Creed II.

Sylvester Stallone állítólag utoljára bújt Rocky Balboa bőrébe. Ezzel a filmmel letette a lantot és búcsút intett egyik ikonikus figurájának. Stallone lépését nemcsak megértjük, hanem mélységesen akceptáljuk. Merthogy ezt a karaktert már nem lehet színezni, sem különösebben forszírozni. Ebben nincs több. Most is az a melankolikus, kicsit szomorkás, kicsit vicces, nagyon nosztalgikus pali, akiben persze a szükséges helyzetekben megvan az az erő és kurázsi, aminek segítségével tettekre és küzdelemre sarkallja a tanítványát, Creedet. És ez ahhoz elég, hogy szinten tartsa az első rész folytatását. Az már a kezdő fejezetnél látszott, hogy kitaposott út ez, amit nagyban segít a retro iránti olthatatlan vágy. A Creed II. ugyan működik, de sok benne a közhelyes, néhol szánalmasan erőltetett világmegváltó filozofálgatás, ami jelentősen lesöpri a kívánt, vagy elvárt drámai hatásokat. Kevés bunyó, milliónyi picsogás, csipetnyi szenvedély és számtalan kiszámított, előre lejátszható, átlátszó fordulat. Nem tudunk rá haragudni, de enyhén szólva sem küld kiütéssel padlóra. Talán meglegyint, de hamar észhez térünk belőle.

 6/10

Mindenki tudja

Megnő az étvágy és duplájára emelkedik a kíváncsiság, ha egy kétszeres Oscar-díjas rendező új alkotása robog be a vetítőtermekbe. Annál is inkább, mert Ashgar Farhadi (Nader és Simin, Az ügyfél) eddig nemigen hibázott. Jó, Az ügyfél nem döngölt földbe, de még ezzel együtt is kapott szobrot és hozott egy nívósabb átlagot. És ahogy az törvényszerűen lenni szokott, a megsokszorozódott várakozás kitermelte a maga kis csalódását is. Farhadi ugyanis olyan terepre merészkedik a Mindenki tudja című filmjével, ahol rettenetesen bizonytalanul totyog. A krimi, vagy a thriller legkevésbé sem a rendező műfaja. Nem jó feszültségteremtésben és nem igazán tudja azt sem, hogy miképpen kellene az izgalmakat úgy fokozni és kiaknázni, hogy a néző érdeklődése egy percre se lankadjon. Farhadi máskor pontos és tökéletesre csiszolt dramaturgiája ettől azonban méretes csorbát szenved. Mert a családi kapcsolatokban és drámában a néhol egészen meggyőző dialógusok ellenére sem képes elég mélyre menni. Farhadi csak a felszínt kapargálja, ripacskodásba kergeti a színészeit és a karaktereket nem engedi kimozdítani a felületes, egybites tartományból. Kár, mert a Javier Bardem-Penélope Cruz páros már csak a tehetségük miatt is megérdemelne egy igazán színvonalas filmet. Farhadi munkája nem nézhetetlen, csak közepes. És tőle ez váratlan, csöppet sem kellemes fejlemény.

5/10

 A tanítónő

Maggie Gyllenhaal azon színésznők közé tartozik, akinek már régen kijárna egy Oscar-díj. Merthogy Gyllenhaal akár a csillagokat is képes lehozni egy szerep kedvéért. A tanítónőben is annyira élethűen, naturálisan és minimalista eszközökkel kelti életre a címszereplőt, hogy azért egyértelműen heves ajnározás és elismerés özön illeti. És mindenképpen a színésznő jutalomjátéka. De nem kizárólag emiatt maradhat meg az emlékezetünkben, hanem azért is mert valós és nagyon is érvényes, húsbavágó kérdéseket feszeget. Például azt, hogy mennyire alkalmas ez a világ a tehetséges emberek kibontakozására? És meddig lehet elmenni abban, hogy az eddig nem igazán felismert és elismert kvalitásokat felszínre hozzuk? Persze az is örökérvényű talány, hogy önmagunk tehetségtelenségére mennyire mentség egy másik ember zsenialitása. A tanítónő egy kifejezetten hétköznapi kontextusba helyezve boncolgatja a mindenki által tapasztalható problémákat, miközben a főszereplőnőjének ambivalens személyisége érdekfeszítően mozgatja a szálakat. Sara Colangelo rendező- forgatókönyvíró néha ugyan vakvágányra téved (írókurzus egy az egyben), de ezzel együtt is egy figyelemre méltó és erős mondanivalót hordozó filmet készített.

8/10

A csempész

Clint Eastwood egy biológiai csoda. 88 évesen még aktívan érdeklődik a világ dolgai iránt például azzal, hogy újságot olvas. Közben pedig megakad a szeme egy-egy érdekes híren, amiből aztán filmet csinál. Még egyszer mondom. 88 évesen. Más talán annak is örül ilyen idősen, ha a budiig eljut segítség nélkül. A csempész a világ legidősebb drogfutárjának történetére épül, aminek kedvéért Eastwood nemcsak rendezőként, hanem színészként is mozgósította magát. Felemás eredménnyel. Egyrészt a figura nem tartalmaz sok újdonságot ahhoz a fickóhoz képest, amit a nagyszerű művész a Gran Torinoban hozott. Másrészt az erkölcsi, morális fertő relativizálása kedves és megnyerő lehet ugyan, de egy cseppet sem élethű. A valóságostól pedig olyan messze áll, mint Mága Zoltán az értékteremtéstől. A mexikói kartellek vérszomjas pitbullokhoz hasonlatos alakjait majdcsak Dévényi Tibi bácsiként eladni, népmesébe illő. Eastwood karakterbeli súlyozása sem találja a megfelelő arányokat. Az üldözők Bradley Cooperrel, Michael Penával és Lawrence Fishburne-nel az élen árnyak, akiknek alig van megfogható jellemvonásuk, míg Andy Garcia maffiózója még paródiának is vicc. A családi szál csöpögős, negédes közhely sirámokba torkollik, a cselekményvezetés pedig néhol finoman szólva is botladozó. Az egyedüli örömünk, hogy láthatjuk Eastwood-ot. Még egy minden szempontból átlagos filmben is.

5/10

Bolti tolvajok

Nem kényelmes és nem kellemes a nehéz sorsúakkal, kitaszítottakkal, a társadalom peremén lévőkkel és oda szorulókkal, a szegénységben élőkkel foglalkozni. Nem szívderítő, de kötelező. Mert a jelenség mindenütt megtalálható. Egy szegény országban éppúgy, mint abban a Japánban, amit nem a könnyen koldusbotra kerülők hazájaként ismerünk. Hirokazu Koreeda Cannes-i fődíjas mozija egy család életén keresztül nyújt betekintést abba a környezetbe, amire nem figyelünk eléggé. Pedig érdemes lenne, mert itt is emberekről van szó, akik a közös útjuk során ugyan vétkeznek és talán kicsit bűnöznek, mégis kialakul közöttük egy olyan erős és elszakíthatatlannak látszó kötelék, amiben minden ott van, amit életnek nevezünk. Szeretet, ragaszkodás, félelem, szerelem, gondoskodás és persze irigység, féltékenység és némi utálat is. Koreeda gyönyörűen építkező és álomszép képeket felvonultató filmje szépen és fokozatosan bontogatja ki a fordulatait, fényt derítve a valódi viszonyokra és sorsokra. A Bolti tolvajok időnkénti lassúsága mögött olyan hétköznapi és emberi érzéseket kapunk, amikben nyoma sincs ítélkezésnek. Koreeda az emberi tettek és cselekvések mozgatórugóit keresi és kutatja. Állhatatosan, szenzitíven, meghatóan és olykor könyörtelenül. Nem pecsétet ütve, nem hadonászva és kiabálva. Hanem toleránsan, szeretettel és mély humánummal. Azokkal, amik hiánycikkek ebben a mai világban.

9/10

A 64-es betegnapló

A skandináv krimik éppen olyan kiirthatatlan láncszemei a XXI. századi tömegkultúránknak, mint a képregényfilmek. Mivel vitatkozni ezzel nem tudunk és nem akarunk, már csak az a kérésünk, hogy legalább igényesek és megfelelően szórakoztatóak legyenek ezek a művek. A 64-es betegnapló a negyedik felvonása Jussi Adler-Olsen, dán író Q-ügyosztály sorozatának, a Nyomtalanul, a Fácángyilkosok és a Palackposta után. És filmes megvalósításban kétségtelenül a legjobb darab, amiben nemcsak a súlyos társadalmi kritika és mondanivaló, valamint az egész logikusan épülő történetvezetés működik flottul, hanem a két főszereplő egyre elmélyülő kapcsolata is. Morck és Assad közötti szikrát megalapozza az utóbbi távozási szándéka, ami a meglehetősen érzékeny képek mellett egy jó adag humoros szituációt is hordoz magában. H.R. Boe, vagy más néven Christoffer Boe rendező építkezése azonban még a tökéletességre törekvés ellenére is tartalmaz néhány bukkanót, vagy göröngyöt. És persze azt sem tagadhatjuk, hogy a bűnügyi történeteket rutinosan fogyasztók előtt nem sok homályos pont marad már talán a film közepétől sem, hiszen elég hamar kirajzolódnak a rejtélyekre történő világos megoldások. A 64-es betegnapló viszont így is kiváló és színvonalas szórakoztatás, némi tanulsággal megspékelve.

8/10

Madeline a mélyben

Színházat filmmel keverni veszélyes vállalkozás. Hiába beszélhetünk rokon művészetekről, az ábrázolásmód, a színészek gesztusai, egyáltalán a megvalósítás teljesen más eszközöket kíván a színpadon és mozgóképen. Mégis Josephine Decker, amerikai független filmes rendezőnő kísérleti filmjének éppen a kettő ötvözése adja meg a velejét. Előre kell bocsátani: ez a film borzasztóan megosztó lesz. Hatásait, mechanizmusát és fogadtatását tekintve is. Mert sokan fárasztónak fogják találni azokat az improvizációs és helyzetgyakorlatokat, amelyek gyakran előfordulnak a moziban. Bizonyára lesznek olyanok, akik nem érzik kielégítőnek a karakterek előéletének bemutatását, a cselekvések mozgatórúgóinak részletes elemzését. Azonban Decker alkotása mindezekkel együtt is egy tökéletlen remekmű. Amennyiben rá tudunk hangolódni egy változatos, intenzív utazást tehetünk egy kamasz pszichéjében, ahol a valóság és a fantázia világa sokszor összecsusszan, akinek az érzéseiből, megnyilvánulásaiból legtöbbször hiányzik a kontroll és akinek az életét manipulatív módon próbálják szétcincálni. Otthon és a színházi próbákon egyaránt. A Madeline a mélyben hangulata behúzós, az impulzivitása és a bátorsága rendkívüli, a kompromisszum nélkülisége pedig bámulatos. Helena Howardot (Madeline) nagyon sok filmben szeretnénk még látni, elképesztő tehetség lakozik benne.

9/10

Tranzit

Christian Petzold (Barbara) filmjének kétségbevonhatatlan érdekessége, hogy a második világháború idején játszódó történetét teljes mértékben mai környezetbe helyezi. És bár folyamatosan keressük az indokát annak, hogy Petzold ezt miért így képzelte el és valósítja meg, nem találunk rá magyarázatot. Illetve csak egyet. Egy nagyon általánosat. Valami olyasmit, hogy semmi nem változott. Most is ugyanolyan veszélyek leselkednek, mint akkor, csak még lapítanak. A kertek alatt. Aztán majd valamikor előtörnek. A legváratlanabb pillanatban. A Tranzit azonban valahol itt meg is reked. Vannak kicsit sematikus szereplői, egy nem túl nagy spiritusszal előadott sztorija és pár olyan érzelmes pillanata, amibe olykor szenvelgős ízek vegyülnek. A két főszereplő, Franz Rogowski (Georg) és Paula Beer (Marie) próbálják színészileg menteni a menthetőt, de a film sutaságait, kevésbé érdekes történetszövését ezek az alakítások sem képesek feledtetni.

5/10

Üveg

Itt a hónap muszáj filmje. Ha már M. Night Shyamalan folytatta a Sebezhetetlen sztoriját a viszonylag jó kritikákat kapó és kellemes pénzügyi sikert arató Széttörve című filmmel, előállt az a helyzet, hogy le kellett azt valahogyan zárnia. Ezt kívánta a haza, az alkotói becsvágya, a pénztárcája és a rajongótábora. És a várakozásoktól, meg a nagyfokú érdeklődéstől válik a széria lehetőleg befejező darabja olyan kényszeres masszává, amiben nincs határozott irány, csak kóválygás megy Shyamalan módra, rengeteg fölösleges és már elhasznált, elkoptatott szócsépléssel, néhány roppant idegesítő betéttel és egy elfogadható fináléval, amiből csak egy valami hiányzik, de az nagyon. Úgy hívják: lélek. A rendező alkotói fantáziája egy kellemesen és egész pofásan kivitelezett nyitányra, egy sokszor álmosítóan terjengős középső szakaszra és egy olyan utolsó képre futotta, amiben most nincs semmiféle csavar, vagy kisebb meglepetés, viszont van mögötte ezer kérdőjel, meg folytatások ígéretének tömkelege. Amikből nem kérünk. Mert az Üveg nem nézhetetlen és nem is olyan rossz, mint Shyamalan egy-két agymenése, Az eseménnyel kezdve, de a tehetségnek, vagy a különlegességnek a legkisebb látszata is elkerüli. Akkor meg minek fodrozni? Arra ott vannak a Bosszúállók és a többiek.

5/10

Kurszk

Ha valakitől a Kurszk megdöbbentő tragédiája kapcsán egy igazán ütős és lélekölő filmet lehetett várni, az pontosan Thomas Vinterberg, akinek olyan klasszikusokat és meghatározó műveket köszönhetünk, mint az elementáris erejű Születésnap, valamint a mindig aktuális mondanivalóval bíró, letaglózó és elgondolkodtató A vadászat. És ahogy Farhadinál megborultunk, úgy most Vinterbergnél is csak nyeljük a levegőt. Mert a Kurszk korrekt kis iparos munka, de nem több annál. Vannak látványos képsorai, érzékeny, vagy legalábbis annak beállított momentumai és erős felütései, de a labda kíméletlen lecsapása legnagyobb bánatunkra hiányzik. Vinterberg kissé hanyagul és lagymatag módon kezeli a sztoriját, nem akar az elevenünkbe vágni, pusztán szimplán mesélni, kis kérdőjelekkel. Nincs erős lélektana a kisszerűségnek, a gyávaságnak, a hatalommal szembeni kiszolgáltatottságnak. Így aztán hiába játszik nagyot Matthias Schoenaerts és hiába emlékezetes és beszédes Max Von Sydow, Léa Seydoux, vagy Colin Firth tekintete, a Kurszk csak egy beváltatlan nagy ígéret marad. Izgalom, feszültség és tét nélkül. Tisztességre játszva.

5/10

 Tű, cérna, szerelem

Nehéz elképzelni, hogy nem szerethetsz azt, akit akarsz. Mert még mindig vannak olyan társadalmak a világban, ahol a kasztok létező és működő dolgok és a felső csúcsán lévők bizony nem gondolhatnak házasságra az alacsonyabb származásúakkal. És bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy nálunk ezt már meghaladta a korszellem, erre nem vehetünk mérget. Merthogy fű alatt, nem kimondva ez még mindenütt teret nyerhet. Az meg kimondva és illusztrálva is, hogy az álmai eléréséhez nem indul mindenki egyenlő eséllyel. Rohena Gera filmjében, amely Cannes-ban tavaly díjat nyert, ezek az állítások igazolódnak egy csodásan szép, egyszerű és mégis varázslatosan emberi történet segítségével. Gera hihetetlen pontossággal és érzékkel közelíti egymáshoz a két nagyon különböző társadalmi pozícióban lévő főhősét. Kéretlenül és kíméletlenül rekonstruálja a korlátokat és azt is, hogy egy alsó sorban lévő, ráadásul még özvegy nőnek mit ki nem kell állnia azért, hogy legalább némi reményt kapjon arra, hogy elérje, amire vágyik. Gera realisztikus marad, nem rugaszkodik el a valóságtól, mégis annyira borzongatóan hatásos, hogy zabálni kell minden percét. Tündéri kis meglepetés Indiából.

8/10

Az átkelés madarai

Drogtörténet a 60-as, 70-es évekből. Nincs ebben semmi különös. De csak első blikkre. Merthogy a gengszterek, a marihuánával seftelők a Guajira-félszigeten élő wayuu indián törzzsel vannak kapcsolatban, vagy egyenesen onnan kerülnek ki. Így már egyből kap egy pikáns mellékízt a sztori. Cristina Gallago és Ciro Guerra (A kígyó ölelése) szakít időt arra, hogy körbejárja a törzs szokásait, elsősorban a misztikus, spirituális vonalra koncentrálva. Nem didaktikusan, szájbarágósan dolgozzák fel a témát, hanem inkább nagy vonalakban, hogy egy viszonylag korrekt képet kapjunk az itt élő emberekről, szokásaikról. A film pedig ettől a számunkra extrém, szokatlan és különleges környezettől válik megkülönböztethetővé, mert közben egy olyan gengsztertörténetet láthatunk, ami nem lenne váratlan a világ bármely táján. Az átkelés madarai szereplői egyébként a körítést leszámítva sematikusak, hiszen mindenkinek eljön az a végzete, amit vagy megérdemel, vagy nem és amit sejteni lehet a bevezetőből. Ettől függetlenül az ábrázolás végtelenül autentikus, a hangulat néhol hidegrázós, a történet pedig helyenként izgalmas. A kiszámíthatósága ellenére is.

7/10

Instant család

Sean Anders rendező nevétől eddig ránk jött a cifra fosás. Nem tudjuk feledni a Megjött apuci című gyalázatot, aminek már az első része után is elgondolkoztunk egy pillanatra az élet és a mozi értelmén. A második felvonást már pisztollyal a tarkónkon sem gusztáltuk volna meg. Ezúttal azonban jóvá tett valamit az ízlésrombolásból. Ehhez pedig két dolog mindenképpen kellett. Az egyik, hogy a saját életéből dolgozott, ami köztudomásúlag jótékonyan tud hatni az alkotói tevékenységre, a másik pedig, hogy még a forgatás környékére sem engedte Will Ferrelt, aki azonnal beleszart volna a nullás lisztbe, ahogy erre lehetőséget kap. Az Instant család egy olyan témát piszkál, amiről még mindig kicsit szemlesütve, félszegen beszélünk. Az örökbefogadás nem Hollywood kedvenc csemegéje. Anders viszont már csak a saját példájából kiindulva (három gyereket fogadtak örökbe az asszonnyal) jó érzékkel egyensúlyoz a komédia és a dráma tartományai között, úgy, hogy egy leheletnyit sem tagadja a nehézségeket, azokat a momentumokat, amikor a szülők azt is megbánják, hogy egyáltalán belevágtak a dologba. Habár van egy olyan gyanúnk, hogy egy kis lúgozás még így is befigyelt, ezzel együtt az Instant család az újév első pozitív csalódása, ami igazi családi szórakozásnak is tökéletesen megfelel.

7/10

Pusztító

Nem először csúnyítják el Nicole Kidman-t. Az órákban például szép karvaly orrot kapott. Az akkor Oscart ért. Ez nem fog, lévén, hogy ezúttal nem is jelölték. Pedig Kidman tényleg mindent megtesz, hogy ezt a tizenkettőből egy tucat, sablonokkal és klisékkel telepakolt forgatókönyvet feljavítsa. És ezen dolgozik az a Karyn Kusama is, akinek A meghívás című filmje igazi gyöngyszem. Aki lemaradt róla bármikor pótolhatja. Annál is inkább mert a Pusztító alapanyagából sem Kidman, sem Kusama nem volt képes egy bravúros csodát végrehajtani. Nemhogy egy nagyobbat, még egy kisebbet sem. Bosszú. Alkoholista zsaru. Depresszió. Szerelem. Gyerek. Ezek azok a hívószavak, amiket azok az akciók, vagy drámák használnak, amelyek még véletlenül sem szeretnének kitűnni a középszerből. Ugyan Kusama néhány jelenetet rendesen odapakol a vászonra és Kidman is viszonylag ügyes, mégsem látunk jellemfejlődést, nem észlelünk csalafintaságokat, nem tapasztalunk fordulatokat és nem vesszük észre azokat a finomságokat sem, amivel ez a film ki akarna lépni a rutinos megoldások, százszor elpuffogtatott húzások silány forgatagából. Sajnáljuk.

5/10

 „Bánom is én, ha elítél az utókor”

Csak a jó ég tudja, miért van az, hogy a román filmesek olyan elegánsan és szemet gyönyörködtetően tudnak szembenézni a történelmükkel, a múltukkal. És nem kizárólag a dicsőségeikkel, hanem azokkal a szégyenfoltokkal is, amik terhelik a népük sorsát. Sőt ezekkel még bátrabban és harcosabban foglalkoznak. Talán érzik azt, ahhoz, hogy egy nemzet igazán egységes legyen, hogy kialakuljon egy egészséges önbecsülése és tudata kell az is, hogy megalkuvást nem tűrően fel tudja vállalni és képes legyen elismerni, ha hibázott, ha felelőtlen volt és legfőképpen azt, ha nem volt elég karakán az állampolgárai megvédéséhez. Radu Jude, a kiváló Aferim! rendezője egy az odesszai mészárlás emlékére készülő előadás ürügyén beszél felelősségvállalásról, embertelenségről, kegyetlenségekről és arról, hogy egyesek szemében még a megbocsáthatatlannak tűnő népirtás se tűnik olyan bűnnek, amit ne lehetne kisebbíteni, vagy bizonyos mértékben szükségesnek feltüntetni. Jude a múlt mellett nem felejtkezik meg a jelenről sem, mert éppen úgy górcső alá veszi a mai hatalom kétélűségét, mint a hétköznapok kikerülhetetlen problémáit. A rendező nem fényez, nem átértelmez, nem ápol, nem eltakar, hanem szembesít, érvekkel és ellenérvekkel. Rendíthetetlenül. Ahogy kellene. Talán a szükségesnél kissé hosszabb, néhol kevésbé nézőbarát, mégis kötelező és rendkívül elgondolkoztató látnivaló. Mindenkinek.

8/10

Dogman – Kutyák királya

Az ember egy bizonyos kor után talán el tudja dönteni, milyen mérce szerint kíván létezni. Választhat egy normális életet, de választhatja azt is, hogy a bűnözés útjára lép. Ez esetben viszont azzal is számolnia kell, hogy sohasem tud már visszailleszkedni a társadalom által elvárt normák közé és marad számára a kacskaringós pálya. Örökre. A Dogman főhőse Marcello egy kisember. Nemcsak külsőleg, hanem úgy általában is. Kicsit bűnözget, kicsit kutyákra vigyáz, nagyon a lányával foglalkozik, miközben lelkileg és fizikailag sakkban tartja őt a nem túl okos, ámde óriásira nőtt fenevad, Simone. De nem kizárólag őt terrorizálja, hanem a lakótelepet is. Ezért is akarnak megszabadulni tőle. Azonban Marcello valahogy nem képes ellökni magától a hihetetlenül ostoba kényurat. Matteo Garreone filmjének vannak sikeres és elképesztően hatásos pontjai. Ilyen a helyszínül szolgáló, hangulatilag rendkívül autentikus nyomortelep, a főszereplő, Marcello Fonte bravúros, minden pillanatában realisztikus alakítása és a kisember egyéni tragédiájának nyomasztó és fájdalmas bemutatása. Vannak azonban a mozinak olyan sarkalatos húzásai is, amelyek rontják az összképet. Mert hiába egy valós történet az alap, ha a film több fordulata annyira irracionális, hogy Garreone se tud minket meggyőzni arról, hogy teljes mértékben azonosuljunk vele. Sem a főhőssel, sem magával a történettel.

6/10

Két királynő

Erzsébet és Stuart Maria angol trónért folytatott viszálya lerágott csont. Feldolgozták színdarabban, sorozatban, számtalan könyvben, filmben, tévében. Ebből kihozni valami újat, forradalmit, nemes tett lett volna. Josie Rourke-nak nem is sikerült. Elcsúszott. Több banánhéjon. Először is az egész olyan steril, mint egy fertőtlenítő. Oké, gyönyörűek a díszletek, a jelmezek elférnének a Pitti-palota Ruhamúzeumában, ha ott nem csak a 18. századtól mutatnának be ruhákat. Szóval gyönyörű a körítés, de az egész semmit nem ér, ha kimódoltak a konfliktusok, ha a mérleg jelentősen elbillen az egyik irányba. Ebből a szempontból pedig még a magyar cím is félrevezető, merthogy itt Maria van a fókuszban, Erzsébet csak derék másodhegedűs. Rourke a környezeten kívül nem talál semmilyen fogódzót. Nem izzik, nem sistereg a vászon, csak szelíd lángon ég, egészen a fináléig, amiben pedig még csak katarzis sincs. Olyan, mintha becsuknánk a történelemkönyvet és elmennénk csicsikálni. Persze dicsérhetjük a színészi alakításokat, Saoirse Ronant (Maria) és Margot Robbie-t (Erzsébet) különösen, de hogy ezekkel együtt ennek a mostani feldolgozásnak nem sok értelme volt, az biztos.

6/10

Csodálatos fiú

Ha egy szülőnek az utód születése maga a csoda, akkor az egy kisebb fajta tragédia, amikor szembesül azzal, hogy a gyerek felnőve drogfüggő lesz és ebbe akár bele is halhat. A mardosó lelkiismeret-furdalás legtöbbször kétségbeesést, dühöt, elkeseredést, végtelen szomorúságot okoz és persze gyötrő kérdéseket. Vajon ki, miben hibázott? Hogyan alakult ki a helyzet? Mi vezetett oda, hogy a gyerek a drogban találja meg a boldogságát, azt az eufóriát, amit a valóságban hiába keres, nem talál? És hogyan lehet segíteni? Mit lehet tenni? Hogyan lehet meggyőzni a függőt, hogy ez nem megoldás? És egyáltalán meg lehet –e, vagy meg kell –e győzni őt? Vagy hagyni kell, hogy önmaga jöjjön rá, hogy így nem csak magát teszi tönkre, hanem a körülötte élőket is? Akik szeretik és megbecsülik. Felix Von Groeningen (Alabama és Monroe) erélyesen ugyanakkor mélyben gyökerező empátiával megy végig a különböző fokozatokon, lépcsőkön, mely során kapunk egy hozzávetőleges képet apa és fia pokoljárásáról. Nagyjából körülbelül erről. Mert a többiek sajnos nem nagyon rúgnak labdába. Pedig érdekesnek tűnik az anya, a mostohaanya szerepe is, amit néhány felvillanásból is érezhetünk. Groeningen mozijának domináns pontja Steve Carell és Timothée Chamalet harmonikus és kitűnően összecsiszolt játéka, ami sokat ad ahhoz is, hogy jónak értékeljük a Csodálatos fiút. A túlzott zenehasználat és a sokszor repetitív volta ellenére is.

7/10

Arc

Már a felütés is erős. Egy fehérnemű kiárusításon a szupermarketet gatyára és bugyogóra vetkőzve támadja meg a fogyasztói társadalom jeles része, hogy aztán egymást majdcsak agyba-főbe verve menjenek ölre a kincsért, ami jóformán ingyért van. És itt már érezzük azt, ami később totálisan beigazolódik; Malgorzata Szumovszka filmje egy tökéletes érzékkel eltalált, sok esetben brutálisan valóságos közép-kelet európai látkép. Pellengérre állít és kifiguráz mindent, ami jellemző a mi kis világunkra a hirtelen jött sztárságtól és szépségkultusztól kezdve, a romlottságon át egészen a bigott vallásosság kétszínűségéig. Mert a nagy kereszténység, az elfogadás, a tolerancia, az ájtatos szeretet csak addig tart, amíg beszélünk róla. Amikor cselekedni kell, akkor azonnal kibújik a szög a zsákból és jön a megbélyegzés, kirekesztés és gyűlölet. Szumovszka egészen briliáns abszurdba és groteszkbe hajló képsorokkal mutat egy ironikus görbe tükröt a képmutató társadalmaknak és annak az egyháznak, amely képviselői sokszor bort isznak és vizet prédikálnak. Az Arc szimbolikája parádés, az emberi jellemek bemutatása szuggesztív, a fekete humora pedig remekül működik. A tragikomédia ugyan Lengyelországban játszódik, de nagyon könnyen megláthatjuk magunkat benne. Mert ők, mi vagyunk.

9/10

Vihar előtt

Az egyik szereplő valamikor a film közepén azt mondja, hogy a sajnálat rosszabb a pofán verésnél. Hát akkor, tessék. A Vihar előtt egy borzasztóan ocsmány mutatvány. Nemhiába húzták, vonták, tologatták a premierjét, valószínűleg valahol érezték, hogy ez baromira félrement. Azt sem igazán kapiskáljuk, hogy mi a franc akar ez lenni. Thrillernek nyomorúságos, kriminek pocsék, drámának pedig annyira taszító, mint egy sárgaborsós hányás az út szélén. Rettenetes párbeszédek, irtózatosan gagyi trükkök, minősíthetetlenül alacsony színvonalú alakítások, logikátlanul hömpölygő történet és egy olyan álságos, megúszós finálé, amely tökön szúrja az addig is takaréklángon csordogáló sztorit. Olyan az egész, mint egy rossz minőségű füves álom, amiben folyton-folyvást Matthew McConaughey segge lebeg a szemünk előtt. Ezt a filmet így nem is lett volna szabad bemutatni, hanem el kellett volna süllyeszteni az óceán mélyén, hogyha lehet, senki ne találjon rá. Még most is borzongunk.

2/10