A magyar labdarúgó-válogatott kedd este legyőzte Wales csapatát a Groupama Arénában rendezett EB-selejtezőn, így nagy lépést tett ahhoz, hogy a részben hazai rendezésű kontinenstornán ott lehessen. A horvátok ellen is rendkívül fontos gólt jegyző Pátkai Máté szerezte ezúttal is a három pontot érő találatot. Míg korábban ahhoz szokhattunk hozzá, hogy júniusban kínos vereségekbe fut bele a magyar válogatott (szinte halljuk is: „a fiúk fáradtak egy nagyon kemény szezon végén, problémáink voltak a koncentrációval”), most a megszerezhető hat pontból hatot gyűjtöttek be Marco Rossi tanítványai. Hol van már a világvégehangulat, az andorrai zakó, a kilátástalan Leekens-éra? Négy selejtező után csoportunk első helyén állunk – kilenc ponttal.

                Amennyiben „csupán” ennyit látnék a történetben, nem ültem volna éjfél után a monitor elé. Ugyanis a magyar válogatott, tágabb értelemben: a magyar sport, sikerei-kudarcai után azonnal sajátos értelmezési keretbe kerülnek a dolgok. Mint szinte mindent Magyarországon, a sport eredményeinket is politikai szemüvegen át nézzük (tisztelet a kivételnek természetesen, de itt most egy jelenséget igyekszem megragadni). Az elkötelezett kormánypártiak annyit vetnek az ellenzékiek („libsik”) orra alá: „Na, ugye?!”. Másik oldalról a nagyobb hangerőt akkor érzékelhetjük, amikor zakózik a magyar klubcsapat, magyar válogatott. „Mi megmondtuk előre, értelmetlen az őrült pénzszórás, a pénzt sokkal értelmesebb célokra is költhetnénk”. Bizonyára sokan felkiáltanak: ennél sokkal szofisztikáltabb a valóság, bizonyosan nem minden kormánypárti és ellenzéki viselkedik így, de az szerintem vitathatatlan, hogy létezik a fent leírt jelenség. Az alábbiakban igyekszem kapaszkodókat adni a pontosabb és korrektebb megítéléshez.

A VIP-páholy vendégei - Polt Péter, Hernádi Zsolt, Garancsi István, Orbán Viktor és Csányi Sándor (balról jobbra, forrás: OLKT.hu)

Ha győz a válogatott, örülünk, vereség esetén szomorúak vagyunk. Ha csupán politikai racionalitás szintjén vizsgáljuk meg az esetet, akkor is arra a következtetésre juthatunk: Orbán egyáltalán nem gyengülne akkor sem, ha éppen csoportja utolsó helyén szerénykedne a válogatott, így felesleges a saját szórakozásunkat ezzel elrontani. Táborát egyáltalán nem ingatja meg, a sport sikeressége – vagy annak hiánya – legfeljebb pluszt ad a kormánypártiaknak siker esetén, balsikerkor viszont fel sem merül, hogy emiatt „varázstalanodna” a miniszterelnök. Persze felfogható a dolog úgy, hogy „legalább Orbánnak lesz egy rossz estéje”, de ez meglehetősen kicsinyes és szűklátókörű viselkedés. Ahogy a Néppárttal, a „brüsszeli elittel” heroikus bátorsággal szembeszálló Orbánt azért szeretik, mert kimondja, amit gondol, amit érez, kiáll a „magyar emberek” érdekeiért, ugyanúgy a taktikai okok miatt meghátráló, a pár héttel korábban sorosistának bélyegzett Néppárttal simán kiegyezik a kormányfő arcvesztés nélkül. Ilyenkor ugyanis tábora racionális reálpolitikusként tekint rá, aki „képes hátralépni egyet a nemzete érdekében”. Ha ilyen, nemzetközi politikai szinten fajsúlyos témákból is csak jól jön ki a miniszterelnök a táborát illetően, akkor ne gondoljuk, hogy hatalmát majd egy Kazahsztán elleni vereség ingatja meg! Orbán bukása nem jön el előbb, ha a Győri ETO Audi KC elbukja a BL-döntőt, vagy ha Szalaiék kikapnak Bakuban. Gondoljunk bármit Orbán Viktor kétharmados túlhatalmáról, magunkat fosztjuk meg attól, ha az iránti érzettek miatt nem szurkolunk mieinknek.

Gyakorlatilag minden téma, így a sport is erősen átpolitizált, sőt talán az egyik legérzékenyebb terület. Szélsőséges, fekete-fehér véleményeket olvashatunk, így sokan azt gondolják, hogy a Fidesz-kormány elhozta a kánaánt, minden befektetett forint megérte, rendben van minden, míg mások szerint az egész értelmetlen, az állam ne adjon a sportba pénzt, a stadionok üresen állnak. Fontosnak vélem, hogy elinduljon valamilyen diskurzus a tények mentén. A szocialisták nyolc évében (2002-2010) nem volt helyén kezelve a sport, államigazgatási szinten alsóbb polcra helyezték azt, forrásokat vontak ki a területből. Akár az olimpiai sportágak magyar képviselői, akár a látványsportágak nagyrészt forráshiánnyal küszködtek. A magyar labdarúgásban megjelentek a szélhámosok (lásd például Sopron, Honvéd), elterjedt volt az „arculatátviteli szerződéseken” keresztüli kifizetés (adóelkerülés céljából), mindennapos volt a csalás. A 2010-ben hatalomra kerülő Orbán Viktor – jól tudja ezt minden magyar – futballőrült, azt a logikát követte, követi, amely így írható le: pénz nem számít, ha gond van, kisegít az állam. A kiindulóhelyzet meglehetősen sivár volt. Kevés az igazolt játékos, kevesen sportolnak szabadidejükben, a magyarok egészségi állapota egyike a legrosszabbaknak az Unióban, a magyar sport általános megítélése meglehetősen rossz (a labdarúgásé ezen belül is tragikus, lásd bundabotrányok, sorozatos kudarcok a VB- és EB-selejtezőkön, a magyar klubcsapatok búcsúzása a nemzetközi kupáktól augusztus közepére), a létesítmények helyzete mind amatőr, mind professzionális szinten a régióban az egyik legrosszabb. Emellé tehetjük, hogy az államháztartás helyzete is meglehetősen problémás, ingatag helyzetben lát neki Orbán a magyar sport megreformálásának.

A máig sokat és sokak által vitatott TAO-rendszerre áldását adja az Európai Unió 2011-ben, azóta nyolc év alatt több mint 500 milliárd forint került a sportba ilyen módon. Az infrastrukturális helyzet összehasonlíthatatlan a 2010-essel – az ország tele van új kézilabdacsarnokokkal (most lesz csak tele igazán, hiszen megújulnak a jelenlegi főbb csarnokok, valamint Budapesten épül egy több mint húszezer fős létesítmény a 2022-es szlovák-magyar EB-re), jégkorongcsarnokokkal, labdarúgóstadionokkal, labdarúgópályákkal. Ma már TAO-sportág a röplabda – a kosárlabda, kézilabda, labdarúgás, jégkorong és vízilabda mellett. Az igazolt sportolók száma jelentősen nőtt, egyes sportágakban akár 100% feletti bővülés látható, viszont ha belemegyünk az adatokba, láthatjuk: a számok kozmetikázottak, sok esetben olyan fiatalokat is beleszámolnak, akik érdemi képzésben nem részesülnek. A kiábrándító infrastrukturális helyzettel tehát sikerült valamit kezdeni, a szülő is szívesebben viszi a gyerekét sportolni, ha az nem a penészes öltözőben készül az edzésre, ha a sportfelszerelés minőségi – és ráadásul a klub finanszírozza. Az ügyeskedés természetesen – mint minden területen – érzékelhető; többek közt hamis számlákkal való igazolások, értelmetlenül megvásárolt felszerelések formájában.

A magyar szurkolók élőképpel készültek Wales ellen (forrás: Origo.hu)

Ezzel együtt, az edzők helyzete ma egyértelműen jobb. Míg korábban sokan menekültek megélhetési problémáik miatt a környező országokba, ma biztos anyagi helyzete van a kluboknak, így a fizetésekkel sem kell annyira szűkmarkúnak lenniük. Míg korábban különböző álcázott szerződéseken keresztül fizették ki a minimálbér feletti pénzt, most az EKHO-s adózás lehet, hogy igazságtalannak tűnik, de egyúttal rendet, törvényességet is teremtett. Abban sem vagyok biztos, hogy mindig jót tesz (sőt: nem tesz jót), ha a megemelkedett állami támogatásokból élő vízilabdaklubok, kézilabdaklubok irreálisan magas összegekért szerződtetnek légiósokat, így kiszorítva a magyar fiatalokat. Ez generálja, hogy a klubok kisebb figyelmet szentelnek az utánpótlásképzésükre, hiszen úgyis „lesz pénz a drága külföldire”. A veszprémiekkel nem tud versenyezni a piaci alapon működő Flensburg, Kiel, Löwen sem, hiába adják Európa legerősebb gazdaságát a németek. Az állam megadta a lehetőséget az anyagi helyzet stabilizálására, azonban általánosságban az látszik, hogy a klubok elkényelmesedtek és nem is törekednek afelé, hogy piaci alapokra helyezzék működésüket, legalábbis a jelenleginél nagyobb mértékben. Míg Nyugaton a jegy-és bérletértékesítések, merchandising, játékoseladások biztosítják a költségvetés nagy részét, addig a magyar klubok (tevékenykedjenek bármelyik látványsportágban) közvetve (gondolhatunk itt az irreálisan magas közvetítési jogokból befolyó pénzre az NB1-nél – MTVA) vagy közvetlenül (vezényszóra odaparancsolt állami cégek támogatása) az államból élnek. A vállalati szponzoráció 2011 előtt sem volt tökéletes, de a TAO-rendszer tovább rontott rajta, hiszen minek külön szponzorálni egy klubot, amikor lehet más módon is finanszírozni azt (a hivatalos válasz erre az lenne: szponzoráció esetén kérhet ellenszolgáltatást a cég [reklámozás, hirdetés], TAO esetén nem).

                Szemléletbeli kérdés az is, kell-e nekünk Veszprém, Győr (mindkettő kézilabda), Ferencváros férfi vízilabdában, vagy európai szinten erős, légiósokkal teletűzdelt női Soproni kosár. A labdarúgás külön fejezet lenne, hiszen amennyiből a Veszprémet Bajnokok Ligája győztessé lehet(ne) tenni, annyiból a Ferencváros a BL-csoportkört sem éri el. A régióban a legtöbb esetben nincs a magyarországihoz hasonlóan erős központi akarat és szándék a fenti „presztízsberuházásokra”, így inkább az utánpótlásra fókuszálnak. Férfi kézilabdában az ukrán Motor, a szlovén Celje, a román Dinamo Bukarest, a szlovák Tatran Presov epizódszereplő. A női kézilabda csekély reklámértékkel bír, ám az Audi – feltehetően értették a német óriásvállalat döntéshozói, hogyan lehet jóban lenni Orbán kormányával – mégis nagy összegeket fektet évről évre a győri kézilabdaklubba. Ennek köszönhetően gyakorlatilag egyeduralkodóak Görbiczék, alig van olyan csapat, amely felveheti velük a versenyt. A román CSM Bukarest rendre anyagi gondokkal küzd, az észak-macedón Vardar Szkopje oligarchája kihátrált tavaly a női csapat mögül – marad a finanszírozásában a győrihez hasonló elveket követő Rosztov-Don csapata és talán a most megerősödő CSZKA Moszkva. A francia és német klubok állami támogatásban nemigen reménykedhetnek, piaci alapon pedig nagy pénzeket értelmetlen beléjük fektetni. A vezetői döntés (miszerint legyenek európai szinten erős klubcsapataink) nyilvánvalóan vitatható, számos pro és kontra érvet hozhatunk fel. Az állampolgárok kimehetnek hétközben és hétvégén szurkolni az egyre nívósabb sportcsarnokokba, sokszor európai szintű rendezvényekre, a gyerekek nagyobb eséllyel fognak sportolni, ha ott lebeg a szemük előtt a példa, a nemzeti összetartozást, büszkeséget („a magyar sportnemzet”) erősítik a sikerek. Az államnak dolga, hogy olyan tevékenységeket finanszírozzon, melyek nem nyereségesek, de nemzeti érdek fűződik működésükhöz. Erősen vitatható azonban, hogy ennek mértéke jelenleg helyesen van megválasztva.

                Szerencsére tehát nincsenek fekete-fehér válaszok arra, hogy a magyar sport jelenlegi működése megfelelő-e. Az viszont egészen biztos, hogy akik kint voltak a Wales elleni meccsen, Pátkai góljánál nem azon törték a fejüket, hogy a három pont bezsebelése milyen hatással lehet az orbáni rendszer leváltására. És – szerintem – ez így van jól. Nem jó, ha mindent annak fényében értékelünk, szeretjük-e Orbán Viktort. És ahogy a miniszterelnök híveinek érdemes lehet elgondolkodniuk azon, hogy a sportba fektetett százmilliárdok mekkora része lett hatékonyan és jó célra felhasználva, mennyire fenntartható a jelentős költekezés – úgy a Fideszt egyáltalán nem szeretőknek javaslom: gondolják át a sporthoz való viszonyukat, amennyiben a fentiekhez hasonló „tüneteket” tapasztalnak magukon.