Rémület. Talán ez a legmegfelelőbb szó arra, ami először átfutott az agyunkon, amikor meghallottuk, hogy újranyitják azt, amiről úgy gondoltuk, hogy soha nem szabadna folytatódnia. Mert a Trainspotting első részének lezárásával felhalmozódott kérdőjelek, bizonytalanságok a mi életünkhöz kapcsolódva bennünk érlelődhettek tovább, hogy aztán a merengéseink végeztével megtaláljuk azokat a válaszokat, amik az edinburgh-i srácok sorsán keresztül jutottak el hozzánk. És persze az is lehet, hogy még most sincsenek megnyugtató válaszaink. Nézőpont kérdése. A Trainspotting az a film, amely generációs ikon lehetett, egyszerűen azzal, hogy bátran felvetette azokat a problémákat, gondokat és kérdéseket, amelyekkel minden egyes felnövő nemzedéknek szembe kellene néznie. Újra és újra. Körforgásszerűen. Ha lenne rá igényük és késztetésük és hajlandóak lennének a sorok mögé bújva dekódolni az üzeneteket. Hiszen Danny Boyle filmje nem elsődlegesen a heroinozásról, az ennek következtében beállt folyamatos kábulatról és delíriumról akart szólni, hanem a jövőről, a felnövésről, a boldogulásról, az önmegvalósításról, egyáltalán arról, hogy érdemes –e értelmet keresni az életben akkor is, ha az kilátástalannak tűnik. És vajon ki lehet – e törni egy olyan közegből, ahol nincs perspektíva előtted arra, hogy miképpen kezdd el és éld tovább az életed, hogy az számodra valamikor megfelelő minőségű legyen.

Danny Boyle nem az a rendező, aki mindezt úgy tálalja, mint az a tanár bácsi az iskolában, aki szexuális felvilágosítás gyanánt előhúz egy banánt és egy kotont az ezeréves bőrtáskájából. Boyle kísérletezett a formákkal és a vizuális megjelenítéssel és ez az újító és reformer szellemiség bekebelezte a filmjét is. Videoklipszerű vágásokkal garantálta a fiatalos dinamikát és a sodró lendületet, a képsorok alatt szinte folyamatosan süvöltöttek azok a zenék, amelyek alátámasztották és megtámogatták a cselekményt, miközben elemi erővel zúdultak ránk a végletekig fokozott drámai és gyilkosan humoros események. És Boyle-nak még így sem sikerült Irvine Welsh eredeti művének valamennyi rétegét felfednie és tolmácsolnia. Merthogy törvényszerűen húzni kellett és ennek leginkább a karakterek személyiségjegyeinek mélyebb elemzése látta kárát. Boyle úgy zárta le huszonegy évvel ezelőtt a történetét, hogy magunkban tovább boncolgathattuk a srácok lehetséges jövőbeli útját, keverve a saját élményeinkkel és tapasztalatainkkal. Most már nincs szükség a fantáziánkra. Boyle megoldotta helyettünk, bármennyire is féltettük. Hiszen tisztában vagyunk vele, hogy milyenek általában a folytatások. Azonban előtört belőlünk a kíváncsiság is. Mire lehet képes a rendező, úgy, hogy szinte mindenki visszatér a második részre, aki az elsőben jelentős szerepet játszott? Mit kezd az elvárásokkal? Belesüpped –e a nosztalgia vizenyős szemű pocsolyájába? Képes –e valami érvényeset mondani a mának? Megkaptuk a válaszainkat. És ezek tudatában sem merjük holtbiztosan kijelenteni, hogy szükség volt erre. Pedig alapjában szerettük Boyle helyenként múltba révedős Trainspotting exhumálását.

A Trainspotting második része csodálatosan leképezi és egyúttal kézzelfoghatóvá teszi az öregedés folyamatát. Amit nemcsak a főhőseink kinézetén, viselkedésén és reakcióin mérhetünk le, hanem Boyle rendezői módszerein és fogásain is. Mert ahogy idősödünk, egyre inkább képtelenek vagyunk szembenézni a jelen és a jövő kihívásaival, túlságosan fáradtak, elcsigázottak és fásultak vagyunk hozzá. Ezért aztán felidézzük az emlékeinket. Akár egy baráti társaságban, akár a szeretteink, családtagjaink között. Boyle is így gondolkodik. Nem szeretne megint forradalmár lenni, nem akar gyökeresen más eszközökhöz folyamodni, mint, amikor legendát gyártott. Tartja magát ahhoz, amit egyszer már sikeresen elsütött. Nem változik a képi megjelenítés és az aláfestő zene hangsúlyossága sem. Csak már nem rohanunk annyira. Meg-megállunk, időnként szünetet tartunk. Néha kitekintünk a zakatoló mókuskerékből. Hiszen vénülünk. És nosztalgiázunk. A rendező pedig nem rest utalgatni a korábbi fejezetre, sőt még képekkel, motívumok felidézésével is megtámogatja a múltidézést. Jelezhetné ez a görcsös megfelelni vágyást, az ötlettelenséget, netalántán a mondanivaló hiányát, de Boyle többnyire jól időzítve és nem farból előhúzva, véletlenszerűen pötyögteti ezeket a filmjébe, hanem egy tudatos koncepcióba ágyazva, a jelenhez szorosan igazodva tekint vissza a kezdetekre. Mindössze egyszer-kétszer van olyan érzésünk, hogy ez már inkább öncélú sütkérezés, mint kellemes és nélkülözhetetlen reflexió a mostani állapotokra.

Persze azért nem lehet egy az egyben ugyanazt csinálni, mint az előző részben, hiszen akkor nagyon hamar okafogyottá válik a folytatás. Ezért a rendező kínosan figyel arra, hogy ezúttal ne kizárólag Rentonra legyen kihegyezve a történet. Elhagyja a narrációt és a másik három srácot felemeli hozzá, úgy, hogy mindannyian külön szálakban is érvényesüljenek és ezáltal szinte folyamatosan jelen vannak. Rentonról áttevődik a súly a csapatra, amelyből persze még így is kilóg Begbie, aki csak bosszút akar állni, nem is igazán szeretne hozzájuk tartozni. Boyle ezúttal több teret kínál a karaktereknek, a jellemüknek, jobban megvilágítja a közöttük lévő kapcsolódási pontokat és még a kamaszéveikhez is visszanyúl erősítés céljából. Ezzel a lépésével pedig valamelyest orvosolja a Trainspotting hiányát és sebezhetőségét. És közben még gondolkodnivalót is kínál. Merthogy azt mondják, az ember mindig és mindenkor képes változni, arra, hogy átértékelje magát és esetleg egy más irányt vegyen a jelleme, vagy éppen a személyisége, De ezek a srácok bizony semmit nem változtak. Maradtak ugyanolyanok, lehet, hogy meginogtak, az is elképzelhető, hogy ideig-óráig el tudták rejteni a valódi énjüket, álcázták magukat, de tulajdonképpen még mindig azok az edinburgh-i srácok, akik egykoron egy koszos, büdös panelben hernyóztak cél és különösebb életösztön nélkül. Akkor most, hogy is van ez? Megújulunk vagy sem? Képesek vagyunk változni, vagy sem?

Danny Boyle hangulatteremtő képességében most sem csalódunk. Lehet, hogy kissé laposabbak a zenék, lehet, hogy ez már nem az az eksztázis közeli állapot, de az érzékszerveinket még mindig nem hagyja nyugodni egy pillanatra sem. És ez az, ami csillapíthatja a történet nyegleségét és töréspontjait, valamint azt, hogy a szkeccsízű jelenetek olykor nem állnak össze kerek egésszé. Sőt, az első részhez képest a humor sem vág minket földhöz. A főszereplők szemmel láthatóan felszabadultan vágtak bele a munkába. És még genetikailag is szerencséjük van. Nem áll nekik olyan rettenetesen rosszul az öregedés. Ewan McGregor szépen süllyed vissza oda, ahonnan elindult. Először hazudozik, maszkot tesz az arca elé, amit aztán folyamatosan lefejt. Jonny Lee Miller figurája viszont végérvényesen beleragadt a mocsokba. Miller pedig lemondóan kokózik, nincs benne más, mint a túlélés ösztöne, de az is csak törvénytelen úton. Ewen Bremner Spud szerepében mindössze néhány hajszálát vesztette el, a jellemét nem, még mindig az a szerethető, ostoba hernyós aki volt. Bremmer pedig különösen bután tud nézni ehhez. Robert Carlyle Begbie-két talán kissé monoton alakítást nyújt, de a figura sem ad lehetőséget sokszínűbb megmozdulásokra. Kelly Macdonaldot (Diane) viszont szívesen láttuk volna egy nagyobb szerepben is, merthogy érezhetően a karakterből is sokkal többet ki lehetett volna hozni, mint egy szimbolikus jelenlétet.

És hogy tud –e érvényeset mondani a mostani huszonévesek generációjának Boyle? Próbálkozik. Renton egykori ütős monológjának frissítésével. Nem mond újat, lehet, hogy frázisokat puffogtat, mégsem téved a diagnózist illetően. Receptet már nem ad. Mintha Boyle azt érezné, hogy a fiatalokat már nem tudja megszólítani, mintha lemondott volna róluk, hiszen immunisaknak tűnnek bármilyen szóra és élményre. Mintha feladná a versenyt a modern világgal. Ezért is nosztalgiázik inkább és fordul gőzerővel a múlt felé. Mert akkor minden jobb volt. Kétségtelen. A Trainspotting is. Boyle varázsa azonban még mindig kitart. Kicsit megkopott, kissé átalakult, de jó volt látni azokat, akik velünk nőttek fel. Jó volt nosztalgiázni és emlékezni. Még ha nem is biztos, hogy szükség volt erre.

7/10