Sokáig úgy tűnt és abban a hiszemben voltunk, hogy Matt Damon végleg szögre akasztja azt a nyúlcipőt, amiben Jason Bourneként menekült, iszkolt, szaltózott, bukfencezett az őt üldöző szervezet elől. Nem is lett volna ez ördögtől való elgondolás, hiszen a Paul Greengrass rendező hathatós közreműködésével összehozott legutolsó kalandjukkal, A Bourne-ultimátummal tulajdonképpen elérték a Nirvánát, beteljesítették a küldetésüket, hiszen az a mozi egy tökéletes forgatókönyvön alapuló mozgalmas, izgalmas, feszes és kimondottan akciódús látványorgiát kínált, amit felülmúlni, űberelni, megfejelni nemigen lehetett. Vagy legalábbis extraklasszis teljesítmény kellett volna hozzá. Egy darabig nem is próbálkoztak vele, talán elfogyott a szellemi tartalék és a motiváció, meg aztán láthatták azt is, hogy Tony Gilroy, aki a Bourne-trilógiában forgatókönyvíróként tündökölt, miképpen végezte a sorozat egyik elágazásának szánt A Bourne-hagyatékkal. Szabatosan fogalmazva, lyukra futott, vagy nagyobb göröngyre lépett. Gilroy átlagosabb akciófilmet nem is kreálhatott volna, Jeremy Renner sem érezte túlzottan kényelmesen magát Aaron Crossként, mert olyan kényszeredetten hempergőzött a sárban, mintha a szabó buggyosra engedné a gatyáját, vagy néhány helyen éppenséggel szorosabbra varrná a kelleténél.

Persze, aki már egyszer leláncolt Prométheuszként vállalta a rabigát, az nem szabadulhat olyan könnyedén a fogságból. Pláne, ha tisztában vagyunk az álomgyári funkcionáriusok szenvedélybetegségével és működésével, akik amennyiben pénzszagot fognak, megbokrosodnak, megduzzad a verőér a nyakukon, fejükön egyaránt és addig ígérik le a csillagokat is az égről, ameddig a kipécézett aranytojást tojó tyúkjuk ismételten hajlandónak mutatkozik busás bevételeket fialni nekik. A hájjal kenegetés módszere bevált és megtörte az elveket, Greengrassnak és Damonnak pedig fel volt adva a lecke, hogy ütőképes csapatként megint előszedjenek valamit a kredencből, amivel újra divatba hozzák Bourne ügynököt. Utólag persze okoskodhatnánk, hogy mennyivel dicsőbb és méltóságtelesebb a csúcson befejezni és abbahagyni, mint előállni egy olyan folytatással, amiről patakokban csurog az izzadság, az erőlködés és az ezzel járó bűz. Nem volna sportszerű, már csak azért sem, mert a Greengrass-Damon duó fémjelezte színvonal eddig működött és szórakoztatott, most azonban olykor inkább lelombozott, sápasztott és hervasztott. Mert ez a Jason Bourne olyan, mint amikor az ember puszta figyelmetlenségből fordított irányban akar felszállni a mozgólépcsőre. Hiába lépdel az istenadtája, csak nem akar egyről a kettőre jutni, mindig visszadobja a mechanikus szerkezet. Volt már benne részünk, így tudjuk milyen az, mikor ehhez a bűvészmutatványhoz még nézősereg is asszisztál, akiknek kéjes vigyora mögött megértésnek nyomát sem érezzük, szánalomnak annál inkább.

Ezt elkerülvén eszünkbe sincs kárörvendően sápítozni, vagy vicsorogva lándzsát törni Greengrass rendezői kvalitásai felett, csupán tényszerűen megállapíthatjuk, hogy az újabb Bourne kaland nem ragyog még feleannyira sem oly fényesen, mint a Salamon töke. Ez nem azt jelenti, hogy nézhetetlenül rossz lenne, mint egy újkori Steven Seagal-opus, csak nincs meg benne az a maszkulin erő, átlag feletti lelkesedés, lehengerlőnek és lebilincselőnek ható ötlet, pofán csapó fordulat, amelyektől egyedivé, fenségessé, vagy éppen megkülönböztethetővé válna attól a sémától, aminek hatásaitól még véletlenül sem kenődünk fel a falra. A forgatókönyvből érzékelhetően hiányzik a spiritusz, úgy tűnik, nincs olyan, aki keretet, vázat, szerkezetet adjon neki, egyéniségeket, személyiségeket csatoljon hozzá és Tony Gilroy hiánya ebből a szempontból szembeszökő. Merthogy önmagában az, hogy a film dinamikus és lendületes még nem elég, ha közben ugyanabban a pocsolyában tocsogunk, ahonnan már egyszer elkezdődött a móka. Bourne megállt a fejlődés egy szakaszán és képtelen abból az állapotából kikecmeregni. Még mindig olyan, mint az a pattanásos kamaszgyerek, aki keresi önmagát, a személyiségét, azt, hogy kicsoda valójában, ugyanakkor éjjelente korai magömlése van, ami nemcsak a pizsamáját áztatja, hanem a lepedőjét is.

Greengrass egyszerűen nem tud túllépni a múlton, rágódik rajta, azt toldozgatja és foldozgatja, fésülgeti, miközben azon a fejen már nincsen egyetlen hajszál sem, csak a légüres kopaszság, vagy esetleg egy seggig érő homlok. Ettől pedig Bourne arcáról sem olvasható le más, mint megkeseredettség, kényszer, unalom és enerváltság, amiben kereshetnénk a tüzet naphosszat, úgysem találnánk. És ha már itt tartunk, elég dehonesztáló nézni ezt a sok Jancsi bohóchoz hasonlatos karaktert, akiknek a szándékaik, terveik, machinációik már az első perctől fogva árulkodóak és a fennmaradó időben sem változnak egy jottányit sem. A titokzatosságnak és a meglepetéseknek lőttek, nincs más, mint az a nyílegyenes út, aminek a kissé hosszúra nyúló előkészítésben megágyaznak. Mivel csavarokról nem beszélhetünk, maradnak azok az akciójelenetek, amelyekben Greengrass eddig nem tudott hibázni. Most sem ültethetnénk le intővel, de elmozdulásokat, reformokat, újszerűséget nem várhatunk. Ezek is inkább csak biztonsági játéknak tűnnek, amelyek a nagy elődök árnyékában próbálnak felkapaszkodni a csúcs közelébe, de folyton visszacsúsznak. Mert túlságosan önismétlők, kiszámíthatók és körülbelül annyira trükkösek, mint egy Michelin baba.

Azt sem igazán tapasztaljuk, hogy a rendező hol akart valami mást csinálni, mint az eddigiek. A humor például most sem a barátja, pedig jó néhány helyen kihúzta volna a slamasztikából, a cselekményvezetés ódivatú, a figurák soványak, csapdák nincsenek és van egy olyan finálé, ami a legegyszerűbb és öncélúbb bosszúhadjáratokra emlékeztet, amiből nemcsak a szufla fogy ki vészesen, hanem az ész és az értelem is. Matt Damonon többször látszik, hogy csupán abból képes főzni, amit elé raknak. A karakter eddig sem volt túl bonyolult, de mindig kínáltak neki olyan pontokat, részeket, ahol egy kissé többet mutathatott magából. Most csak annyit kell, mintha Jean-Claude van Damme lenne. A sármja és a szimpatikus fizimiskája még elviszi ugyan a balhét, de az kétségtelenül érződik, hogy csakúgy, mint a projekt, a figura is vakvágányra futott. Tommy Lee Jones kiválóan tudja még mindig azt játszani, hogy neki a szeme sem áll jól és ebben most sincs hiba. Az meg más lapra tartozik, hogy ez a figura Jones tudását meg sem érdemli, annyira vérszegény. Alicia Vikander küszködik azzal, hogy árnyalja a szerepét, az utolsó jelentekben ezt talán meg is valósítja, kár, hogy addigra a filmnek is vége szakad. A legrosszabbul viszont Vincent Cassel járt a végtelenségig bugyuta és egyarcú ügynökkel. Ha valaki a francia színész valódi tudására kíváncsi, annak melegen ajánljuk például Az én szerelmem című filmjét, mert abból le lehet szűrni a sokszínűségét és színészi nagyságát, ebből nagyon nem.

Szóval át lehet vergődni ezen a Jason Bourne-on, meg lehet csócsálni, anélkül, hogy a torkunkon ragadna, de megköszönni nem fogjuk ezt a falatot, az biztos. Paul Greengrass megrekedt, egy mély kelepcébe került és ha még akarnak ezután folytatást – márpedig miért ne akarnának - és őt bízzák meg vele, akkor konzultálhatna egy gólyával. Mert az az állat mindig megtalálja az utat Afrikába a kegyetlen, zimankóktól és mínuszoktól sem mentes tél elől. Nos, Greengrassnak is valahogy így kellene feltörni a fény felé, abból a kissé faramuci helyzetből, ahová csöppnyi rövidzárlata révén navigálta magát. Szerencsés utat kívánunk!

6/10