Öreg hiba, hogy az ember előítéletes és az istennek se tudja levetkezni. Merthogy előzetesen azt gondoltuk, hogy úgy hiányzik nekünk egy újabb Bridget Jones kalamajka, mint egy csípőprotézis beültetetés izomátvágás nélkül. Ott volt ugye az első, amikor még a harmincas szingli naplót írogatott, aranyosan, kedvesen, viccesen, közel sem hibátlanul, mégis kifejezetten szerethetően. Nem volt abban semmi különösebb hókuszpókusz, mert átjött az üzenet nőknek és férfiaknak egyaránt: nem muszáj ahhoz tökéletesnek lenned, sem külsőleg, sem belsőleg, hogy végül megtaláld az igazit, aki elképzelhető, hogy egy kicsit savanyú, kicsit mogorva, de képes arra, hogy viszontszeressen téged. És ennek a Bridget Jonesnak tényleg volt bája és humora, na meg egy kis súlyfeleslege. De az végül is kit érdekel? Aztán jött a második és vele a rendezőcsere, hiszen Sharon Maguire helyét Beeban Kidron vette át, aki majdnem gallyra is küldte az egész szériát. Mert a második Bridget már nem volt kedves, csak bugyuta és a film is belefulladt a nagy posványos unalomba. És nem volt meg az az eredeti humorforrás sem, ami legalább időlegesen kisegítette volna onnan.

Aztán jött a hír, hogy Jonest feltámasztják. Aztán jött a következő, hogy bár Fielding megírta a folytatást, csak a karakterek kellenek belőle, a történetet másképpen tálalják. Aztán láttuk a meglehetősen bizarr kinézetű Renée Zellwegert és sopánkodhattunk azon, hogy az egykori hamvas szőkéből, milyen gyerekeket riogatóan felpüffedt arcú bányarém lett. Később persze beállt a botox hatása a normál kerékvágásba és némileg megnyugodhattunk, hogy legalább az arcvonásaiból maradt valami, ami a színésznő régi külsejére emlékeztethet. Aztán ha ez nem lett volna elég, még Hugh Grant is megköszönte a lehetőséget és angolosan nemet mondott a folytatásra, mondván kicsit gyenge lábakon áll az a forgatókönyv. És akkor megnéztük az előzetest és nem voltunk elájulva, de annyira megrökönyödve sem. Mindezek tudatában pedig megalkottuk a prekoncepciónkat: a Bridget Jones következő epizódja egy szimpla szerelmi háromszög történet lesz, amiben nem is a főhős folytonos nyavalygása játssza a főszerepet, hanem, hogy ki a jövendőbeli gyerekének az apukája. Ennek jegyében pedig lesz szerelem, puncs, siránkozás, egy kis önismétlés, hiszen az sosem árt és ha mákunk van talán humort is csepegtetnek hozzá, mert voltak erre utaló jelek. Aztán egy kicsit félve, ha nem is remegő lábakkal beültünk a vetítésre, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. És a végén vigyorogtunk. De nem kínkeservünkben, hanem azért, mert a Bridget Jones babát vár meglepően jó. És helyenként őrülten vicces. Ennyit az előítéletekről. Megint beleszaladtunk.

Sharon Maguire rendező olyasfajta védőangyala lehet a Bridget Jones-szériának, mint John McTiernan a Die Hardnak. Ha kezébe veszi a gyeplőt, egyúttal ráncba szedi az aktuális folytatást is. Persze nem állíthatjuk azt, hogy egy új keretet és irányt szab a filmjének, de egészen rutinosan és meggyőzően lavírozik azon az úton, amit az első fejezettel kitaposott magának. És ebbe éppúgy beletartoznak a fénypontok, mint azok a kisebb göröngyök, amikben olykor megbotolhatunk. Merthogy abban nem sokat tévedtünk, hogy a történet nincs agyonrágva. Az bizony csak kis mértékben terjeszkedik túl azon a szerelmi picsogáson, amit előre meg lehetett jósolni és amiben nem volt egy szemernyi rizikó sem. Van itt két faszi, az egyik a kissé hűvös, érzelmek kimutatásában ritkán jeleskedő, ugyanakkor, művelt, elegáns és okos Darcy, a másik pedig egy milliárdos jenki, aki abból kereste a bődületes vagyonát, hogy algoritmusok segítségével meghatározza, hogy két ember mennyire illik egymáshoz. Nahát akinek ez egyedinek, bonyolultnak, vagy különlegesnek hangzik, az soha nem olvasott még romantikus regényt, vagy nem nézett brazil szappanoperát. Jones meg nem azért nyafog és nyűgös, mert éppen kihízta a nadrágját, hiszen olyan vékony, hogy nagyi bugyira most nincs szüksége, hanem éppen a két versengő között őrlődik. És mivel mindkettővel ágyba bújik és terhes lesz, tanácstalan abban a tekintetben, hogy ezt az örömhírt miképpen ossza meg az amorózókkal.

Jones jelleme nem változik. Most is habókos, szeszélyes, sokszor szeleburdi, de ezúttal kevésbé idegesítő és pont azért lesz megint szerethető, mert ösztönösen reagál a problémákra, az elkövetett hibáival együtt, miközben bizonytalan az érzéseiben, de mindennél jobban vágyik a szeretetre és arra a babára, akit a szíve alatt hord. Jones az a hétköznapi nőtípus, akivel újra könnyű azonosulni, akinek gondjaiban, bajaiban a gyengébbik nem képviselői magukra ismerhetnek. Maguire-nek a kisujjában van Jones személyisége és ennek alárendelve terelgeti a filmjét az előre kiszámítható csapásirányok felé. Persze beleesik önismétlésekbe, amit csak annyira variál, hogy az ne egy az egyben olyan legyen, mint az első részben. Időnként még arra is vállalkozik, hogy kitekintsen, hiszen bemutat egy mesteri média karikatúrát, élén egy olyan vezetővel, akinek jelleme mögött még akár magyar szálakat is gyaníthatnánk. És a bátorságában odáig merészkedik, hogy a politikai vetülettől sem ódzkodik, természetesen az emészthetőség érdekében ezt jelentősen leegyszerűsíti, néhol felhabosítja, máskor bagatellizálja, vagy csak szimplán elvicceli.

És megérkeztünk a Bridget Jones babát vár egyértelműen legnagyobb erényéhez: a humorhoz. Mert az üt, hasít és dobbant, amiben feltehetően oroszlánrészt vállalt az a Dan Mazer, aki egykoron még Sacha Baron Cohen segédkeze volt. Azonban nem kell megijedni, mert ezek a poénok nem ordenárék, nem gusztustalanok, hanem kimondottan intelligensek, olykor kifinomultak, olykor egy kissé harsányabbak és ha még szakállasnak is éreznénk adott esetben ezeket, mégis olyan csomagolást és körítést kapnak, amiktől frissnek és szellemesnek hatnak. És ebben a jó és kellemes hangulatban, atmoszférában, kitűnő dumák és vicces szituációk között könnyebben megbocsátjuk a túlcsorduló szentimentalizmust, az erősen rózsaszínre festett romantikát és a triplán kapott habcsókokat is. Az sem tagadható, hogy a film bizonyos pontokon tompa, leül, mert megint nem használnak ollót, pedig szükség lett volna rá és a karakterek is sokszor indokolatlanul tűnnek el és fel a három főszereplő mellett. Azonban bármennyire is találunk a forgatókönyvben esetlenségeket, mégis a Bridget Jones babát vár egy jó példa arra, hogy három író, Helen Fielding, Emma Thompson és a már említett Dan Mazer is képes összehozni egy tisztességes alapot, ha mindenki tisztában van vele mi a dolga és az rendesen össze van drótozva.

Nincs kétségünk afelől, hogy Renée Zellweger továbbra is Bridget Jonesként érzi igazán elemében magát és az sem vitatható, hogy kiválóan együtt él a figurával. Kell is neki a szerep és a film, hiszen a szakmai pályafutására megint ráférne egy lórúgás, mert az mély gödörben bóbiskol sikerre áhítozva. Az is szembetűnő, hogy az idő nem bánik vele kegyesen, mert hiába a botox és az uborkapakolás, a megidézett első rész kockáiból világosan látszik mennyit vesztett üdeségéből, bájából. Nem úgy, mint Emma Thompson, aki fantasztikusan öregszik és jobban néz ki, mint Zellweger. Thompson egészen zseniális a doktornő szerepében. Az arckifejezései, a beköpései egytől egyig ülnek, alakja és figurája nagy nyeresége a filmnek. Ez pedig abban is megnyilvánul, hogy amikor feltűnik, azonnal ellopja a show-t a kollégái orra elől. Colin Firth sem panaszkodhat a sármjára, időtlenül őrzi és magabiztosan bújik újra Darcy bőrébe, ami megint úgy passzol hozzá, mint borsóhoz a héja. Az új fiú, Patrick Dempsey nem söpör rosszul, bár néhányszor Derek Shepherd doki különböző variációit sejtjük a karakter mögött.

Sharon Maguire reformok és forradalom nélkül rázta gatyába Bridget Jones-t, pusztán azzal, hogy érezte nincs miért változtatnia. A film persze továbbra is nőcentrikus, de nem harcosan feminista és azokkal a poénokkal, amiket kínál a férfiak is elégedettek lehetnek, a habcsóknál meg büszkélkedhetnek azzal, hogy az ő Bridget Jonesuk éppen ott ül mellettük és a vállukra hajtja a fejét. Jó, ez egy kicsit nyálas, de hát a Bridget Jones babát vár után szabadon mindent lehet. Elképzelhető, hogy most már nyugdíjazni kéne a főhőst, de ha elénk raknának még egy ilyen kalandot, legalább ennyi humorral és egy kanállal kevesebb sziruppal, talán befizetnénk rá. Mert ez remek női munka volt.

7/10