Most lehetne azon élcelődni, hogyha üres teremben találod magad öt perccel a vetítés kezdete előtt, akkor vajon milyen filmet játszanak, de olcsó poén lenne, másrészt meg abba a hibába sem akarunk esni, hogy örökké ugyanazt a mantrát károgjuk, mint valami vészmadár. Egyébként magyar a megoldás. Persze inkább fogjuk be a szánkat és örüljünk, hogy némi kényszerszünet után vannak hazai mozik a kínálatban, most például majdnem minden hétre jut egy. Már csak nézőket kéne lasszózni hozzá. Lehet, hogy egy jó erős aranyásóra, vagy gyémántbecsüsre van szükségünk, aki átnézi a forgatókönyveket, ha egyáltalán érti, hogy mi van bennük. Szóval Horváth Lili a Napszúrás című rövidfilmjének témájára fűzte fel egész estés bemutatkozó produktumát. Az akkor tizenhét éves Maya, ezúttal tizenkilenc, de ugyanúgy nevelőintézetben nőtt fel, a négy éves fiú gyermeke még most is ott tartózkodik, a lány pedig azért küzd, hogy végre a felügyeleti jogát megszerezze, ezért alkalmi munkákat vállal. Miközben az apuka bizonyos Krisz - akivel hol egy fedél alatt él, hol külön -, nagy ívben tesz rájuk és bűnözésből keresi a kenyerét, amit természetesen nem hajlandó megosztani sem a lánnyal, sem a kölyökkel. Aztán a főhősünk kap egy nagyszerű lehetőséget, amivel kitörhetne a nihilből és amivel együtt egy férfit is megismer, aki úgy tűnik bízik benne és akinek az oldalán akár felnőtté is válhatna.

Nos, ez megint nem az élet napos oldala, mert a középpontban a szegénység áll, azok a rétegek, akik jóformán árván nőnek fel, akiknek nincsenek céljaik, nincsenek vágyaik, nincsenek álmaik, csak a létfenntartásért harcolnak, a mindennapokért, azért, hogy egyáltalán jusson valami az asztalra, mondjuk vacsora gyanánt. Azok vannak fókuszban, akiktől a társadalom nagyobbik szegmense inkább elfordul, akiket kikerül, akiket ha meglát, becsukja a szemét, oda se néz és akiket kidob az életéből, mint valami használt öltönyt. Egy kukába. Mert az ilyen élet minősége olyan, mint annak a tartalma. Persze itt is szotyiznak, mert szeretik a napraforgót, vagy a tökmagot, csak hát egy rozzant viskó előtt, amely az összeomlás szélén áll és nem egy csodás futballstadion VIP lelátóján. De lehet, hogy ők tehetnek róla, ők a hibásak, mert tudjuk, megtanultuk a leckét, hogy akinek nincs semmije az annyit is ér. Nem lehet tagadni, hogy nem jó érzés szembesülni ezzel, nem kényelmes és nem kellemes elhagyatott vagonokat látni, ahol cigány és magyar gyerekek csellengenek, lerobbant putrikat, ahol az ajtó még épphogy áll és ahonnan a kutya is kifordulna, hogy inkább alszik szabad ég alatt, mint itt. Nem jó, de ettől még létezik, ettől még ott van az orrunk előtt, ettől még sokszor ordít, hogy vegyetek már észre, szinte kiszúrjuk a szemeteket. És akkor marad a vakság, vagy a kacsalábon forgó paloták, a milliárdok, az 5-ös BMW-k, meg a lesötétített ablakaik, ahonnan tényleg nem lehet látni semmit. A hétköznapok hazugsága, az önbecsapás, ami jobban esik. Mert a valóság csúnya. És büdös. Meg mocskos. Tudjuk.

Horváth Lili egy lány sorsán keresztül mutatja meg azt, aminek a létezését nem szeretjük. Nem politizál, nem ítélkezik, nem az erőszakkal operál, nem hoz ide egy erőembert, hogy rendet tegyen, nem lúgosít és nem folytat semmilyen szemforgató, álszent szerecsenmosdatást. Egyszerűen csak megmutatja a szakadékot. És annak nincsen faja, annak nincsen bőrszíne, annak nincsen genetikája, az ezektől függetlenül van. Nem menti fel a főhősét, azt is sejteti, hogy neki is része van a sorsa alakulásában, ugyanakkor jól és pontosan érzékelteti a kilátástalanságot, a támogatás és az odafigyelés hiányát. Meg persze azt is, hogy ez a lány szülők nélkül nőtt fel, hogy nem volt iránytűje, nem volt mércéje, hogy nem voltak erkölcsi gátak és együttélési kényszerek, hogy alternatívaként más sincs, csak a bűnözés, a lopás, a csalás és a hazugság. Emiatt pedig van benne egy nagy adag bizonytalanság és még nagyobb dac és csökönyösség a világgal szemben és az indulattól vezérelve, sokszor már azokat sem veszi észre, vagy nem akarja látni, akik segítő kezet nyújtanának felé. A rendezőnő pedig higgadtan és megfontoltan vezet be minket az események sűrűjébe, olyan jelenetekkel, amelyekben voltaképpen nem történik semmi, mindössze megpróbálnak életben maradni bennük és ezeknek a képeknek ettől lesz súlya, tartalma és mondanivalója. A szándékot pedig erőteljesen támogatja, hogy végre életszagú mondatokat hallunk a vászonról és úgy, hogy azok hitelesen köszönnek vissza és amikben nincs hamisság, vagy csiszolatlanság, még a káromkodások sem öncélúak vagy feleslegesek.

Aztán persze jön egy esély, egy fénycsóva, ami közelebb vihet a sötétség végéhez és ami jelenthet egy igazodási pontot a beilleszkedéshez. És ebbe kicsit beletörik Horváth Lili bicskája. Mert ez a lehetőség nincs rendesen kibontva, ez homályos és meglehetősen elnagyolt. Egy hitelprogramról van szó ugyanis, amit egy vállalkozás indításához lehet felhasználni, de amit már azelőtt elkezdenek törleszteni, hogy megnyitnák a boltot. De mi a tökömből lehet azt kifizetni, ha még az üzlet csak kialakulóban van? Ide talán jól jött volna némi fölös energia, mint ahogy a szerelmi háromszög motivációinak felvázolásához is. Érthetetlen és a levegőben lóg, hogy miért tartja érzelmileg fogva Mayát egy olyan bugris, aki a gyerekével sem foglalkozik, a szerelmét semmibe veszi, az utalások szerint vélhetően meg is csalja fűvel-fával, sőt még a bokorral is. Egy kicsit erőteljesebben meg lehetett volna mutatni az ellenpólust, a férfit, Jánost, aki már kilábalt a gödörből, aki ugyan jóval idősebb, mint a lány, de mégis élhetőbb hétköznapokat biztosíthatna számára. Persze tudjuk, hogy a szerelem az egy olyan érzés, amiben olykor nem sok racionalitás lakozik, de mégis kevésnek tűnik az, amit a lány döntéseinek, választásainak okaiból, miértjeiből kapunk. Az viszont pozitívum és mindenképpen dicsérendő, hogy a rendezőnő addig nyújtózkodik a bűnözés illusztrálásában, ameddig a takarója ér. Nem akar amerikai akciójelenetekkel versenyezni, merthogy erre a rendelkezésére álló pénz sem adna lehetőséget, így megelégszik egy visszafogottabb képsorral, ami éppen becsületes mértéktartása miatt válik hatásossá és elfogadhatóvá.

A Szerdai gyerek abban is erényeket csillogtat, hogy van sodrása, jó a ritmusa, még akkor is, ha találkozunk egy-két felesleges jelenettel vagy oda nem illő momentummal. Persze annak ez semmit nem jelent, akinek a mozi kimerül a látványorgiákban és aki csak nézi azt, amit elé varázsolnak, de egy jottányit sem hajlandó gondolkozni rajta. Mert ez a film nem nagy igazságokat akar kimondani, inkább töprengésre késztet. Az elfogadásról, az együttélésről, a szeretetről, az egymással szembeni megértésről, az esélyekről, amelyek nem lehetnek egyformák és arról, hogy arra nincsen befolyásod hova születsz, de arra már lehet, hogy miképpen alakítod az életed. És ez nem magától jön, erre rá kell döbbenni, ezt meg kell tanulni, ehhez fel kell nőni. Úgy hívják ezt; felnövés-történet. És ezen mindenki átesik. Előbb vagy utóbb.

Nagy polémia alakult ki Vecsei Kinga személye körül. Ő alakítja Mayát, akit a Napszúrásban Törőcsik Franciska játszott hatalmas alázattal és nagyszerűen. Vecseivel az volt a baj, hogy furcsán beszél és hangsúlyoz, ez nagyon mesterséges hatást kelt és néhol megöli a filmet. Baromság. Vecsei Kinga úgy beszél, mint azok a hasonszőrű lányok, akikből a főhős egy példa. Foghegyről, fennhéjázva, úgy, hogy a szavakat a végén nyomják meg, oda tesznek hangsúlyt, vagy sok esetben úgy, hogy nem is lehet érteni, amit mondanak. Vecsei másfajta karaktert hoz, mint Törőcsik, de ide ez jobban illik. Mert ez a lány kemény, mert ezen méretes páncél van, amit nagyon nehéz, szinte lehetetlen áttörni. És ehhez talán az is jól jön, hogy Vecsei amatőr, nincsen színészi képzettsége. Az az arcjáték, amit akkor nyújt, amikor azt hiszi, elveszik a gyereke letaglózó és végtelenül emberi. Ahogy pedig közeledünk a végéhez és ahogy megszokjuk a stílust, érezhetjük, hogy a karakter milyen szépen szelídül együtt a főszereplővel. Szóval Vecsei Kinga értéke ennek a filmnek, ahogy Thuróczy Szabolcs is, aki élete talán legjobb alakítását nyújtja, úgy, hogy ő kevés alkalommal hibázik. Minden megmozdulása élmény, minden mondata a helyén van, ritkán látni ennyire összetett karakterábrázolást, pláne, hogy a figuráján még lehetett volna csiszolgatni. Börcsök Enikő, Nagy Ervin, Lukáts Andor a kisebb szerepekben nyújtanak megbízható alakítást. A Kriszt játszó Antal Zsoltot Ötvös Andrással kellett utószinkronizáltatni. Ez mindent elmond. Borzalom, a tehetségtelenség két lábon járó megfelelője. Nem is érjük a választást, nem értjük a castingot, legutóbb az Álom.net című gyalázatban láttunk ilyeneket. Rémálom a köbön.

Presser Gábor zenéjét ki kell emelni, mert akkor szólal meg, amikor kell és úgy, ahogy azt a film hangulata kívánja. Horváth Lili forgatókönyvíró-rendező Szerdai gyerek című mozija ígéretes és említésre méltó és sokkal többet tud kihozni, abból a témából, amivel Goda Krisztina próbálkozott a Veszettekben. Akkor füstölögtünk, hogy az nem a valóság. Hát ez az. Elég erősen. Ezért fontos és jó film. Most meg azon merenghetünk, hogy hiába nyert ez Karlovy Varyban díjakat, hiába szimpatikus, hiába van mögötte egy jóleső optimizmus a lány sorsának alakulását illetően, mégis hány nézőt fog becsalogatni. Nem vagyunk derűlátók, nem lehetünk azok. Mert látjuk, tapasztaljuk, hogy Kis Grófo és Berki (nem a tornász) országa vagyunk. Kellene egy reményteli fénycsóva.

7/10