Összeköltöztünk Diánával. Úgy állapodtunk meg, hogy hozzá teszem át a székhelyemet. Nagyobb a lakása, kényelmesebben elférünk benne ketten, én nem csináltam belőle hiúsági kérdést, Diána pedig nem foglalkozott vele és nem szerette volna kihasználni az ebből fakadó helyzeti előnyét sem. Egyszerűen csak annyit mondott, örülne, ha ott élnék vele egy fedél alatt. A garzonomat meghirdettem és ki fogom adni albérletbe, amiből fedezni tudom a törlesztőrészletemet. Persze meg van a veszélye, hogy lelakják, hogy másképp fog kinézni, miután visszaveszem, de kockázatok nélkül lehetetlenség volna tovább lépni. Ha ezeken töröd örökké a fejed, akkor ott marad benned a mindig mocorgó kérdés, hogy nem mozdulsz el egy biztos pontról, egy helyben toporogsz. Szilárd a legutóbbi találkozásunk alkalmával azt mondta, hogy tényleg nagyon sokat várok és ki kellene már nőnöm abból, hogy mindig csak követem az eseményeket és nem megyek elébük. Ő volt az én „deus ex machinám” ebben az esetben, kimozdított az általam kényelmesnek vélt buborékból, amit egyszerűen képtelen voltam magamtól elhagyni. Az rendben van, hogy ott vannak bennem a savanyú emlékek, hogy egyszer betyár módon felsültem ezzel, de ezt nem lehet egy életen át játszanom és tudatosítanom kellett, hogy Viki nem egyenlő Diánával, sőt két nagyon eltérő személyiségről van szó. Miután beszéltem erről Szilárddal, azon az éjszakán sokáig nem tudtam elaludni. Odaültem az ágyunkkal éppen szemközt lévő fotelre és néztem őt. Nem az érdekelt immáron, hogy mennyit, vagy mit tudnék adni ennek a lánynak, vagy mennyire vagyok hozzáillő külsőleg, vagy mennyire felelek meg neki, annak, aki olyan édesen aludt félig nyitott szájjal. Miközben néztem vagy inkább bámultam az foglalkoztatott, hogy mennyi mindent adott nekem ő az együtt töltött hónapjaink alatt, hogy mennyi türelemmel, empátiával, érzelemmel, gyöngédséggel, szerelemmel viseltetett irántam még akkor is amikor nem voltunk éppen a kapcsolatunk fénypontján. Valahogy ideális barátnőnek tetszett nekem. Soha nem mondtam ki és talán ő sem gondolta, hogy ki kell mondanunk azt, hogy innentől fogva nincs megállás, minket már csak a halál választhat el egymástól, mi örökké együtt maradunk. Becsaptuk volna magunkat és lehet, hogy úgy járnánk, mint Gillian Flynn Holtodiglan című könyvének hírhedt házaspárja Amy és Nick Dunne. Diána fogalmazta meg ezt jól, azokat a pillanatokat élvezzük ki, ameddig megvagyunk egymásnak. És ez lehet még néhány hónap, néhány év, vagy akár az örökkévalóság is. Mindig ott lesznek közben a kísértések, akik elhúzzák a mézesmadzagot az orrod előtt és akkor egy pillanatra talán meginogsz és azt hiszed, hogy azok valami mást kínálnak neked, valami szebbet, jobbat, amit eddig még nem tapasztaltál. Lehet, hogy igaz is. Azonban amikor átölelhetem, amikor egy pohár bor mellett beszélgethetek vele, amikor ott ülhetek vele együtt a színházi zsöllyében, vagy egy mozi teremben, amikor reggel az ő szeme fényében ébredhetek, amikor örömet szerez nekem, legyen szó szexről vagy csak valami apróságról, amikor a kedvesemnek szólíthatom, akkor nem kívánhatok mást, csak és kizárólag őt. Diánát. A lányt, aki képes volt újra megtanítani szerelmesnek lenni, aki felállított a padlóról, aki mellett újra érezhettem a vágyat és a tüzet. Mert változhat bárhogyan is az életünk, jelen pillanatban nekem ő a legfontosabb. Ő jelenti a támasztékot, ő jelenti a súlyt, ő jelenti az erőt az életemben és ő az egyik oka annak, hogy minden áron szeretnék életben maradni, hogy megéljem azokat a napokat, amit sokszor csak túlélni volt kedvem. Nem változtattuk meg egymást, nem akartuk kitépni a másik gyökereit, - láthatják még mindig szeretek agyalni, mert ezt Diána már nem gondolkodásnak hívja – idomultunk egymáshoz és lehet, hogy Bucay-nak van igaza, hogy megtaláltuk a másikban önmagunkat. És akkor én veszem magamnak a bátorságot, hogy halogassam azt, amire Diána már vágyna - mert láttam a szemében, mert kihámoztam a szavaiból, mert érzékeltem a cselekedeteiben - arra, hogy egy párként egy fedél alatt éljünk? Azt mondják az az igazi kapcsolati próba, amikor végre összeköltözöl. Lehet, hogy ez is igaz. Azt viszont éreztem, hogy mi már kijöttünk egy-két csapdából, mi már nem okozhatunk a másiknak meglepetést, mi jelenleg a közös lakás oltalma nélkül is összetartozunk. Mégsem foszthattam meg ettől az „élménytől”. És azt is tudtam, ha valaha mondjuk szakításra vinnénk a dolgot, az nem emiatt történne, nem azért mert már nem tudjuk elviselni egymás jelenlétét, hanem azért mert már nem tudunk semmit adni egymásnak. Gyorsan hozzáteszem jelenleg ezt el sem tudom képzelni, ez olyan gyenge tévképzet lehet csupán, aminek azért, ha körülnézek a környezetemben, mégiscsak van valami valóság szaga. Másnap ezzel a hírrel ébresztettem, mert szinte semmit nem aludtam, inkább elmélyültem Diána arcában. Ezúttal a nyakamba ugrott és közölte, hogy már ideje volt és azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a döntés mögött Szilárd kezét sejti. Nem tagadtam, nehéz is lett volna, beszámoltam róla, hogy előző nap vele találkozom, ugyanakkor emlékeztettem, hogy az elhatározást nekem kellett meghoznom, legfeljebb egy kicsit noszogatott a barátom. Persze csak huncutkodott, nem igazán érdekelték a körülmények. Diána annyira lázban égett, hogy azonnal el akarta kezdeni a hurcolkodást, merthogy éppen szombatra esett a bejelentésem. Nem tiltakoztam, de azért a fokozatosság híve voltam és nem akartam egyszerre minden cuccomat bezsuppolni a kocsijába. Aznap azért elhoztuk a dolgaim nagy részét, leginkább ruhákat, egy-két tárgyat, amit fontosnak tartottam, és még befért egy dohányzóasztal is, arra Diána már amikor első alkalommal nálam járt, szemet vetetett. Azt mondta, ez jól passzolna az ő lakásába is. Hát most megkapta. Tegnap azért még mindig találtam három dvd-t, amit áthoztam. Diána azt sem dörgölte az orrom alá, hogy ki néz már lemezről filmet, a letöltések korában, sőt legtöbbször együtt nézte velem, kiváló házimozi rendszere volt. Stanley Kubrick 2001:Űrodüsszeia című monumentális remekműve letaglózó volt azon keresztül, még neki is, pedig Kubrick más műveit nem mindig fogadta kitörő lelkesedéssel.

Ne várjanak tőlem hatalmas konzekvenciákat arról, hogy mi történt az összeköltözésünk óta, már csak azért sem, mert alig két hete vált véglegessé. A praktikus okok beváltak azok jól működnek. Szeretünk egymás mellett ébredni és lefeküdni és kimondottan lelkesek vagyunk abban a tekintetben, hogy nem kell naponta mászkálnunk, vagy azon lamentálnunk, hogy éppen melyik lakásban töltsük az éjszakát. Az érzelmeinkben egyelőre biztosak vagyunk, habár jövő héten megyünk az apjáékhoz egy bemutatkozó ebédre, ahol az öreg fog vérpadra állítani, de ezt sem söpörhettem örökké a szőnyeg alá, ahogy erre Diána a napokban oly kedvesen figyelmeztetett. Azért, hogy megnyugtasson közölte, a nővére már puhította a fatert. Aztán viszonzásul két hét múlva meg elmegyünk az én szüleimhez. Szóval jól vagyunk, szokjuk egymást továbbra is, azon meg még véletlenül sem morfondírozgatunk, hogy meddig fog ez tartani. Most idillinek tűnik, lesznek még bizonyosan gócpontok, vagy kikerüljük őket, vagy megpróbáljuk megoldani. Rajtunk múlik. Akármennyire is tagadnánk, vagy szégyellnénk, mégis elengedhetetlennek látszik az, hogy valakinek fontos legyél, hogy valaki által szeretve legyél, hogy ezáltal magad is képes legyél szeretni. Diána egyszer azt írta nekem az egyik levelében, azt, hogy ki az igazi egy adott kapcsolat közben nagyon nehezen lehet megállapítani, majd talán az életed vége felé egy számadásféleségen választ kaphatsz rá. Ehhez tartjuk magunkat és úgy éljük a mindennapjainkat, hogy azt gondoljuk a másik az igazi.

Két nap múlva kezdek az új munkahelyemen, Diána már egy hete a volt gyakorlati helyén dolgozik, Gábor és Anna Amerikában kezdték építeni a jövőjüket, Danika még a hivatalában bukdácsol más terveket szövögetve, Szilárd pedig a Pestről való kiköltözés szélén áll. Itt tartok, itt tartunk most. Megyünk előre, próbálunk boldogulni, olykor árral szemben, olykor a hullámokat meglovagolva, olykor jó, olykor rossz döntéseket hozva. Mindannyian a saját magunk útját járva, ugyanakkor figyelve egymásra. Kis porszemekként egy nagy gépezetben. A Brad Pitt alakította Tyler Durden azt mondta a Harcosok klubjában, hogy a legfontosabb az, hogy minden helyzetben szabad legyél. Ezt kell, hogy megengedjük magunknak, ezt kell, hogy megengedjék nekünk, hogy lehetőséget biztosítsanak rá, hogy szeressünk itt élni, vagy ha a sors úgy hozza bárhol a világon. Szerintem fontos és alapvető kell, hogy legyen, hogy saját magad hozhasd meg a döntéseidet, hogy ne a fejed felett határozzanak rólad, vagy az életedről. És ez kell ahhoz is, hogy pozitívan lásd a jövőt, hogy optimistán gondolj arra, megvalósíthatod a céljaidat, az álmaidat, azt, amit egykoron elterveztél, vagy annak időközben módosított verzióját. Nem lesz mindenki tűzoltó, katona, vagy vadakat terelő juhász. Nem biztos, hogy felhőtlenül örülnünk kéne annak, amiben vagyunk, függetlenül politikától, ideológiától, a globalizációtól, annak minden előnyétől vagy hátrányától, mert néha úgy látom, hogy vannak, akik akkor lennének elégedettek, hogyha korlátok közé temethetnének, ha szabályozhatnák az életünket, ha úgy terelgetnének, mint a birkákat abba az irányba, amit ők elképzelnek. Ilyenkor mi válthat ki belőled pozitív gondolatokat? A bizonytalanság? A szabályoknak való megfelelés? A megszabott életed? Az alkohol? Nem szeretném, ha ezek lennének az életem motorjai, azonban nincs megnyugtató válaszom, inkább csak teóriám, vagy vázlatom van erről. A lehetőségek, a várakozás, a vágyaid, a megvalósított céljaid és a szabadságod, a szerelmed talán ad egyfajta kiutat ahhoz, hogy úgy élhesd az életed, ahogy azt szeretnéd, ahogy azt eltervezted, a bukkanókkal, a kudarcokkal, az esetleges akadályokkal és csapdákkal együtt. És én nem akarok tüntetni ezért, én jogot szeretnék kapni erre. Diánával azt gondoltuk, hogy meg kell adjuk az esélyt magunknak, mert nekünk sikerülhet, ahogy másoknak is. Legalábbis bízni kell benne. Ahogy másoknak is.

- Meg vagy elégedve azzal, ahogy alakult eddig az életünk?

- Nincs okom panaszra, sokat köszönhetek nekünk, kettőnknek, pedig majdnem hagytál elmenni, ha emlékszel.

- Soha nem fogom megúszni, hogy felemlegesd és talán meg is érdemlem. Bizonytalan voltam, nem igazán tudtam mit akarok, nem igazán tudtam, hogy mire lehetek képes és ettől meg akartalak óvni.

- Még szerencse, hogy nem te döntöttél helyettem. Kár lett volna veszve hagyni mindazt, amit elértünk, vagy ezt nem így látod?

- Sokat gondolkoztam azon, hogy ez így ahogy most vagyunk két gyerek, egy kocsi, egy lakás, némi megtakarítás, két egész jó munkahely, megfelel – e a társadalmi elvárásoknak? Mivel mi ezt abszolváltuk, tulajdonképpen betagozódtunk abba a helyzetbe, amit elvárnak tőlünk.

- Mindent mindig ki akarsz hegyezni erre a társadalmi elvárásos rizsázásodra. Szerintem az a lényeg, hogy saját elvárásainknak meg tudjunk felelni és azt gondolom, hogy azokkal a dolgokkal, amit emlegettél, meg is tudtunk felelni. Kell ennél több?

- Az ember mindig többre vágyik kedvesem.

- A kapzsi ember igen, de én szeretnék egy egyszerű hétköznapi ember lenni, aki megelégszik azzal, amilye van. Megelégszik azzal, hogy van hol laknia, hogy van, amivel eljárhat otthonról, ha vásárolni vagy messzebbre kell mennie, vagy netalántán nincs kedve tömegközlekedni. Megelégszik a két gyerekével, akik ugyan néha végtelenül felbosszantják, ugyanakkor rengeteg örömet szereznek neki és büszkeség tölti el, ha rájuk néz. Megelégszik azzal, hogy minden évben elmehet nyaralni, vagy telelni, ha kedve tartja és azzal is, hogy időnként elmegy moziba, vagy színházba, vagy eljut egy kiállításra. Van még valamilyen igényed?

- Azt tudom, hogy nem akartam olyan ötvenes pasi lenni, aki minden szombat este kiöltözik valami hacukába, vagy felveszi az ünneplő gúnyáját, beparfümözi magát és hajnali kettőkor lemegy egy szórakozóhelyre, megfűz egy tizennyolc éves kis eszetlen csitrit, felviszi a lakásába és megkettyinti. Nincs ennél szánalmasabb dolog a világon, kihasználni mások butaságát, tapasztalanságát, naivitását, és ezt érett fejjel a magunk javára fordítani. Na, ez nem szeretnék lenni.

- Nem is vagy ilyen, szóba sem álltam volna veled.

- Miért jobb az, hogy ilyen balfasz vagyok?

- Néha idegesít, néha szórakoztat. Már megszoktam azt is, hogy nekem kell cserélnem a fogkrémedet, ha kifogy, mert mindig elfelejted és még lehet arra vetemednél, hogy az ujjaiddal sikáld meg a fogaidat. Te ilyen vagy. Megszoktalak és elfogadtalak.

- Szóval nem bántad meg, hogy velem vagy?

- Hipotetikus kérdés. Néha talán igen, amikor kiabáltunk vagy veszekedtünk egymással, vagy majdnem hozzád vágtam az étkészletünket, annyira felhúztál. Azonban összességében mégis itt vagyok, mert tudod kompenzálni a hülyeségeidet. Te is így vagy velem, nem?

- Persze, végül is ki cserélné ki a fogkrémes tubusaimat, ha nem te? Keresve sem találnék jobb embert nálad e nemes feladatra.

A nő játékosan megbökte a férfi vállát, aztán finoman magához húzta és megcsókolta, majd kisietett a konyhába, hogy megcsinálja a gyerekeknek a reggelit. A férfi még visszadőlt néhány percre, de csak addig, amíg át nem gondolta, hogy tulajdonképpen egész jól érzi magát, szerencsés emberként. Nem sokat agyalt ezen, inkább követte a nőt, hogy segítsen neki, amennyit tud.

Lehet, hogy ezt is csak álmodtam? Vagy képzelődöm? Mindenki ilyen valóságra vágyik? Vagy többre? Esetleg kevesebbre? Sok a kérdés. Így harminc és negyven között.