Van abban valami csudálatos paradoxon, hogy éppen azok a skandinávok hódították meg a világot a társadalomkritikus, sötét elmék által kitervelt gyilkosságokkal teli, alkoholmámorban tobzódó és magányos, kitaszított hősöket középpontba állító krimijeikkel, akik a felmérések szerint majd kicsattannak a boldogságtól. Ennyi erővel nekünk itt a depressziótól, fásultságtól, állandó rosszkedvtől megüszkösödött közép-kelet-európai térségben kiváló komédiákat és szatírákat kellene papírra vetnünk, amivel aztán szélesebb hírnévre tehetnénk szert. Ahogy azonban a magyar popzenében, még ezen a területen is várat magára a nagy áttörés. A skandinávok addig sem ülnek a babérjaikon, hanem serényen ontják további zsengéiket a műfajban, amiket nem győznek lekövetni a mozgóképes adaptációkkal. Persze lustaságról azért itt sem beszélhetünk, hiszen a svédek A tetovált lány-trilógiájukkal az amerikaiak figyelmét is felkeltették, igaz ők fel is sültek vele. A norvégok Jo Nesbo sikereit igyekeznek meglovagolni (Fejvadászok) és ebben a piacorientált versenyfutásban a dánok sem óhajtanának lemaradni.

Nekik is van egy Nesbo-jük, úgy hívják: Jussi Adler-Olsen. Adler-Olsen pedig a változatosság kedvéért kreált magának, az olvasóknak és a mozit szeretőknek egy olyan zsaru figurát, aki lehetne akár a dán Harry Hole. Carl Morcknek valahol kisiklott az élete, a kollégái nem rajonganak érte, merthogy egy magának való zsémbes, kötekedő, marcona krapek, aki nem veti meg a szeszt és a cigarettát, a briliáns elméjét azonban egy magára valamit is adó nyomozószerv mégsem nélkülözheti. Ezért aztán létrehoznak neki egy külön ügyosztályt, ez lesz a Q, amely valószínűleg James Bond kütyümesteréről kapta a nevét. Ezen a részlegen tevékenykedik még Assad, az egyetlen olyan kollégája, aki elviseli őt és a rigolyáit, valamint a skandináv Moneypenny, vagyis Rose. Adler-Olsen saját bevallása szerint hosszú távon tervez hősével, hiszen regénysorozatát tíz kötetesre tervezi, amivel vélhetően a Guinness Rekordok Könyvébe kíván előkelő pozícióban bekerülni. A művei közül eddig kettő került filmvászonra, amit aztán idén bővítettek trilógiává. Ez lett a Palackposta.

A széria első darabja Nyomtalanul címen szambázott be a magyar mozikba és mondhatnánk azt, hogy égszakadást és földindulást okozott, csak nem fednénk le vele a teljes igazságot. A film témája érdekes volt, a konfliktus torokszorító, azonban a megvalósítás meglehetősen panelszagú maradt. A folytatás, a Fácángyilkosok bőven alulmúlta az előzményt, nem volt nézhetetlen, a karakterek is besegítettek, de inkább elképzeltük volna egy hétköznap estére Barátok közt, vagy Jóban-rosszban helyett valamelyik kereskedelmi csatorna műsorán, mint a moziban. Erőt kellett tehát pumpálni a sorozatba, hogy még véletlenül se ragadjon meg a középszer nem túl hízelgő mocsarában. Vérfrissítés gyanánt új rendező érkezett a rendrakáshoz, mégpedig az a norvég Hans Petter Moland, aki a 2014-es év egyik kellemes meglepetését szolgáltatta Az eltűnés sorrendjében című filmjével, amelyben a már körömig lerágott „szemet, szemért, fogat, fogért” típusú egyszemélyes bosszúhadjáratnak adott sajátos értelmezést, a kiváló skandináv fekete humor és a lenyűgöző képi világgal megspékelt atmoszféra hatásos elegyével. Moland tehát jött, látott és ugyan nem aratott kiütésig fokozódó győzelmet, de legalább adott egy olyan löketet, amivel ki lehetett mozdulni a kátyúból. A Palackpostának vannak gyengeségei és kevésbé kidolgozott pontjai, de lényegesen kevesebb ilyennel büszkélkedhet, mint a Fácángyilkosok.

Ezúttal egy palackba zárt üzenetet sodor a partra a víz, amely végül eljut a döglött ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztályra. Rövidesen kiderül, hogy az alig olvasható sorok mögött egy testvérpár kétségbeesett segélykiáltása lapul, akiket jó néhány évvel ezelőtt raboltak el Dániában. A nyomozóknak meg kell találniuk a feladót, miközben a szabadon grasszáló elkövető újabb áldozatokra vadászik. A környezet, a baljós hangulat ábrázolásából Moland sem enged, azonban a műfaji irányvonalat illetően erőteljes hangsúlyváltással operál és a bűnügyi szálat egy pszichológiai motivációkat is előtérbe helyező hajszává alakítja, ami sokkal inkább megfelel a thriller követelményeinek, mint a krimijének. Csakhogy a két ellentétes oldal lélektani eredője nem egyforma nyomatékkal kerül bele a serpenyőbe. És ez pont a főhősnél kap egy jelentősebb gellert. Mert azt látjuk és tapasztaljuk, hogy Morck megint olyan, mint az a reményvesztett, begubózott csöves, aki lemondott az utolsó esélyéről és már csak a megváltásban bízik, de a rendező azt elfelejti közölni, kibontani, megmagyarázni, hogy miért is van ilyen gödörben, mi okozza a letargiáját.

Moland ezt a hamar szembetűnővé váló hanyagságát azzal igyekszik kompenzálni, hogy a tettesről megpróbál egy komplexebb, minden igényt kielégítő személyiségrajzot adni, ami nagyjából sikerül neki. Itt ugyanis már láthatunk olyan realisztikusan megfestett, flashbackek formájában megjelenő sarkalatos pontokat az életútból, ami előidézhette az elkövető őrületbe hajló, kissé cezarománnak tűnő gondolatait és az ezek hatására véghez vitt bűnös cselekményeit. Néhány jellemvonás ábrázolásnál viszont még ezzel együtt is felszisszennünk, hogy csak azért kerülnek terítékre, hogy még inkább ránk erőltessék és egyszersmind túlzásba vigyék a döbbenetet és a megrökönyödést. Moland abból sem csinál titkot, hogy filmje nem a Ki a gyilkos? nevezetű társasjátékból táplálkozik. Habár az előkészítés lassabb, aprólékosabb mederben csordogál, mégis a nyomozók viszonylag korán rátalálnak a kulcsra. A rendező pedig a kezdeti, komótos tempót pörgeti fel azzal a macska-egér üldözési játszmával, amit a Palackposta második felében produkál. Ebben egyaránt ott van az izgalom és a feszültség, viszont néhol éppúgy kitüremkedik a szokásos kliséhalmaz is.

Nikolaj Arcel forgatókönyvíró megpróbál egy újabb gócpontot elindítani Morck és Assad kapcsolatában a vallás és a hit kérdésének pedzegetésével, ami magában hordozna egy elemző és drámai összeütközést, ha nem lenne egy kissé elmaszatolva a téma. Mert a konfliktus inkább csak a felszínen fodrozódik, nem hatol mélyre, amin nem segít a túlságosan patetikusra és ünnepélyesre hangolt finálé sem. Azt meg, hogy azzal az egy-két feleslegesen bekéredzkedő karakterrel - akik semmit nem adnak hozzá a mozihoz a fontosnak semmiképp sem mondható jelenlétükön kívül – mit akartak, csak Arcel és Moland tudná megmondani, mi ehhez kevesek vagyunk. Nikolaj Lie Kaas-t pofán csapta Morck figurája, az most sem vitás. Hálás is a szerep, hiszen sokkal több árnyalat vihető egy ilyen ellentmondásos nyomozóba, mint például a társáéba. A dán színész annak ellenére rendkívül impulzív és hatásos, hogy a figura ezúttal semmilyen újdonsággal nem szolgál, nem megy át drasztikus változáson és a depressziójának miértjei is haloványak. Fares Fares megint kellemesen alájátszik a kollégájának Assadként, miközben láthatóan azzal is kísérletezik, hogy néhány jellegzetesebb színt pakoljon a figurájára. Több-kevesebb siker övezi a szándékot. Mindenképpen meg kell említenünk még Moland előző filmjéből magával hozott színészét, Pal Sverre Hagent, aki egy hátborzongatóan valósághű pszichopatával lep meg minket, akinek a még a nevetésétől is borsózik a hátunk.

Hans Petter Moland tulajdonképpen félig-meddig bebikázza Carl Morck kalandjainak és eseteinek kissé lefulladó motorját, de olyan energiákat, fekete humort, vagy megkülönböztethető egyediséget nem tud hozzá mozgósítani, mint az előző filmjéhez. Tény, hogy nem szenvedünk hiányt lélegzet-visszafojtó pillanatokban, de jó néhány olyan rész is akad, amikor azt érezzük, hogy Moland sem képes arra, hogy kilépjen a tévé és a szokásos sémák árnyékából. A karaktereken is lehetne dolgozni és a lélektani összetevők boncolgatására is elkelne még egy kis fusi munka. Ettől függetlenül a Palackposta kellemes látnivaló, ami színvonalban sem megy egy bizonyos nem kívánt szint alá. Csak egy kicsit még mindig tévéillatú.

7/10