2018 áprilisában (feltehetően 8-án) országgyűlési választások lesznek Magyarországon. A rendszerváltozás óta még soha nem fordult elő, hogy kétszer is újrázni tud egy kormányzat – most jó esély mutatkozik arra, hogy megalakuljon a IV. Orbán-kabinet. Bejegyzésemben górcső alá veszem, miben bízhat az ellenzék (bízhat-e egyáltalán valamiben) és milyen a mai Magyarország.

2010 áprilisában a választásokon lezajlott „fülkeforradalom” eredményeként kétharmados felhatalmazást szerzett a Fidesz-KDNP. Röviden: 176 egyéni körzetből három helyen buktak Orbánék (Szanyi és Tóth József, valamint a független Molnár Oszkár – Edelény), listán 2,706 millió szavazattal a voksok közel 53 százalékát bezsebelve 90 mandátumot szereztek. Két új erő (Jobbik és LMP) is bejutott az országgyűlésbe, a szocialisták kései válságkezelését, az őszödi beszédet, sok éven át tartó rossz gazdaságpolitikáját és megszorításait megtorolták a választók – kevesebb mint 20%-ot kapott az MSZP. A mandátumok (386 fős ekkor még a Parlament) 68%-át zsebelte be Orbán pártja – a listát szavazatok 52,73%-val. 2010-ben az evk-k (amely a győztes mindent visz elvén működik, noha itt még második fordulót írtak ki abszolút többség hiányában) révén csak a megszerezhető mandátumok 45.6%-a került kiosztásra – ez később megfordult: az új törvény értelmében ez az arány már 53.2 százalék.

Index.hu

2014-ben 2,26 millió voksot kapott listán a Fidesz, azaz majdnem félmillió voksot veszített Orbán. A listás szavazatok 44,87%-val a parlamenti mandátumok 67%-át szerezte meg a Fidesz-KDNP, miután a választójogi törvényt több vonatkozásban (körzetek határainak átrajzolása, egyfordulóssá tétel, evk-k súlyának növelése, győzteskompenzáció) is saját magára szabta. Abszolút értékben és relatív is egyértelműen kevesebb vokssal majdnem ugyanakkora parlamenti felhatalmazás a végeredmény!

Nemrég jelentették be, hogy megvan az egymilliomodik magyar állampolgárságot igénylő és kapó külhoni honfitársunk. Előzetesen regisztráció szükséges a külhoniak levél útján történő voksolásához – 2014-ben 193 793 magyar szerepelt a névjegyzékben, az érvénytelen szavazatok aránya viszonylag magas volt, ám így is érkezett 122 588 voks a Fideszre, mely az összes szavazat majd’ 96%-a. A Fidesz átlagos támogatottsága 2010 tavaszán kb. 47% volt az öt nagy kutatócég adatainak átlaga alapján. Ma nagyjából a teljes népesség 33%-a áll Orbán mellett (2014 tavaszán 36%-os mért átlag elég volt az újabb kétharmadhoz!).

Vessünk egy pillantást a 2014-es és 2017. év végi adatokra!

 *ismét a nagyobb kutatóintézetek adatainak átlagolása (a teljes népességhez viszonyítva, %-ban megadva), amely természetesen megkérdőjelezhető módszertan

Érdekesség és azonnal szembeötlő, hogy míg 2014 májusában a teljes népesség 72%-a bízott a fenti pártokban, ugyanez jelenleg csak 61,15%. A politikától való elfordulás és apátia vitathatatlan, ám egyenes következménye a hengerlő orbáni politikának. Kevés olyan választási rendszer van Európában, ahol a választók 45%-nak bizalma által kétharmados felhatalmazást kap egy párt – itt ez mégis előfordulhat. A végletekig megosztott magyar társadalomnak és politikának kifejezetten jót tenne, ha konzenzuskényszer lenne – ám erre még várhatunk. Korábban legalább szavak szintjén megjelent az árkok betemetése, ma viszont a faltól falig érő Fidesz és klientúrája mindent és azonnal akar. Ebbe nem fér bele érdemi és értelmes vita, párbeszéd. Vannak a „mi” és az „ők” – a két tábor között beláthatatlan szakadék tátong. Aki ellentmondásosnak látja Sorost és nem csupán filantrópnak véli a magyar származású milliárdost, azonnal elvakult orbánista. És aki nem ért egyet a CEU-t és civileket megregulázó törvénykezéssel, a rapid és gyenge minőségű törvényalkotással, aki problematikusnak látja az orbáni retorikát – Soros által finanszírozott idegenszívű, aki a globalista erők megbízásából hazájára tört. Árnyalatok nincsenek, csak fekete-fehérben gondolkodunk. Ennek áldozata lett az a Navracsics Tibor, aki – többek között Pokornival együtt – olyan üde színfoltja volt a Fidesznek, amelyet akár ellenzéki oldalról is érte dicséret. Ha nagyot akarunk mondani, élhetnénk azzal a puzséri fordulattal, hogy Wermert Habony, Navracsicsot Németh Szilárd váltotta. Ennek szükségszerű következménye az értelmiség elfordulása, ám Orbánt ez a legkevésbé sem érdekli, hiszen sikeresen összetartja és mobilizálja táborát.

                A GFG-i értelmezésben mindent visz a „pillanat uralása”, a széles tömegeknek tetsző kommunikáció. Elvi és meggyőződéses politikáról szó sem lehet. Nyilvánvalóan érzik ezt a Fidesz nagyágyúi is és egyáltalán nem lehetetlen, hogy a kognitív disszonancia feloldásának egyik módja így szól: „ezek (a szocialisták) tönkretették az országot, bevetették a legdurvább hazugságokat, ha mi nem vagyunk elég kemények, ismét visszajönnek és bajba sodorják az országot”. Tény, a köteles beszéd vagy a 23 millió románozás semmivel nem különb a Habony által megvalósított kommunikációnál. Azt érezhetjük, hogy a gyurcsányi vonal tökéletesítése, illetve rendszerszintűvé tétele valósult meg. Ilyen szervezett és fegyelmezett sajtója soha nem volt a Fidesznek – még a G-nap előtti Lánchíd, Hír TV, Magyar Nemzet fémjelezte vonal sem volt ennyire erős.

A megyei lapok bekebelezése, a Bors megvétele, a Metrot helyettesítő (stílszerűen: pótló) Lokál, a Ripost mind-mind ugyanazt az üzenetet közvetíti. Emellett viszonylag új elem, hogy igyekeznek a fiatalabbakat megszólítani. Ennek első jele volt a 888.hu, mely nyíltan orbánista. Ami bizonyos kormányközeli orgánumokban zajlik, még a Gyurcsány-érában is elképzelhetetlen volt. A 888-at vezető G. Fodor Gábornak a Tóbiás József feleségét gyalázó posztjáért (amely minden bizonnyal nem az övé volt, de a főszerkesztő bizonyosan „láttamozta” és leokézta) és a polgári Magyarországot érintő megjegyzéséért (csupán egy politikai termék) nem kell – nyilvánosan – vezekelnie, bőven elegendő, ha nap mint nap zengi a kormánypropagandát portálja. Némi „Magyarország erősödik” mellett leginkább arról olvashatunk, Svédországban és Németországban hány nőt erőszakoltak meg migránsok, illetve mit gondol Martin Schulz Európa jövőjéről (természetesen Európai Egyesült Államok, amely összhangban van a Soros-tervvel; egy homogén massza a cél, a nemzetállamok végleges eltörlése – ennek ellenpólusa az Orbán vezette V4-csoport).

Néhány évvel ezelőtt nem gondolta volna talán senki, hogy ilyen szalagcímek, nyilatkoztatok jelenhetnek meg: „Németh Szilárd: a Soros-hálózat vidéki terjeszkedése nemzetbiztonsági kockázat/ Arab város lett München”. Ahhoz hozzászokhattunk, hogy Bayer Zsolt miként viselkedik, ha valaki kihozza a sodrából, ám új elemnek számít, hogy a miniszterelnök is hasonló húrokat penget („Nagyon helyes, hogy határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket.” [az őcsényiek], illetve: „Sokaknak viszket a tenyere.”]. Utóbbira remekül rezonál a Magyar Idők újságírója, Jurák Kata, aki Feszegetik a pofonládát címmel közölt írást a minap.

Nagy kérdés, mi lesz 2018 áprilisában, bár talán nem lövünk mellé, ha azt mondjuk: Orbán újabb négy év kormányzásra készülhet. Kormányprogram feltehetően nem lesz, Folytatjuk 2.0 viszont igen. A demokráciák egyik alapvető vonása, hogy a kormány legálisan, civilizált módon leváltható. Ma ez egyre kevésbé látszik. Természetesen lehet erre mondani (mondják is sokan), hogy a Fidesz a legügyesebb, az ellenzék egyszerűen ilyen béna, vessen magára. Ma viszont minden szinten olyan kormányzati túlsúly van, hogy szinte lehetetlen az ellenzék megerősödése. Önmagában elképzelhetetlen nyugati országokban, hogy egyetlen párt megváltoztassa a választójogi törvényt, az viszont még itthon is botrányos, hogy milyen módon tették ezt. De lépjünk túl a választójogi törvényen! Emlékezzünk vissza, mi történt Nyakó Istvánnal, mikor népszavazási kérdését leadta volna. Nézzük meg, mi történt a Népszabadsággal. Mi lett a vége a Jobbikos plakátkampánynak. Hogyan játszik ’húzd meg, ereszd meg’-típusú macska-egér játékot az ÁSZ (azaz Domokos Lászlón keresztül maga a kormányfő) a legerősebb ellenzéki párttal. És tegyük gyorsan hozzá: mindezt akkor, amikor minden közvéleménykutatás szerint messze-messze a Fidesz-KDNP a legnépszerűbb. Bár szeretek ódzkodni a túlzásoktól, egy kiélezett helyzetben egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy a Fidesz bármilyen eszközt használjon hatalma megtartásának érdekében. Természetesen nem lesz tömegbe lövetés és kényszermunkatábor, ám az elvileg független állami szervek totális kontrollja már megvalósult, innentől kezdve teljes kézi vezérlés volt, van és lesz is. Láthattuk, hogyan bánt el Orbán az Alkotmánybírósággal, a Monetáris Tanáccsal (még Simor András idején), az Állami Számvevőszékkel, a Legfelsőbb Bírósággal. Ne legyünk naivak: szükség esetén kíméletlenül kihasználja szinte korlátlan lehetőségeit a miniszterelnök – elég ha arra gondolunk, a TEK-et korábbi személyes testőre vezeti. Elfogadom, hogy a fenti sorokat egyesek a „ballib” kánonba illesztik be, és mint ilyen, nem veszik komolyan – azonban szinte elképzelhetetlen volt 2010 előtt, hogy ilyen szintű hatalomkoncentráció megvalósuljon. Továbbá, játsszuk a Török Gábor-féle játékot és gondoljon bele a Fidesz-szavazó abba, mit csinált volna, ha a Gyurcsány-kormány hasonló eszközökhöz folyamodott volna (nem védve azt a kabinetet, amely végtelen rosszul használta ki a lehetőségeit, inkompetens és kapkodó volt, ám a jogállam intézményeivel közel sem bánt úgy, mint Orbán Viktor).

Végül szeretnék reagálni arra a Mráz Ágoston-féle Magyar Idők cikkre (december 30: a Fidesz sikerének titkai, http://magyaridok.hu/velemeny/fidesz-sikerenek-titkai-2620855/), amelyben a Nézőpont Intézet vezetője tíz pontban összefoglalja a Fidesz sikereinek titkát. Nem gondolom, hogy az elemző ezen blogbejegyzést elolvassa, azt viszont fontosnak tartom, hogy legyen párbeszéd, értelmes és érdemi reakció – különben a közbeszédünk a kommentfalak szintjén fog mozogni (persze ez azt a kellemes feltételezést jelenti, hogy még nem tart ott – ami egyáltalán nem biztos).

1. Nemigen lehet vitatkozni két állításával, bár az teljesen természetes, hogy a gondolkodó, realitásokat látó állampolgár nem lát esélyt jelen körülmények között a kormányváltásra.
2. Az ellenzék totális és hangos lejáratásán dolgozik az állami média, valamint a fideszes sajtó. A korlátlan anyagi erőforrás birtokában álló kormányzattal kellene felvennie a versenyt annak az ellenzéknek, amelytől újabban csekély költségvetésének egy részét megvonni készül az ÁSZ. Nincs média (ha van is, kevés emberhez jut el), ha lenne olyan vezető, aki kompetens, a kormánypárti propaganda azonnal karaktergyilkolja. Gyakorta hangoztatott érv kormánypárti körökben, hogy „ugyan már, nincs jobboldali túlsúly, legfeljebb kiegyenlítettük a baloldali fölényt”. Igen ám, csak ezen állítás nagyvonalúan nem vesz tudomást arról, hogy míg a Fidesz totálisan ellenőrzése alá vonta a sajtó jobboldali részét, addig az ún. ellenzéki orgánumok (RTL Klub, ATV, Hír TV, 168 óra, Heti Válasz, HVG, Index stb.) nem szolgálnak ki egyetlen ellenzéki pártot sem. Egyetlen distinkciót érdemes tenni, ugyanis egyes Simicska-érdekeltségek az elmúlt időszakban erőteljesen „nyomják” Vona Gábor pártját. Azonban itt sem egyértelmű a helyzet, mert az Indexnél ilyen nem figyelhető meg, a Heti Válasz hű maradt polgári-konzervatív önképéhez, egyedül a Hír TV-Magyar Nemzet az, amely egyértelműen „beállt” a Jobbik mögé (ám még ők sem annyira egyértelműen, mint az Echo TV, a közszolgálati csatornák vagy a Ripost-Lokál-888 hármas a Fidesz viszonylatában).
3. Sokkal bonyolultabb téma, mint ahogy Mráz leírja - az ő néhány sora a gazdaságpolitikáról nem több olcsó propagandánál. GDP-arányosan csökkent az államadósság. Ehhez tegyük hozzá, hogy az Eximbankos hitelek számításával kapcsolatban veszítettünk, így tavasztól valamelyest megugrik az államadósság. Tegyük hozzá a 3000 milliárdos orosz hitelt, a 750 milliárdos kínai hitelt és a 3000 milliárdos magánnyugdíjpénztári befizetéseket. A kép így már annyira nem kedvező, továbbá nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy nominálisan egyre nő az adósságunk (ezt egy konferencián maga Orbán is elismerte). A stratégiai ágazatok (telekommunikáció, energetika, bankszektor) jelentős privatizációját valósította meg a balliberális MSZP-SZDSZ-kormányzat, ma viszont az inga kileng a másik oldalra. És hogy mennyire nem egyértelmű az állami versus magántulajdon kérdéskör, arról ez az idézet kitűnő tanúbizonyságot tesz: „[...]eladtuk az összes mezőgazdasági cégünket, rég túl vagyunk a gazdálkodáson. Nem csinálja a magyar állam. Miért? Mert nem tudott gazdálkodni. Mert szétlopták, ellopták és szétcsalták az állami mezőgazdaság cégeket. Kinek kell ez a világ? Nem hiszem, hogy bármelyikük is ezt akarja, hogy ezen a pár százezer hektárom elkezdjünk gazdálkodni, és amikor szocialista kormány van, akkor a szocialista menedzsment lopja szét, amikor fideszes kormány van, akkor a fideszes menedzsment lopja szét.” Lázár János vélekedett így, mikor egy meghallgatáson az állami földek privatizációja mellett érvelt.
4. 2008-ban 2,79 millió ember tartozott a „szegények közé”, 2016-ban 2,54 millió. A kivándorló többszázezer ember és a kismértékű, de létező népességcsökkenés fényében nem beszélhetünk e tekintetben sikersztoriról. A szegénység és a társadalmi kirekesztettség által fenyegetett 0-17 éves gyermekek arányában negyedik helyen állunk – hátulról. 2011-ben 37,2%, 2015-ben már 43,9%. A súlyos anyagi deprivációban élők aránya a 2013-as 27,8-ról 2016-ra 16,2%-ra csökkent – ami kétségkívül kedvező. A német minimálbérhez viszonyítva ma rosszabbul állunk, mint Gyurcsány utolsó évében. Nominálisan jelentősen nőttek a bérek, ám az egy főre jutó GDP terén a V4-es sort már mi zárjuk (Lengyelország megelőzött minket az Orbán-rezsim alatt, korábban pedig a szlovákok utasítottak maguk mögé). Az 1990-as bázison értelmezett egy főre jutó reáljövedelem 2016-ban 104,4 százalék volt – kevesebb, mint 2001-ben. Míg a román vagy lengyel termelékenységi mutató jelentősen javul, a magyar stagnál. Nyilvánvalóan vannak elismerésre méltó eredményei az Orbán-kormánynak, a „big picture” azonban ennél komplexebb.
5. A GDP-arányos családtámogatás terén Magyarország lassan első lesz Európában, a termékenységi ráta javult. Rengeteget költ a kormány a középosztálybeli családokra adókedvezmény formájában és tény, hogy a társadalom hallgatólagos beleegyezésével, sőt támogatásával választotta ezt a támogatási formát (szemben az alanyi jogon járó családi pótlékkal, mely 2010 óta nem emelkedett).
6. Tény az is, hogy ma nem érzékelhetők nyílt társadalmi békétlenségek, a feszültség inkább a szőnyeg alá van söpörve – még ha nagy is a képzavar. Nincs olyan Gyurcsány-kormány, amely miatt sokan úgy érezték az állampolgárok, tenni kell valamit, mert veszélyben a magyarság, illetéktelen kezekben a kormányrúd. Ma társadalmi apátia jellemző, 2,2-2,5 millió ember tapsol Orbánnak, van kb. ugyanennyi ember, akit teljesen hidegen hagy a politika – a többiek pedig néhol hangosan, de inkább csendesen bosszankodnak, méltatlankodnak. Valahogy úgy érzi most utóbbi réteg, mint érezhette 1972-ban az átlagmagyar: ez van, ezt kell szeretni, túl kell élni. A kádári alku (maradj távol a politikától és nőni fog az életszínvonal) más formában, de most is megvalósul. Az egyházakkal érvelni pedig nem elegáns – az viszont egyenesen felháborító, ahogy a Fidesz és holdudvara használja és kihasználja az egyházat. A kamera elől menekülő Erdő Péter jól mutatja azt a zavart, ami az egyházi vezetőket jellemzi. „Maradj ki, különben össztűz alá kerülsz”. Ebből kapott ízelítőt Beer Miklós váci püspök, akit a fideszes sajtó „migránssimogatónak” bélyegez. A Ferenc pápát gyalázó Bayer Zsolt és a Pestisrácok Beer-cikke pontosan rámutat arra, a Fidesz és Orbán Viktor a vallásosság mögé rejtőzik, de valójában kizárólag saját céljai elérése érdekében, nem pedig keresztényi meggyőződésből.
7. A Fidesz „kiment” a szélre, hogy elvegye a Jobbik-tábor egy részét. Emellett olyan szinten karaktergyilkolták a Fideszesek körében Vonát, hogy a Jobbik elnökének nem volt más választása: „középről” és a balliberális oldalról kellett támogatók után néznie (kísérlete alapvetően sikertelen). A valóságos ellentmondásra természetesen lecsapott a Fidesz-média és a Gaudi-Nagy- és Morvai interjúkkal, vidéki pártszervezetek megszólaltatásával tovább bontja a Jobbik egységét.
8. Igazi XXI. századi párt a Fidesz, ám ezt sokkal inkább pejoratív értelemben használnám. A Milo Yiannopoulos-féle trollkodás, a párbeszéd totális ellehetetlenítése olyan ijesztő folyamat, amely már jócskán elkezdődött Magyarországon. Az is téved, aki kizárólag Orbánt hibáztatja ezért, de 2010 után ebben is szintet léptünk.
9. Ha az atomenergia-felhasználásban érzi a nemzeti egységet Orbán, bátran írjon ki népszavazást. Bár nemzetközi szerződésbe ütközik, de a jogot kell a kormányzáshoz igazítani-féle felfogásnak köszönhetően megtalálja majd a Fidesz jogászcsapata a megoldást. A bevándorlás (vagy akár a „rezsicsökkentés megvédése”) témakörében olyan irányított kérdéseket tettek fel, amelyek a közvéleménykutatások legelemibb szabályainak sem felelnek meg, emellett semmilyen kontroll nincs a beérkező levelek megszámlálása terén, így értelmezhetetlenek a nemzeti konzultációk.
10. Olyan hosszú lenne az erre a pontra való reakció, hogy megérne egy külön bejegyzést, ám annyit megjegyeznék: a nemzeti érdek nem feltétlenül egyezik meg azzal, amit Orbán és szűk teamje annak vél. Sőt, sokszor szándékosan próbálják elmosni a személyes érdekek és a pártérdekek közti távolságot. A legnagyobb jó szándékkal sem gondolhatja valaki azt, hogy az egyedüli és kizárólagos jó úton megy, vezeti nemzetét. Ha még a mérhetetlen állami korrupciót is beemeljük, megsemmisíthetjük a nemzeti érdek érvként való használatát, de legalábbis kétségessé tesszük azt.