Annak azért van egy kellemes bukéja, amikor egy színész térfelet vált és átmegy a kamera túloldalára. Különösen akkor, ha saját magát rendezi. Lehet, hogy pikáns a megosztás, de korántsem példa nélküli. Mel Gibson és Kevin Costner ilyen formában szereztek egy-egy Oscar szobrot a vitrinjükbe, előbbi a Rettenthetetlennel, utóbbi az egyébként embert és ülepet próbáló Farkasokkal táncolóval. Ben Affleck sem panaszkodhat, igaz őt producerként díjazták az Argo-akcióért. Rendezőként még jelölni is elfelejtették. Pedig kétségtelenül jobban instruál, mint játszik, a legutóbbi fiaskója (Az éjszaka törvénye) ellenére is. Ewan McGregor tehát nem egyedülálló módon igyekezett a tűzkeresztség alá, amikor úgy döntött, hogy pályatársaihoz hasonlóan itt is, ott is próbára teszi magát. Egy kicsit rendezőként, egy kicsit színészként. Az biztos, hogy nem a könnyen jött sikerre hajtott, hiszen abban az esetben nem Philip Roth, Pulitzer-díjas Amerikai pasztoráljának filmes feldolgozását választotta volna debütáló munkának. Merthogy Roth műve ugyan egy korokat átívelő, elnyűhetetlen rezüméket tartalmazó dolgozat az átlagemberről és a 60-as évek kissé nyugtalan Amerikájáról, de meglehetősen aprólékosan kidolgozott, olykor pepecselősnek tűnő regény, amiből bizony rendesen nyesegetni kellett ahhoz, hogy abból egy film szülessen. Talán még a rutinos öreg rókák is szenvedtek volna vele.

McGregor bátorságát nem sokan díjazták. Az Amerikai pasztorál a tengerentúlon könyörtelenül megbukott. Pedig vannak jó pillanatai, még akkor is, ha összhatásában messze van a kiemelkedő élménytől. Seymour, vagy ahogy sokan hívják, Svéd egykor a gimnáziumban sikeres sportoló volt és a családi körülményei is irigylésre méltóak voltak, hiszen apja egy híres kesztyűgyárat vezetett, ami a későbbi boldogulását is biztosította. Seymour feleségül vette a helyi szépségkirálynőt és hamarosan megszületett házasságuk gyümölcse, Meredith. Így teljesedett be az az amerikai álom, aminél szebbet és jobbat egy normális gondolkodású átlagember nem is kívánhatna magának. A látszólagos idilli gépezetbe azonban a kislányuk felnövésével és tudatra ébredésével egy méretes homokszem kerül. Meredith ugyanis képtelen megbirkózni azzal a nyomással, ami a szülei sikeressége révén az életére nehezedik, ezért radikalizálódni kezd és szélsőséges csoportokkal szimpatizál. Amikor a kisváros postahivatalát felrobbantják, a lány hirtelen felszívódik, mielőtt az FBI lecsaphatna rá. Seymour nem tud belenyugodni Meredith eltűnésébe és magánnyomozásba kezd azért, hogy felkutassa a gyerekét, amivel az időközben megroppant családi harmóniát is végérvényesen felrúghatja.

McGregor legnagyobb baja, hogy semmit nem kockáztat. Keretbe helyezve feldolgoz egy családi drámát, úgy, hogy annak olyan a hangulata, mondanivalója, konzekvenciája, mintha egy tankönyvből olvastuk volna. Ettől lesz hatásában néhol papírízű, máskor pedig példabeszéd jellegű. Már a bevezető során megkapjuk az első és legfontosabb ukázt: ne ítéljünk elsőre. A szerencsés körülmények még önmagukban nem feltételeznek egy boldog, gondtalan életet. Hiszen lehet valaki jóképű, sikeres, gazdag és ellenállhatatlanul sziporkázó kamasz, ha a későbbiekben kénytelen szembenézni olyan problémákkal és gondokkal, amelyek nemcsak a sorsát alakítják és változtatják, hanem a személyiségét és az emberi kapcsolatait is. McGregor ezt a kissé didaktikus tézist próbálná szemléltetni Seymour idillikusnak induló, aztán egy adott ponton hisztérikus rémálommá forduló életén keresztül. A kiindulási pontokat viszonylag zökkenőmentesen tálalja. Fölösleges mellékvágányok nélkül építi fel a harmóniát, aminek talán ez egyetlen hátulütője, hogy kevésbé merül el a karakterek részletezésében és csak nagyvonalakban tér ki a főhőseink előéletére és az addig rájuk jellemző viselkedési formulákra.

Ez az elnagyolás azonban a film fordulatának előkészítésében és bemutatásában már nagyon kiütközik. Merthogy nincsen meg a kellőképpen alátámasztott segédletünk ahhoz, hogy a szülők miképpen viszonyultak a lányuk elég hamar kibukó furcsaságaihoz, például a dadogásához. Szinte bemondásra kell elhinnünk, hogy ez semmiben nem veszélyeztette a látszólagos boldogságot. McGregor jólfésülten és túlzottan elegánsan felvillant bizonyos jeleket, tesz félreérthetetlen utalásokat, sőt egy jelenetben a lány magatartási zavarait is kivesézi, mégis úgy csinál, mintha a házaspárt váratlanul érné, amikor Meredith először majdnem rájuk borítja az asztalt egy vita hevében. A lány radikalizálódásának kialakulása viszont teljességgel homályban marad. Az okokat még talán sejthetjük, ebben is sokat bíz a nézőre McGregor, de az azonosulás fázisainak illusztrálására már hiába is várnánk. Ha valahol még hiányzik a részletesebb előélet, az Seymour feleségének reakciója a lány eltűnésére. Mert hiába olvassa a férje bűneit a fejére, ha azok úgy hangoznak, mintha azokhoz addig semmi közünk nem lett volna. A rendező egyébként ezekben a mintákban sablonokat és paneleket követ. Seymour nem tud belenyugodni Meredith elvesztésébe és kétségbeesetten magát felőrölve próbálja megtalálni a gyerekét, míg az asszony egy idő után túl akar lépni ezen. Ez pedig egy élesebb konfliktust is elbírna annál, mint ami McGregor filmjében végül láthatóvá lesz.

Az Amerikai pasztorál viharos társadalmi események közepette játszódik. A 60-as évek Amerikája nem volt mentes a zavargásoktól, a faji megkülönböztetéstől és az ebből eredő villongásoktól, lázadásoktól, utcai harcoktól. Ennek ábrázolása azonban még úgy is meglehetősen szegényes és hatástalan, hogy McGregor egy-két mozzanatban direkt kitér ezekre. A film végkicsengése pedig minden tragikuma ellenére sem hoz feloldozást, már csak azért sem, mert nem elég mellbevágó és megdöbbentő. A rendező finomkodása következtében elmarad a katarzis. Mintha a rendező nem tudta volna eldönteni, hogy az európai, vagy a hollywoodi irányvonalat kövesse. Mindkettőből csöpögtet, de ezt a mozi karakteressége és drámaisága sínyli meg. McGregor színészként sem brillírozik. Nem rossz, talán jónak is mondhatnánk, csak semmiféle extrával, vagy plusz hatásfokkal nem tudja megdobni Seymour aggódó és egyre rémültebb figuráját. Túlságosan eltartja magától az apát és ezzel kevésbé átélhetővé válik az alakítása is. Jennifer Connelly őrülete látványosabb. Neki viszont meg kell birkóznia azzal a hendikeppel, hogy az anyára nem vetül annyi fény, mint McGregorra. Dakota Fanning Meredith szerepében jóval természetesebb benyomást kelthetne. Kissé maníros a játéka, amit a módfelett mesterkélt dadogásával még inkább megerősít.

Ewan McGregor első rendezése nem ront rá a nézőre és nem is jelzi azt, hogy a skót színésznek mindenképpen pályát kellene módosítania. Lehet, hogy az alapanyag volt túlságosan erős és szerteágazó, de az Amerikai pasztorál olyan snassz lett. Tisztességesen és becsületesen meg lett csinálva, még hatásokkal is operál, de sokszor nem képes túljutni az általánosságok és a közhelyek szintjén. Ettől függetlenül mégsem lett egy nézhetetlen darab, sőt, ha ki tudjuk küszöbölni magunkban a tanulságok kézenfekvő jellegét, még az is lehet, hogy a végén meghatódunk. Sok vizet azonban ezzel együtt sem fog zavarni. És ez csak azért fáj, mert egy hangyányival többre számítottunk.

6/10