Nem minden filmesnek válik előnyére az a bizonyos áttörés, amikor előbújik a paraván mögül és hirtelen fősodorba kerül. Mert addig vígan fickándozhat, amíg csak zajos romkocsmák mozival megfertőzött rétegei beszélnek és vitatkoznak a művészetéről, azonban onnantól, hogy a legrangosabb filmfesztiválok egyikén nyer egy díjat, mégpedig a legjobb rendezőit, már egy tágabb kör is tudomást szerezhet róla. Nicolas Winding Refn, dán direktor nem volt zöldfülű kétéves a szakmában, amikor a Drive révén felmászott a csúcs közvetlen közelébe. Ez volt az a mozi, amiben újrafogalmazta a magányos, vadnyugati hős kissé elfeledett és talán lerágott sztereotípiáját, aki miután rendet teremtett maga körül, miközben megérintette a szerelem szele, dolga végeztével mégis egyedül vágtat el a naplementébe burkolózó pusztában. A Drive sokakat lenyűgözött az atmoszférájával, zenei aláfestésével és Ryan Gosling zseniálisan minimalista játékával, amellyel nem is biztos, hogy stílust teremtett, inkább feltámasztott halódó poraiból. Ilyenkor pedig tízből kilencszer szokott következni egy törvényszerű pofára esés, amibe Refn is rendesen beleszaladt, amit a mesterségesen felfokozott elvárások előre predesztináltak.

Hiába szegődött társnak mellé ismét Gosling, a Csak Isten bocsáthat meg című következő munkája már tobzódott az öncélú művészkedésben, a felesleges, sehova nem vezető erőszakban, úgy, hogy még egy épkézláb, valamire való sztorit sem sikerült alá pakolni, mindössze sablonhegyeket és panelvölgyeket. Cannes-ban látványosan elhasalt, még egy-két füttyszó is felharsant a vetítés végeztével és innentől a mozikban sem termett babér számára. Refn legújabb próbálkozását megint meghívták a francia Riviérára, annak ellenére, hogy sokan tamáskodtak az ottlétét illetően, mondván a rendezőnek automatikus hátszele van, mindegy mit csinál és főleg milyen minőségben az juszt is versenybe kerül. A Neon Démon nagy kérdése az volt, hogy Refn kikászálódik –e a saját maga ásott gödörből, lejjebb vesz –e az arcából és visszatér –e ahhoz a vonalhoz, aminek a Bronsonnal, vagy a már említett Drive-al megágyazott. Nos, a fesztivál közönsége és a kritikusok meglehetősen fanyalogva fogadták a kísérletet, nem köpködték annyira mint az előző alkotását, de nem is zengtek ódákat róla és aranyba sem foglalták a rendező nevét. A zsűri döntéseit ugyan idén soha nem látott hőzöngés és értetlenkedés kísérte, azzal azonban senki nem vitatkozott, hogy ezt a filmet gyorsan ignorálták a díjra érdemesek közül. És az igazság az, hogy a látottak alapján ezt nekünk sem áll módunkban kétségbe vonni.

A Neon Démon meglehetősen vékonyka történetének középpontjában a feltörekvő modell, Jesse áll, aki iskolai végzettség, szülői támogatás nélkül Los Angelesbe érkezik, hogy a divatvilág berkein belül tapossa ki azt az utat a maga számára, amit egykoron megálmodott. Itt aztán, ahogy az várható és megjósolható, számtalan akadályba, nehézségbe ütközik, hogy a céljait valóra váltsa. Nicolas Winding Refn egy olyan környezetet ábrázol, amelynek háta mögé bújva esztétikailag pompázatos képsorokban elégülhet ki. Az a probléma, hogy ezzel megint egyedül van, mint az ügyetlen, de lelkes amatőr a gőzfürdőben. Merthogy kétségtelenül szemet gyönyörködtetően tálalja a divatlapok címlapjaira való, hosszú snittekben kitartott és arcközelikben terjengő impozáns vágóképeit, de lelki értelemben, tanulságait illetően és mondanivalóját figyelembe véve olyan közhelyes és üres marad, mint egy Story magazin, vagy rosszabb esetben egy TV2 által prezentált Tények. Refn ha tehetné a még nagyobb hatás kedvéért valószínűleg valamilyen bódító illatú permetet esetleg parfümmintákat is a vetítőtermekbe fecskendezne a szellőzőrendszeren keresztül, hogy a néző eszét vesztve elaléljon az eléje táruló színes-szagos kavalkádtól.

A rendező a modellek világát álcaként felhasználva tanítja móresre az emberiséget felszínességből, a szépség idealizált, fetisizált, mégis legyőzhetetlennek hitt nimbuszáról, a múlékonyságról, irigységről és féltékenységről, amelyeket olyan újdonságként eladott tézisekbe csomagol, minthogy „az ember, embernek farkasa”. Refn azonban egy-két valóban átszellemült és drámai erővel ható jelenetet leszámítva nem jut túl az általánosságokon és úgy jár, mint az az oroszlán, aki a tükörképével acsarkodik. Mert nagyon szépen illusztrálja a törtetést, a lelkekben történő gázolást az a piaci húsvásár, amelyek során kiválasztódnak a modellek, de mit sem ér az egész, ha közben ez nincs megtámogatva motivációkkal, karakterekkel, indokokkal. Úgy tűnik, hogy ez a körítés csak eszköz a direktornak ahhoz, hogy különböző bölcseleteket és álfilozofikus frázisokat szajkózzon, amelyekkel legtöbbször inkább csak az időt húzza és a türelmünket nyúzza. Jesse a fiatal lány tele van ellentmondásokkal, múltja balladisztikus, ködös homályba vész, jelenében törékeny, naiv áldozatnak látszik, azonban a kép csalóka, mert mégis felsejlik a lénye mögött némi tudatosság. Jó is lenne, ha ezt Refn egy kicsit kibontaná, megmagyarázná, esetleg csócsálgatná, de nem teszi, helyette megelégszik egy-egy felvillanó utalással, ami inkább összezavar, semmint megnyugtat.

A Neon Démonban megvan az a fokozatos, lassú építkezés, ami egyébként is jellemző a dán rendezőre, azonban mégis kilóg a lóláb, hiszen a feszültséget patikamérlegen méri és úgy számítja ki, ahogy azt az érdeklődő várja. Ezért is fullad számos helyen érdektelenségbe, kínos közönybe és olykor erőteljes unalomba. Nincs lendület, nincs humor, nincs dinamika, a végső konklúzió erőltetett, mesterkélt és egy kicsit a semmiből jön, még ha nyomokban érezzük is az előkészítését. Azt azért örömmel tapasztaljuk, hogy Refn visszább vesz az öncélúságából, még ha néhány előzetesen botrányosnak, vagy gyomorforgatónak gondolt láncszemről nem is tud lemondani. Azonban ezek lényegileg nem sok vizet zavarnak és ha nem is túlságosan gusztusosak, a toleranciaküszöbünket nem fenyegetik.

Azt gondoljuk, hogy Elle Fanning ezt a szerepet egyfajta skatulyából való kitörésként képzelte el, ami nem egészen sikerült. Merthogy sokat nem tud hozzá tenni ahhoz a képhez, ami bennünk élt róla. Különleges szépség, törékeny nádszál, akitől valójában nem állna távol a modell szakma sem. Fanning nem igazán távolodik el ettől a jellemrajztól, mert nincs meg hozzá a tere és a figurában is több marad, mint amit kihozhatna belőle. Néha nagyon elkapja a fonalat, amikor a támogatás is mögötte van, instrukciók formájában, olykor pedig látványosan vergődik.  Jena Malone az őt látszólag segítő sminkes lány szerepében viszont lubickolhat, mert a forgatókönyv hálásabban bánik vele, mint a főszereplővel. Malone remekül adja vissza a Jesse-re áhítozó, vágyait eleinte kordában tartó, majd visszafogni nem tudó rajongót, akit az őrület szélére sodor az epekedése. Ebben a karakterben ott rejtőzik az a spiritusz, ami a főhősből hiányzik. Keanu Reeves leginkább nézőcsalogatóként szerepelhet a stáblistán, egyéb magyarázatot hirtelenjében nem találunk a mással is tökéletesen pótolható jelenlétére. Ugyanez a helyzet Christina Hendricks esetén, aki bizonyára a rendező iránti lelkesedéséből kifolyólag állt kötélnek.

Nicolas Winding Refn a Neon Démonnal sem győz meg arról, hogy újra megtalálta volna önmagát. Tény, hogy ez a filmje kevésbé nézőriasztó, mint a Csak Isten bocsáthat meg, de a Drive koncepciózusan felépített, szépen kibontott világától messze van. A Neon Démon egy olykor vértócsában fetrengő, középszerű, de látványos kézikönyv, ami átlátszóan érvel az emberi romlottságról, miközben igazán csak azokat fogja lekötni, akik érdeklődéssel figyelik a modellek világát és akik élvezettel kukkolnak a kulisszák mögé. És ebben maximum az lehet izgalmas, hogy valóban ilyen álnok és képmutató –e az a közeg, ami ebben a moziban leképezheti az emberiség jelenlegi állapotát. Refn filmje tehát nyitott kapukat dönget. És ezért nem is hiánypótló darab.

5/10