezen tudunk parancsolni a film hatására feltámadó érzelmi ösztöneinknek. Mert az itt kapott szituációkon keresztül felmerülő kérdések és válaszok nemcsak a gondolatainkat tornáztatják piszkosul, hanem az emócióinkat is.

Lee gondnok Bostonban, négy lakóházat felügyel. Látszik rajta, hogy nincs túl nagy kedve hozzá, de mivel ezt mérte rá jelenleg a sors, becsülettel végzi a dolgát. Miután meghal a bátyja, haza kell mennie Manchesterbe, arra a helyre, amit legszívesebben kitörölne az életéből. Gondoskodnia kell ugyanis a fivére kamasz gyerekéről, aki árván maradt. A visszatéréssel azonban felidéződnek az emlékek, miközben birkózik a gyásszal és a rábízott kamasszal. A régi város története egyszerűnek hangzik, még azt is mondhatnánk, hogy hétköznapinak, azonban az emberi érzelmek útvesztőjében hamar bonyolulttá, fájdalmassá, olykor letargikussá, máskor melankolikussá, vagy szimplán csak szomorúvá válik. Lonergan két idősíkban bontja ki a sztorit, a múlt eseményeit keverve a jelennel. Mindezt olyan szakmai hozzáértéssel, precizitással és alázattal teszi, ami a sokszor használt módszert unikálissá és  hatásossá festi. A flashbackek, vagyis a visszaemlékezések ugyanis pontosan abban a pillanatban és periódusban kerülnek elő, amikor nemcsak megmagyarázzák, megvilágítják a karakterekben dúló érzéseket, érzelmeket, hanem súlyt és még nagyobb drámai erőt adnak nekik. Nem utolsósorban pedig újabb szempontokat bedobva előremozdítják a cselekményt. Lonergan tempója ugyan egyértelműen lassú, de attól nem válik vontatottá, hogy nem tudjuk, hogy milyen csontváz esik ki a szekrényből, mivel fogunk még szembesülni, hogy teljes egészében képesek legyünk összerakni a hiányzó mozaikokat.

Lonergan a folyamatosan fellebbenő titkok ösvényén építi a karaktereket, legfőképpen a főhősét. A kezdő képsorokban Lee ugratja az unokaöccsét, kifejezetten jókedvű és vidám. Aztán kisvártatva ugyanez a fickó már végtelenül magányos, bánatos, enervált és fásult. Alig beszél és akkor sem túlságosan kedves és megnyerő, ha megszólal, sőt a helyenként könyörtelenül felszínre törő agresszivitását sem tudja palástolni. Lonergan pedig fokról fokra fejti fel a kontraszt mélyben gyökerező okait, majd a film közepén egy olyan tornádó erejű lelki pusztításban és drámai összeomlásban ad végérvényes választ, hogy a néző hirtelen köpni-nyelni sem tud és csak centikre van attól, hogy ne számoljanak rá az őt ért kiütéstől és döbbenettől. És innentől már nemcsak a főhősre nézünk más szemüvegen keresztül, hanem az emberi kapcsolataira és a benne lakozó ambivalens érzésekre is. A rendező pedig élve boncolja Lee-t, miközben nem kíméli a vele érintkezőket sem. Az unokaöcsit, aki kamaszos hévvel próbálja feldolgozni az apja halálát és aki ugyan látszólag semmiben nem ért egyet a nagybátyjával, mégis ragaszkodik hozzá, mert valahol sejti, hogy szükségük van egymásra. A volt feleséget, aki bizonytalan, gondolatilag és lelkileg instabil és nincs tisztában a valódi szándékaival és akaratával sem. És persze ott vannak a többiek, akik igyekeznek megértőnek mutatkozni, de a szemükben és a viselkedésükben ott van a Lee-vel szembeni kétely, amelybe olykor félelem vegyül.

A rendező jól érzékelhetően és körültekintően rajzolja meg a felvázolt helyzetekre adott emberi reakciókat, amelyek néhol magától értetődőnek, néhol pedig furcsának tűnnek. Mint maguk a kapcsolatok és a jellemek. Ezek azonban sohasem rugaszkodnak el a valóságtól, sőt éppen ellenkezőleg kiválóan illusztrálják azt. Bár A régi város időtartamát indokolja a mondanivaló aprólékossága és rétegzettsége, mégis akadnak kihagyható momentumok, amik kissé önismétlőnek, vagy túlontúl magyarázkodónak hatnak. És ezen nem segítenek a helyenként felbukkanó képi lassítások sem, mert a fokozhatatlant nem szükséges fokozni. Az átélhetővé válik azok nélkül is. Matt Damon, a film producere királycsinálóvá lépett elő. Tudattalanul is. Hiszen eredetileg Damon bújt volna Lee bőrébe. Mivel nem ért rá, átpasszolta barátjának és régi harcostársának, Casey Afflecknek. És milyen jól tette. Affleck kisujjában több van ebből a szakmából, mint a bátyjának. Ez nem szemrehányás, ez puszta tény. Affleck olyan lelki magaslatokat és mélységeket jár be és közvetít, ami próbára tehette a saját személyiségét is. A filmben nem is a színészt látjuk, hanem az embert, aki a múltbeli emlékei miatt összeroppan a felelősség terhe alatt. Még ha vannak is fenntartásaink a figurával kapcsolatban, Affleck alakítása együttérzést sajtol ki a nézőből, mert érződik, hogy legbelülről játszik és magában keres kapaszkodókat a szerephez. Fantasztikus teljesítmény, nem kell csodálkozni, ha díjat kap érte. Michelle Williams évek óta ott van Hollywood élvonalában és nem is csak az elképesztően egyenletes színvonalú alakításaival, hanem azzal, hogy nem hajlandó mindenféle mocsokban égetni magát. Most is kifogástalan partnere Affleck-nek, a közös jeleneteik pedig A régi varázs legfontosabb és legfeszültebb pillanatai. Lucas Hedges az unokaöcsi szerepében kiemelkedően tálalja a kamaszos lázadás és a gyermeki ragaszkodás keverékét. Kyle Chandler bátyként meggyőző, Gretchen Mol, Tate Donovan és Matthew Broderick pedig egy-egy emlékezetes felvillanással gazdagítják a hihetetlenül intenzív színészi összképet.

Kenneth Lonergan A régi város című filmje egy rendkívül sűrű, összetett, sokrétű és az emberi jellemet, kapcsolatokat egyszerre szigorúan és megrendítően vizsgáló alkotás. Egyszóval nem lesz közönség kedvenc. Nem is lehet az. Azok fogják szeretni és megtalálni, akik nem menekülnek az örökérvényű kérdések, válaszok elől és akik kíváncsiak az emberben rejlő személyiségre, azok fonákságaira és azokra a kapcsolatokra és viszonyokra, amelyek kihatnak rá, vagy meghatározzák azt. Akkor is, ha tele vannak fájdalommal és sebekkel. Lehet előlük bujkálni, csak nem érdemes. Mert azok akkor is ott vannak, ha nem veszünk róluk tudomást.

8/10