A Beavatott-sorozat ha akarná se tudná lemosni magáról azt a bélyeget, hogy Az éhezők viadalának ötlet –és ingerszegény, néminemű tudatmódosítóval meghekkelt kopírozása. Veronica Roth az eredeti könyv szerzője pedig nem is érzett magában hatalmas késztetést arra, hogy a rásütött kétes pecsétet csak egy kicsit is elhárítsa. Minek? Ha már egyszer valami sikeres lett, kitaposta a göröngyös utat, annak bakanccsal szaggatott lábnyomain mégiscsak könnyebb boldogulni, elismeréseket szerezni, mintha valami egészen újjal állnánk elő, amit előbb meg kell szagoltatni, ízleltetni, mielőtt teljesen bekajálnánk. Persze azért vannak országok, ahol a plágium vádját komolyabban veszik, nem illik egy az egyben másolni azt, amit már valaki előzőleg megerőltetve fantáziáját és szellemi képességeit papírra vetett. Még akkor sem, ha neki is voltak támaszai, gyermekkori olvasmány –és filmélményei, amik olykor kiegészítették a gondolataiban támadt üresjáratokat. Ezért hát a Beavatott-sorozatban nem körzetek vannak, hanem csoportok, amiket vagy választasz, vagy odajössz a világra, aztán azon belül tengetheted a mindennapjaidat. Csakhogy a béke látszólagos, mert akad egy olyan vezető, aki úgy érzi, annyira különleges tagja a társadalomnak, hogy vele született ereje van arra, hogy manipulálja és terelgesse a birkákat, abba az irányba, amit ő jónak lát és közben magasról tesz arra, hogy a többiek erről mit gondolnak.

Ez az a beton, amire lehet dobálni a maltert, a lányt, aki Katniss babérjaira törve próbálja megváltoztatni először a várost, aztán kicsit később, amikor nőiesedik, felborul az addig egyenletes hormonháztartása és a bugyija is nedvesedik az izmos verőlegény barátjától, már nem lesz elég neki a szűkebb territóriumának reformja, az egész világot helyre kell billentenie. És közben rakódnak rá az ellenfelek, barátok, sunyi kaméleonok, akik néha segítik, olykor hátráltatják, néhol mindkettőt, vegyesen, felváltva, ahogy az érdekük diktálja abban, hogy megszépüljön a Föld és újra ibolya nőjön a kertek alatt, gaz helyett. Azonban mielőtt felszárítanánk a könnycseppjeinket és összevizelnénk magunkat a gyönyörtől, tisztázzuk azt, ami már a széria első darabjánál világosan érződött: ez tényleg utórezgés, amiben nemcsak az eredetiségnek vagyunk híján, hanem olyan cselekményvezetésnek is, ami legalább néha megközelíti a racionalitást és nem akarja folyamatosan, minden áron egy hatalmas ólomgolyó formájában himbálózó logikai gikszerrel tökön rúgni. Mert lehet világot menteni úgyis, hogy közben nem fogjuk a fejünket az erőltetett csavaroktól, vagy az olyan húzásoktól, amikről már mérföldekről bűzlik, hogy azért kerültek bele a történetbe, hogy teljen az a rohadt papír, vastagodjon az a könyv, mert ötven oldalt mégiscsak pofátlanság rásózni az emberre. Pedig simán el lehetett volna intézni ennyi alatt, nem kellett ehhez három kötet, meg egy kiegészítő, csakhogy minden bőr le legyen húzva erről a közröhejről.

Robert Schwentke, a német iparos az előző epizóddal elérte a mélypontot, hiszen A lázadó szinte a nézhetetlenségig összecsapott lett, egy akkora katyvasz, amiben az ember csak akkor tocsog jó szívvel, ha arra kényszerítik, hogy válasszon a Barátok közt és e végtermék között. És még akkor is fingik hozzá egy kiadósat. A padlóról azért könnyebb volt megtalálni azt a kis fénycsóvát az alagút végén, amibe belekapaszkodhat ez a viharvert sorozat. Ha nem is sikerült talpra állítani, már talán négykézlábra ereszkedett. Úgy, hogy közben nem imbolyog. Mert ugyan most is sokszor inkább legurítanánk fél üveg whiskyt valamelyik kocsmában, minthogy ebben a sületlenségben egy percig is részt vegyünk, de legalább néhányszor fennhangon el tudtuk röhögni magunkat. No nem azért, mert olyan humoros lenne A hűséges, hanem, mert továbbra is annyi kórságban szenved, amihez két talicska Algopirin is kevésnek bizonyulna. Talán némi Viagra segítene. Csak akkor a korhatárnak is lőttek. Ebben az epizódban történet gyanánt a főhőssel és innen-onnan guberált csapatával ellátogathatunk a kerítésen túlra, ahol nem kolbászrudak várnak, meg csoki szökőkút, hanem maga a jövő, ami egyes részleteiben, főként a külalakjára vonatkozóan megidézi a Marsot, ahol ugyan még nem volt szerencsénk vizet fakasztani, de amennyiben a Mentőexpedíciót tekintjük ebből a szempontból a Bibliánknak, valahogy így nézhet ki a meghódításra váró bolygó is.

Miközben Tris és barátai azon fáradoznak, hogy megtalálják az emberek ideális lakhelyét, a szemünk előtt folyamatosan pörög egy filmes turmix, ahonnan szellemi potyautasként a megvalósításhoz vezető ötleteket csórták. Az Amerika kapitánytól a Holnapoliszig terjed a választék spektruma, sőt egy jelenet erejéig, amikor a kidolgozott bodyguard, a 4-es nevezetű tag a csaja után rohan, mint a mezei pockot látó ölyv, még a Több mint testőr című klasszikus is az emlékeinkbe idéződik. Annyira, hogy már azt is oda vizionáljuk, ahogy Kevin Costner merev arccal, Ray Ban napszemüvegben áll a forgatáson egy kamera mögé bújva és elismerően bólogat, sőt ha kellően spicces, mert megkínálták egy-két doboz sörrel, még csettintget is hozzá. A fordulatok realitásáról és földhöz ragadtságáról legyen elég annyi, hogy Trist, aki állítólag a legokosabb mind közül úgy vezetik az orránál fogva a rókaképű komisszárok, mintha Lacikát tartanák irányításuk alatt a harmadik béből, akit a tanár néni még egy kis jó indulattal sem tud átengedni az év végi bizonyítvány osztáskor matematikából, mert a gyerek arra sem képes kellő magabiztossággal válaszolni, hogy mennyit kapunk, ha kettőből elveszünk egyet. És az már első ránézésre szembetűnő, hogy ezek a zsiványok nem Tibi atyához járnak napi gyónásra egy félreeső templomban az utca sarkán.

Persze még ha a történettel meglehetősen szűkmarkúan és fukarul bánnak az alkotók, maradhatna nekünk a látvány egy olyan kampó, amibe esetleg akaszkodhatnánk mentőövként. Olykor jól is jön, mert kétségtelenül van egy-két esztrád elem a trükkök között, de ha az összképet vizsgáljuk, már legörbül a szánk széle. A televízió őskorában, még a 70-es években a lengyel Stanislav Lem novelláskötete alapján csináltak egy magyar sorozatot Pirx kalandjai címmel, ami a bluebox első hazai alkalmazásának terepe volt. Ami akkor technikai nóvum volt, vetített háttér maga a tökély, jellegzetes hangulattal és látványvilággal, az ma már vicc. És ezt hozza több alkalommal látókörünkbe újra A hűséges, mintha nem is 2016-ot írnánk. Mi van, elfogyott a pénz, kiürült a kassza, a producerek beintettek? Mégis mi mással lehetne ezt a bazári igénytelenséget magyarázni? Volt egy nagy előnye Az éhezők viadalának: nem akart folyton nyálban fürdetni és nem pozícionálta túl a romantikát. Jó, volt egy kis piszi-puszi, meg valami szerelmi háromszög féleség, de volt talán némi mérték is, leszámítva a csöppet túltolt lezárást. Na itt az nincsen. Még választás sem. Legalábbis egyelőre. Van itt ez a gerlepár, akik folyton agonizálnak, vagy smárolnak. Menjen egyszer oké, hiszen kell a népnek, na de minden szünetben, vagy amikor ki kell tölteni az időt, akkor jöhet egy nyelves smaci, ez már olyan, mintha valami Nicholas Sparks regényben lennénk a jövőben.

Shailene Woodley-n eddig látszott az akarás, az elszántság, hogy ebből a Katniss utánzatból valami egyedit teremtsen, egy olyan karaktert, aki nem csak arról lesz nevezetes, hogy kitölt egy űrt, ami a másik hiánya okán keletkezett. Feladta. Fásult, egykedvű és még ha nem is rossz, koránt sem tud átütő lenni, inkább az tükröződik az arcáról, hogy szeretne már túllenni azon a gyötrelmen, amihez egykoron a kitörési vágyából keletkezően elígérkezett. És ez nem segít a film színvonalán sem, mert Woodley-n áll vagy bukik minden. Már két rész óta csak támolyog. Az sem segít ezen, hogy a szereposztók figyelmetlensége révén, körbe van lőve. Hiszen Miles Teller, aki a Whiplashben ragyogott, Az élet habzsolva jó című moziban volt a filmbeli szerelme, Ansel Elgort, aki a testvérét alakítja, kevés meggyőződéssel a Csillagainkban a hiba során volt a kanja. A most vehemensen udvarolgató Theo James a 4-es, egyes pletykák szerint pedig a való életben is erősen megkörnyékezte. És ezt a hollywoodi párkeringőt kellene nekünk komoly ábrázattal kibírni, mert nincsen új arc a nap alatt, csak a már bejáratott reménységek, akik között ott áll Woodley, mint Hamupipőke és várja a hercegét a lábára illő cipellővel. Jeff Daniels, Naomi Watts és Octavia Spencer nem töltik haszontalanul az időt két film között és még némi lóvéval is megdobják őket ezért, ami nem éppen kegyelmi állapot, de hát mindenki pénzből él és remél. Talán egy jobb szerepet.

A Beavatott-sorozat legfrissebb darabja láttán sem oszolnak el a kételyeink, hogy ez a széria bizony majdnem halva született és a fejfájára is az kerülhetne, hogy élt: másolatként, rövid ideig. Mert ez is le fog csengeni egy év múlva, hiszen Pirx kalandjai is véget értek egykor. Ki emlékszik még rá? Körülbelül ennyi mementó maradhat a Beavatott után; egy cím, talán néhány karakter, a gyászos jövő egy Mars szerű bolygó rémképével és más semmi. Robert Schwentke és csapata összefarigcsáltak itten valamit, ami nem lett annyira rossz, mint A lázadó, pedig akár lehetett volna. Nem nézhetetlen, csak pótlék. Azoknak, akik nem bírják eltemetni magukban Katnisst. Halvány dózis a béke poraira.

4/10