Olyannyira sátrat vert már mindenhol a főzés és a gasztrokultúra forradalma, hogy lassacskán nem is ember az, aki nem tart a hátitáskájában egy habverőt. Akinek pedig abszolút nincs affinitása hozzá, mert egy cseppet sem konyít a tudományhoz, az tátott szájjal és csurgó nyállal lesi az ezzel foglalkozó műsorokat és olvassa a témában megjelenő cikkeket, bejegyzéseket. Nem mondhatnánk, hogy hiány van belőlük. És ha már minden fórumon főznek, sütnek, rántanak, rotyogtatnak és fortyogtatnak miért pont a filmvilágot hagyná ez hidegen. A lista hosszú, az írás véges, maradjunk annyiban, hogy ezekből is minimum Dunát lehetne rekeszteni. Persze olyanok ezek az alkotások is, mint maguk az ételek: valamelyik annyira finom, hogy azonnal Michelin-csillagot követelünk és van olyan is, amelyik a nagy sürgés-forgás közepette egy kicsit odaég, vagy megpimpósodik. Naomi Kawase japán direktor is örömmel felszállt erre a buszra, A remény receptje című mozijával, amelyben három korosztályt hoz össze egy olyan kifőzdének nevezett kulipintyóban, ahol miközben feltárják a minden ízében tökéletes dorajaki (japán palacsinta) titkát, kinyílnak egymás előtt is és felfedik a nem mindig könnyű életük és sorsuk alakulását.

Kawase többször eljutott már a Cannes-i Filmfesztiválra különböző filmjeivel, A remény receptje is a francia Riviérán debütált a szélesebb közönség és a szakma számára. Elferdítenénk az igazságot azzal, ha azt állítanánk, hogy a kritikusok egyöntetű és osztatlan lelkesedéssel álltak Kawase aktuális munkája mellé, felrótták neki a túlságosan egyszerű vonalvezetést és a meglehetősen fantáziaszegény vizuális megjelenítést, de azért agyagba még ezekkel együtt sem döngölték. Nem is érdemelte volna meg, mert a recenzorok ezúttal érzésünk szerint szigorúak voltak és csukott szemmel ülték végig a vetítést, vagy belefulladtak az előzetes felállított prekoncepcióikba. Az letagadhatatlan, hogy Kawase nem bocsátkozik nagyobb útelágazásokba, nem is akarja különösebben bonyolítani a történetét, inkább egy szálat tart kézben, de azt magabiztosan markolja. Okosan és következetesen építkezik, aprólékosan és alaposan körbejárva bontja ki a főszereplők jellemét, mozgatórugóit, a múltjuk fordulópontjait és a jelenlegi helyzetük, állapotuk fontosabb jellemzőit. És az is igaz, hogy időnként a kamera ráérősen beletemetkezik a természet szépségeibe, különösen tekintettel a cseresznyevirágzás identitást és öntudatot fokozó csodás képeire. A japán rendező azonban még ezekkel a pillanatokkal sem zökkent ki abból a világból, kultúrából, szituációból, aminek alapjait oly gondosan és szisztematikusan hinti el a mozijában.

A remény receptjében a dorajaki precíz elkészítésével járó fáradozások, gyötrődések és örömök, tehát maga a sütés gyönyöre csak egy keretet biztosít olyan emberi érzéseknek és lelki összetevőknek, amelyek bármennyire is lokális eredetűek, mégis globális súllyal bírnak. Mert itt van Sentaró, ez a középkorú férfi, a palacsintázó üzletvezetője, akinek gyűrött arca, elnyűtt tekintete, olykor meglehetősen undok, máskor csak érzéketlen, unott viselkedése jelzi, hogy egyáltalán nem leli kedvét abban, amivel jelenleg foglalatoskodik. Kényszerből csinálja, vezekel egy botlásért, amit a múltban követett el és amit a mostani munkájával kell helyrehoznia, miközben nem törődik az általa készített étel minőségével és az üzlet egyre romosabb állagával sem. Ezért arra sem fordít nagyobb energiákat, hogy a palacsinta töltelékét és legfontosabb láncszemét, a babzselét maga állítsa elő, inkább készen veszi a nagykerből. Sentarónak nincs motivációja, elfogyott a lendülete, a céltalansága apátiába hajtotta, amelyben az alkohol a barátja és nincsen olyan kéz sem, aki utána nyúlna, hogy újra szikrákat, lángokat és tüzet csepegtessen belé. Kawase Sentaró sorsán keresztül érzékletesen szembesít a bűn és bűnhődés mindig aktuális, egy kicsit sem hanyatló kérdésével, amelyet egy-egy kiragadott momentum nyomatékosításával tesz szemléletesebbé. A rendező nem újat akar mondani, mindössze hangsúlyozza, hogy egy tőlünk távol eső kultúrától, mint, amilyen a távol-keleti, illetőleg a japán sem idegen a rosszkedv, a fásultság, a beletörődés, a bezártság és a depresszió.

Sentaró szempontjából a legjobbkor bukkan fel az életében az idős Tokue asszony, aki felajánlja a segítségét ahhoz, hogy a férfi végre megtanuljon olyan palacsintát sütni, ami nem taszítja, hanem vonzza a vevőket és ennek alapja a páratlan babzselé, amit nem venni kell, hanem saját kézzel elkészíteni. Az öregasszony nagyszerűen ellentételezi Sentaró szenvtelenségét, mert bármennyire is cudarul bánt vele a sors, mégis élvezettel mártózik meg a hétköznapokban, elnyűhetetlenül keresi és rendszerint megtalálja a pillanatok boldogságát, miközben a lelkében legalább kétszer annyi bánat, csalódás, keserűség és szenvedés honol, mint a férfijében. És ott van még a harmadik generáció, a tizenéves Wakana, a lány, akinek nincsenek céljai és nincsen támasza sem, mert az anyja elhanyagolja, nem képes felelősségteljes szülőként viselkedni és ezáltal utat mutatni neki. Wakana tipikus példája annak az elveszett kamasznak, aki annyira bizonytalan önmagában és a körülötte lévő világban, hogy nagyon könnyen rossz irányba manőverezhetné az életét. A lány azonban inkább a palacsinta üzletben tölti a felesleges idejét, mert valamilyen rejtélyes okból, talán az apakép hiányából kifolyólag kedveli a tüskés Sentarót és nagyon hamar megszereti a nagymamáját helyettesítő Tokue asszonyt is.

Naomi Kawase apró léptekkel közelíti egymáshoz a generációkat, miközben elmélyülten kutakodik az emberi belsőben és olyan igazi érzelmeket tár fel, amelyekben nyoma sincs műviségnek, vagy túlcsorduló giccsnek, hiszen annyira valódiak, szenzitívek, élők és kortalanok. Mert azokat az érzéseket domborítja ki sokszor szívet tépően, amelyek egy átlagos ember életében is megjelennek, legyen szó jóságról, segítőkészségről, elfordulásról, gonoszságról, empátiáról, türelmetlenségről és legfőképpen szolidaritásról és tiszteletről. És ez utóbbiakat gyakran hajlamosak vagyunk negligálni és elfelejteni, mert eluralkodik rajtunk a kitaszítás és bezárkózás ösztöne. Kawase nem akar direkt üzeneteket megfogalmazni és nem tesz a filmjébe felkiáltójeleket, mindössze a sorok között megbújva érzékelteti a szegregáció veszélyforrásait. A remény receptje mögött annyira szépen felsejlik és kiviláglik a humánum, az elfogadás és a tolerancia, hogy az néha kaparja a torkunkat, mert vágynánk arra, hogy ez legyen az iránytű, miközben tudjuk, hogy ennek nincs realitása. És a film sem hajlandó arra, hogy elaltasson, vagy hamis illúziókba ringasson erre vonatkozóan. A három főszereplő megérdemli, hogy név szerint is megemlítsük őket, hiszen Kirin Kiki (Tokue asszony), Masatoshi Nagase (Sentaró) és Kyara Uchida (Wakana) mind összjáték szintjén, mind pedig egyénileg kiemelkedőt produkálnak.

Lehet azt mondani, hogy A remény receptje olykor nem elég feszes, sőt lassú, azonban sohasem válik vontatottá és az sem kérdés, hogy a filmes megvalósításba helyenként becsúsznak korszerűtlen eszközök. Az is kétségtelen viszont, hogy annyi jól eső érzést ébreszt és táplál bennünk, amelyek a vetítés végeztével is sokáig velünk maradhatnak. Csak hát egy bajunk van, amivel hadakozhatnánk ugyan, de semmi értelme nem lenne a közízlést ismerve. A remény receptje ugyanis mindenképpen rétegfilm lesz és úgy suhan át majd a magyar mozikon, hogy szinte észre sem veszik. És emiatt szélmalomharc ide vagy oda, egy kicsit vérzik a szívünk. Mert jóval több figyelmet érdemelne.

8/10