Kimondottan jól tud esni, ha az embert kellemes meglepetés éri. Mert berendezkedik valami tucatra, ami nem jelent többet egy enyhe szúnyogcsípésnél, vagy langyos anyai nyaklevesnél, aztán mikor végzett vele érzi, hogy jobban megmarták, mint számított rá. A meghívás című film nem egyszerű eset és nem is az a gyorsan feloldódó vitamintabletta, vélhetően ezért nem is próbálkoztak vele a magyar filmforgalmazók, kizárólag a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál közönsége részesülhetett abban a kegyben, hogy nagyvásznon csodálkozzon rá a mozira. Tény, hogy nincsenek benne olyan sztárok, akik miatt gondolkodás nélkül, hóban, fagyban ostromolnánk a jegypénztárakat és a rendezőjét, Karyn Kusamát sem a látnoki erejéről ismerjük, az Ördög bújt beléd című munkája például arról volt leginkább nevezetes, hogy Megan Fox fedetlen felsőtesttel domborított benne, ami egy kamasznak nyálcsorgató élmény, de annál többet még véletlenül sem ad. Az is a horror, illetve a thriller vonalán mozgott, végül inkább egy paródiaízű dolog sült ki belőle, amit maximum akkor lehet megkívánni, ha szado-mazora fanyalodnánk, viszont nincs kéznél hozzá szerszám vagy bőrszerkó.

A meghívás azért egy másik kávéház és ezt a rendezőnő is érzékeli, hiszen semmiképpen nem akarja elviccelni. Egy kamaradarabról van szó, ami viszonylag kevés szereplőt mozgat, végig egy helyszínen játszódik, azonban olyan baljós, fenyegető, vihar előtti csendhez hasonlítható hangulatot áraszt, ami szépen lassan a bőr alá bekúszva nyomasztja a néző idegrendszerét. És ehhez nincs szükség Jetire, Godzillára, vérszomjas fenevadakra, hiszen az emberi lélek és pszichológia kifürkészhetetlensége, végletessége éppen elég borzongató tud lenni, különböző külső tényezők segítsége nélkül is. A sztori talán még egy színházi darabban is működne. Will és Eden valamikor boldog házaspárként élték a maguk kis egyszerű és vidám életét. Egy tragédia azonban mindent megváltoztatott és Eden ekkor úgy vált köddé, mintha a föld nyelte volna el. Két évvel később bukkan fel, immáron egy új férjjel az oldalán. Will úgy gondolja, hogy az egykori felesége gyökerestül megváltozott, a személyisége száznyolcvan fokos fordulatot vett és már nyomát sem találja benne annak a nőnek, akit megismert. Amikor Eden és a mostani férjura egy vacsorára meghívja magához a közös ismerőseiket, Will gondolataiban már az is megfogan, hogy egy szörnyűséges terv részeiként vannak ott, de bizonyosságot nem tud szerezni róla, ezért kételkedik magában is, hátha csak az előítéletei űznek gonosz tréfát vele.

Karyn Kusama hatodik érzéke pontosan rátapint arra, hogy A meghívással hogyan tarthat sakkban és bizonytalanságban. A valóság és a képzelet, a víziók és megtörtént események vékony határvonalát felhasználva játszadozik velünk, miközben nem kíméletes a lélektani faktorral sem. A legbelsőbb énünket dobja oda a tükör elé, a személyiségváltozásainkat állítja górcső alá, amikor a tudat legmélyebb bugyraiban kotorászva keres magyarázatokat, hogy miképpen alkalmazkodunk az életünkben bekövetkező fordulatokhoz, legyenek azok éppen szomorúak, vagy tragikusak, ahogy ebben az esetben is. Will és Eden karakterei alkalmasak arra, hogy a rendezőnő párhuzamosan bemutassa azt, hogy látszólag mennyire ellentétesen viszonyulnak ahhoz a sorsfordító eseményhez, ami miatt szétváltak az útjaik. Mindkettőjük új partnerre talált, de a férfinál érezzük a kétségeket, hogy nem biztos az érzelmeiben, nem is igazán tekinti társnak a mellette lévő nőt, inkább valami pótlékként fogadja el őt, akivel könnyebben átvészelheti a lelkében lévő űrt. Eden ugyanakkor boldogságot sugároz a jelenlegi férje mellett és azt mutatja, hogy az ő hathatós támogatásával maga mögött tudja a múltját, csakis a jövőbeni terveire fókuszál, amiknek megvalósításában támaszkodhat a párjára. Kusama kitapossa az ösvényt, amelyen aztán kiváló ritmusérzékkel hagyja hátra azokat a jeleket és morzsákat, amikből kapiskálhatjuk, hogy az egyikük bizony szerepet játszik, álarcban mozog, ami nem csak a valódi érzéseit fedi és teszi szebbé, hanem a személyiségét is takarja és torzítja egyben.

Kusama a Will fejében kavargó gondolatokon, érzéseken keresztül teszi hangsúlyossá a lélektani csiki-csukit, az azon belül megnyilvánuló feszültséget és izgalmat. Erre alapozva bontja ki a társaság egyes tagjainak motivációját, amire aztán rá lehet húzni szépen lassan a thriller illetve a horror műfaji elemeit. A meghívás talán ebben a legkevésbé változatos, hiszen szinte mértani pontossággal adagolja azokat a mozdulatokat és jeleneteket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a végén egy kompakt képet kapjunk. A végjáték éppen ezért talán nem is okoz hatalmas döbbenetet, mert aki rutinos és járatos a fondorlatos cselszövések terén hamar kiszúrhatja, hogy mire megy ki a játék. Inkább az utolsó képsorok és a befejező momentum tölthetnek el félelembe burkolt aggodalommal. Mert a film jövőképe és társadalmi vetülete finoman szólva sem biztató, sőt jóval közelebb van a nyugtalanítóhoz. Borzongató látni az érzelmi pótcselekvéseket, a manipulálhatóságot, amikor bizonyos emberek kihasználják a másik sebezhetőségét és hinni akarását azért, hogy a maguk bűnös fantazmagóriáit, hagymázas és csöppet sem alátámasztott, úgyszólván légből kapott elképzeléseit érvényesíteni tudják, amelyekért cserébe semmi sem lehet drága, akár élet, vagy életek sem. A meghívás pedig ennek elhintésében és felvázolásában már drámai súlyokat pedzeget.

A rendezőnek nincs sok váratlan dobása abban sem, ahogy a társaság egyes tagjainak a viselkedését jellemzi. Vannak rejtélyes idegenek, akiknek jelenléte a későbbi történésekben és végkifejletben válik oszlopossá, míg a többiek folyamatosan elszakadnak Willtől, nem értik őt, nem tudnak azonosulni vele, sőt a film egy pontján ki is rekesztik, mondván csak a hangulatot és a házigazdákat próbálja aláásni és még véletlenül sem akarja jól érezni magát. Ebben a helyzetben még a férfi jelenlegi barátnője is vacillálni kezd. Kasuma nem igyekszik valamennyi figura jellemét tökéletesen megrajzolni, olykor vázlatokkal, töredékekkel is megelégszik, neki a két főszereplő mindennél fontosabb. És ehhez megbízható színészekre volt szüksége. Will szerepében Logan Marshall-Green kinézetre kiköpött Tom Hardy-klón, még a hangjukban sem találni óriási különbségeket, talán csak a színészi kvalitásaik jelenthettek éles választóvonalat. Ezúttal azonban Marshall-Green törekszik arra, hogy ebben is felnőjön Hardyhoz. Minimalista eszköztárral mutatja be a figura bizonytalanságát, lelki elveszettségét és az ebből fakadó egyensúlytalanságát. Nem akar nagyon játszani, túlzásokba esni, talán csak a végén teszi oda magát egy kissé szélsőségesebben, de pont ettől lesz meggyőző és hiteles. Amiben ha lehet még nála is nagyobbat szakajt a volt feleségét játszó Tammy Blanchard, aki hibátlanul jeleníti meg az asszony kétélűségét és úgy áraszt derűt, jókedvet és optimizmust, hogy azzal hozza ránk a frászt.

A meghívás abból a szempontból alattomos és gonosz film, hogy horrornak és thrillernek hirdeti magát, miközben lélektanban és pszichodrámában dupla hatásfokkal brillírozik, mint az említett műfajokban. Karyn Kusama filmje talán néhol eseménytelennek tetszik, olykor lassúnak és modorosnak mutatkozik, ugyanakkor az összhatás miatt minden apró rezdülésnek és láncszemnek kiemelt szerepet szán. Így aztán egy olyan emlékezetes alkotás lesz belőle, amelyik nem kizárólag kaszabolni és öldökölni akar, hanem mellé mondani is valamit. Emberi viselkedésformákról, kapcsolatokról, érzelmekről, társadalmi szokásokról és elvárásokról. Egyszóval; rólunk. Nekünk.

8/10