Van egy kis mazochizmus és talán még több morbiditás abban, ahogy vonzódunk a különc, furcsa és első benyomás alapján szerethetetlennek tetsző alakokhoz. Lehet, hogy éppen a felfedezés, a megismerés vágya hajt bennünket, hogy mégse könyveljük el őket kívülállóknak, bolondoknak, hanem megpróbáljunk utánajárni, mitől lettek flepnisek, miért utálják annyira a környezetüket és miért tekintik a körülöttük élőket ostoba molylepkéknek, akikkel szóba állni sem érdemes. Nem kell lélektudományból doktorált pszichológusoknak lennünk ahhoz, hogy kapiskáljuk; a közönynek, az elidegenedésnek, a magánynak, az ezekből fakadó bezárkózásnak köze van egy, vagy akár több olyan sorsfordító eseményhez, amelynek, illetőleg amelyeknek mély gyökerei a kapcsolataikat, a társadalomhoz való viszonyukat és a létezésükkel szembeni elvárásaikat is erőteljesen behálózzák. Számos okot tudnánk felsorolni a családi problémáktól kezdve a kiközösítésen, betegségeken és legborzasztóbb tragédiákon át az egyszerű szeretethiányig. Amikor pedig jelentős ellenszélben, az elutasításokkal mit sem törődve közelítünk hozzájuk, általában az addig használt álarcuk, maszkjuk fokozatosan lepereg róluk és kiderül az, hogy tulajdonképpen ezeknek a hajótörötteknek nagy szívük és érzékeny lelkük van, amiket magukat védve palástolnak, oly kitartó buzgalommal.

Hálás téma a felolvaszthatatlannak látszó jégszobor megalkotása, mert ilyenkor a lehetőségek széles tárháza nyílik meg egy karakter jellemfejlődésének ábrázolására, sőt a máskor szoros bilincsben fogva tartott érzelmek szabadon bocsátására is sor kerülhet. Nincs mit szépíteni rajta, ne kerülgessük tovább a forró kását, filmünk főhőse, Ove mogorva, magának való, a kákán is csomót kereső vénember, akit a bunkóbbja – és van ilyen bőven – egy-egy beszólása után talán még meg is legyintene, de mások is rövid úton elfordulnának tőle, egy nem túl szabatos és disztingvált jelző kíséretében. Ove a felesége halála után nem találja a helyét az életben, nem érti a számára túlságosan modernné tuningolt világot és a munkahelyéről is kirúgják negyvenhárom, végiggürcölt esztendő után. A férfit ez sem akadályozza meg abban, hogy folyamatosan veszekedjen a szomszédokkal, mert nem tartják be a lakóövezetre vonatkozó szabályokat, miközben egy új család beköltözése rombolja a nem túl acélos alapokon nyugvó idegrendszerét. Ove a kötözködések mellett csak a hétköznapi rutinjában talál némi vigaszt, de leginkább már azt tervezgeti, hogy miképpen találkozhatna a másvilágon szeretett asszonykájával.

Fredric Backman, svéd író regényének főhősével, annak főbb védjegyeivel tehát nem az ismeretlenbe ugrott egy jókora csukafejest. Kitaposott mezőn kóborolt Ovéval, hiszen járt már itt előtte a teljesség igénye nélkül, Higgins professzor a Pygmalionból, Dr. House a tévék képernyőjéről, Walt Kovalski, vagyis Clint Eastwood a Gran Torinoból. Backman pedig az eddig látott és tapasztalt hozzávalók segítségével, rutinosan kotyvasztott egy rigolyás öregurat, akinek történetében, annak szépségével, drámájával, egyszerűségével és életszagával együtt egy kicsit mindenki magára ismer. Hannes Holm, rendező-forgatókönyvíró sem akar túróból kolbászt csinálni, mert pontos receptet és az alapanyag sarkalatos momentumait követve érzi mikor, milyen dramaturgiai fogásokkal, vagy váratlannak csak félig-meddig mondható fordulatokkal kell előjönnie ahhoz, hogy a néző azonosulni tudjon Ovéval, elfogadja, tolerálja őt, nevessen vele, vagy rajta és szomorkodjon a sorsának alakulásán, valamint a veszteségein. A mozi szerethetőségének legfontosabb talpköve, hogy előcsalogatja magunkból az embert, akinek kivételesen nem kell takarnia az érzelmeit, aki nyugodtan lehet őszinte, aki nem egy hibátlanul és makulátlanul működő szerkezet, hanem egy olyan lény, aki közel sem tökéletes. És ha az kell ehhez, hogy néha jó ízléssel előállított szirupban és giccsben hemperegjünk, ám legyen, hiszen valószínűleg Joachim Löw, német szövetségi kapitány üdvözlő kézfogását sem utasítanánk el, annak ellenére, hogy a kamerák kereszttűzében nyúlkált a gatyájába, megtapizva a legnemesebbik szervét, majd utána szaglászta az ujjacskáit, mert feltételezzük azt, hogy jó illatú szappannal szokott kezet mosni.

Holm munkája mögött ott lapul a szív, az odafigyelés, a megértés, az elfogadás szándéka és ezekbe csomagolva maga az élet, a hétköznapok monoton, egykedvű robotja néz velünk farkasszemet. Owe karakterében pedig megmártózunk mi is, mert alá vagyunk rendelve a hangulatunknak és ezért olykor háborúzunk másokkal és magunkkal, kiállhatatlanok, házsártosak, zsémbesek vagyunk, miközben elfordulunk azoktól, akik szeretetet közvetíthetnének felénk egy jó szóval, vagy akár öleléssel. A rendező valóságosnak látszó karakterekkel dolgozik. A főhősre azért sem lehet haragudni, mert elvesztette azt, aki a legfontosabb volt számára, a támaszát, a fékjét, az energiáját, a szerelmét és barátját. Holm jó ütemben készíti elő és bontja ki a konfliktusokat, amelyeken keresztül lépcsőről-lépcsőre építi fel Owe mizantrópiáját, hogy aztán, amikor az eléri csúcspontját, fokozatosan szelídítsen rajta, teret engedve a vénember valódi, meglehetősen szenzitív és színes egyéniségének. Mostanában annyi feleslegesen használt flasbackkel szórakoztattak minket, hogy itt felüdülés látni, ahogy a visszaemlékezéseknek funkciójuk lesz, amelyek egyrészt nem szakítják meg a lendületet, másrészt érthetőbbé és világosabbá teszik Owe jelenben tapasztalható motivációit, jellemét és életfelfogását.

A skandináv filmekre általában jellemző a politikai korrektséget mellőző, kíméletlenül megnyilvánuló fekete humor, amiben tobzódik a cinizmus, az irónia és a szarkazmus és ebben Az ember, akit Owének hívnak is élen jár, nem nélkülözve a harsányabb, kissé átlátszóbb gegeket sem. Holm attól sem riad vissza, hogy egyes szomszédokat és figurákat karikatúraszerű jellemvonásokkal ruházzon fel, amiben az a leginkább félelmetes, hogy közben azt érezzük, ezekben az ábrázolásokban semmi túlzás sincsen. A mozi motorja persze a címszerepben villogó Rolf Lassgard, a talpig becsületes, tisztességes, de korszerűtlen kisember élethű megformálója. Lassgard láthatóan jutalomjátékként tekint a feladatára, ami nem jelenti azt, hogy könnyű ripacskodásra és végletekig erőltetett manírfesztiválra váltaná a mókát. A színész a figura különcségét, meg nem értettségét és bezárkózását ösztönös gesztusokkal és elharapott mondatokkal teszi természetessé és emberközelivé. Lassgard ragyogóan jeleníti meg a szuicid hajlamokkal birkózó férfit, aki szenved a felesége hiányától, miközben ott van benne a szeretethető medve, aki ha kell barátságból és segítőkészségből is jelesre vizsgázik. Méltó partnere a terhes, perzsa szomszédnő szerepében Bahar Pars, aki nem adja fel azon küzdelmét, hogy Owe rátaláljon a lelki békéjére. Pars és Lassgard harmonikus összjátéka még inkább hozzáad a film erejéhez.

Hannes Holm mozija azért sem egy tét nélküli, illúziókat és naiv ábrándokat közvetítő szeretetcsomag, mert pedzegeti és érinti a mindennapjainkat is átitató gondokat. Terítékre kerülnek szőrmentén többek között a bürokrácia szövevényes és érthetetlenül kacifántos útvesztői, a nagyképű, magukat minden tudónak és mindenkinél okosabbnak gondoló, fiatal menedzser suhancok úrhatnám polgársága, a tomboló intolerancia és a borzalmasan egyoldalú demagógia is. Az ember, akit Ovénak hívnak azonban ezekkel együtt egy pozitív, megható, a kelleténél kicsivel kiszámíthatóbb, de végtelenül szerethető film, amit jól esik nézni, még ha a végső konklúziója talán idillibb képet fest, mint amiben valaha részünk lehet. De így legalább rájöhetünk; van értelme élnünk.

8/10