Diánát nem láttam akkor, amikor összecsődítették a kollégákat a nagy bejelentés céljából. Pedig ott ült, csak egészen hátul, megbújva hallgatta a fejleményeket. Tudta, hogy egy időben jóban voltam Péterrel és Marcival, azt is tudta, hogy az előbbi által kerültem ide. Nem volt előtte titok és ha visszagondolt a viselkedésemre, vagy arra, hogy milyen ürügyekkel távoztam otthonról néhányszor, valami szöget üthetett a fejébe, valamit már sejthetett. Napközben nem vette fel a belső telefonját, hiába próbálkoztam többször is és a mobilján sem reagált semmire, pedig még üzenetet is küldtem. Gyülekeztek a viharfelhők, vészjóslóak voltak az előjelek. Az edzés után körülbelül hatkor érkeztem meg hozzá, mivel azon az estén az előzőekben megbeszéltek szerint nála töltöttük volna az éjszakát. Nem ugrott ki a bőréből örömében, amikor megérkeztem. Egy megkezdett üveg bor volt a nappaliban lévő asztalon, mellette egyetlen pohár és egészen halkan azt kérte, hogy beszélgessünk egy kicsit. Ugye látták már filmeken milyen az, amikor az elítéltet az utolsó útjára viszik, mielőtt kivégeznék, valahogy úgy éreztem magam akkor, bármennyire is vadul hangzik ez.

- Mesélj egy kicsit arról a dologról, ami délelőtt történt, Ádám és ha lehet legyél egészen őszinte hozzám, mert nem vagyok valami jó passzban.

A hangja nagyon mély volt, tudtam, hogy baj van és a másodpercek tört része alatt azon meditáltam, hogy kérjek –e egy rövid szünetet a történetem előtt, mert azzal is tisztában voltam, hogy muszáj kristálytiszta vizet öntenem a pohárba.

- Kérhetek egy rövid cigi szünetet, mielőtt válaszolnék az előbb felvetett kérésedre. – Diána pillantása megvető volt, annyira, hogy abban a pillanatban végtelenül gyávának éreztem magam és végül hagytam a cigit a picsába és invitáltam, hogy akkor üljünk le és beszéljük meg azt, ami feltehetően zavarja.

Elkezdtem mesélni azt a sztorit, amit már szinte kívülről megtanultam, még a szavakat sem cserélgettem, ugyanúgy, ugyanazon a helyen használtam valamennyit, mintha valami író vetette volna papírra azokat a sorokat. Olyan volt az egész, mint egy színpadi monológ, csak persze kevésbé hatásosan előadva. Kulka vagy Fekete Ernő biztosan jobban csinálta volna. Diána eleinte faarccal hallgatott, később néhányszor belehörpintett a borába, néhányszor oldalra nézett és kerülte a szemkontaktust kettőnk között. Semmit nem akartam kihagyni, éreztem, hogy most már semmi értelme tagadnom a dolgokat, kellően részletes és pontos voltam, figyelve arra, hogy össze tudja rakni a részleteket, hogy az összes információ birtokába kerüljön és így tudjon mérlegelni, ezekből vonja le a végső konzekvenciát. Körülbelül húsz percig beszélhettem egyfolytában, amikor egy nagy pontot sikerült tennem az összetettnek tetsző mondatom végére.

- Mikor akartad ezt velem közölni? – kérdezte Diána úgy, mint aki nem akar megenyhülni azon az estén.

- Semmiképpen sem az események közben. Azt gondoltam, hogyha vége lesz, majd elviszlek vacsorázni és higgadtan, már kellően távol tőle átértékeljük a dolgokat – mondtam némileg izgatottan.

- Hülyének érzem magam – szólalt meg egy kicsi szünet után.

- Miért is?

- Még kérdezed, hogy miért? Ez most komoly? Ádám együtt vagyunk majdnem öt hónapja és ezalatt te végig vittél egy kettős játékot, ami átszőtte az elmúlt időszakot, úgyhogy mi már egy pár voltunk és nem szóltál erről egy árva szót sem. Meg sem kísérelted elmondani, hogy milyen helyzetben vagy, hogy mit élsz át, nem akartad megosztani velem az ezzel kapcsolatos gondolataidat. – Diána még nem kiabált, de azért felemelte a hangját, valószínűleg, hogy érezzem a szavai súlyát.

- Nem tehettem, semmilyen szinten nem akartalak belekeverni – próbáltam arra fókuszálni, hogy továbbra is nyugodt maradjak.

- Belekeverni abba, amit a hátam mögött csinálsz? Akkor mégis minek vagyok veled? Nem az lenne a lényeg, hogy mindent, ami velünk történik, megosszunk egymással? Már megint a bizalom. Azt hittem ezt már lejátszottuk egyszer. Még mindig nem bízol bennem és ettől nagyon szomorú vagyok.

- Nem erről van szó Diána. Túl nagy feneket kerítesz a dolognak és erőteljes túlzásokat használsz. – Ez a mondatom volt az olaj a tűzre.

- Én esek túlzásokba? Ezt nem hiszem el Ádám. Azt gondolom, hogy nem érzed át ennek a momentumnak a fontosságát. Nem érted, hogy úgy voltunk kapcsolatban, hogy én nem tudtam arról a meghatározó dologról, ami veled történik. Folyamatosan hazudtál nekem arról, hogy hova mész és abban sem lehetek biztos, hogy most mindent elmondtál nekem. Hogy bízzak én benned most? Nem érzem magam fontosnak, és azt gondolom, hogyha az lennék, vagy az lettem volna neked, akkor rögtön habozás nélkül beavattál volna. Fogd már fel, hogy nem egyedül vagy, én nem egy bábu vagy kirakatbaba akarok lenni melletted, hanem az az ember, akinek mindent elmondhatsz, aki meghallgat, aki ösztönöz, aki véleményt mond, aki az életed részévé válik. Te meg úgy döntesz, hogy kizársz, meg sem próbálod megbeszélni velem inkább sunyi módon hazudozol, eloldalogsz. Tudod mit, azon is csodálkozom, hogy most végre volt annyi vér a pucádban, hogy elém álltál. Lefogadom, ha most nem kínozlak, akkor még mindig a szemembe hazudoznál és továbbra is sumákolnál! – Diána itt már kiabált és sírásra görbült a szája. Nem volt jó válaszom, éreztem, hogy igaza volt, de közben arra is gondoltam, hogy a felfokozott hangulatából adódóan jobban felfújja és nagyobb ügyet csinál belőle, mint amennyit valójában érdemel.

- Miben befolyásolja ez az érzéseimet irántad szerinted? Nem mondhattam el egy dolgot, mert meg akartalak kímélni tőle, de ettől veled kapcsolatban ugyanúgy érzek, ahogy eddig is. Nagyon fontos vagy nekem, roppant boldog vagyok, hogy végre találtam valakit, aki mellett biztonságban érzem magam, akivel közös programokat csinálhatok, akinek élvezem a társaságát és akit…. – itt megakadtam, tudom és akkor is tudtam, hogy az jött volna, amitől ódzkodtam, amit nem nagyon akartam kimondani és amit most mégis csak ki kellett volna préselnem magamból. Talán enyhíthettem volna a feszültségen, ehelyett Diána ráugrott a befejezetlen mondatomra.

- És akit leszarsz, akit nem veszel semmibe, akit kímélni akarsz, akit csak ott tartasz magad mellett, mert már régen volt valaki az ágyadban!

- Mérhetetlenül igazságtalan vagy! – Ekkor már nálam is szakadt a cérna és kezdtem elmerülni a fennálló vitában.

- Én vagyok igazságtalan? Menj már a picsába, baszd meg! Mégis ki hazudozik kettőnk közül, ki tetteti magát a másik előtt? Ki sunnyog? Ki nem akarja az életét befolyásoló dolgokat elmondani a másiknak? Mikor döntötted el, hogy elhagyod a céget? Azt is mikor közölted velem? És még mindig azt mered állítani, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, ami veled mostanában történt? Mi az igazság és mi a hazugság Ádám? Azt várod, hogy én döntsem el, hogy szelektáljak a mondataid között? Nekem kell eldöntenem, hogy mikor hazudozol! – ekkor sírta el magát.

- Állj már meg egy pillanatra és próbálj meg egy kicsit józanul gondolkozni! Ideges vagy és vagdalkozol. Már régen eldöntöttem, hogy elmegyek, te is tudod, mondtam neked. Kétségtelen, hogy az is közrejátszott a döntésemben, ami történt, de ez csak a végső löket volt. Ezt elmondtam és ebben őszinte voltam, ezt szerintem nem is kell megkérdőjelezned. Nem akartam hazudni neked, de értsd meg, hogy szigorúan bizalmas információ volt, még nem jártunk együtt, amikor elkezdődött. Lehet, hogy szólhattam volna hamarabb is, lehet, hogy ebben hibáztam, de azt, hogy a bizalmammal hozakodsz elő erős túlzásnak tartom. – azt vártam, hogy csillapodik és talán valamennyire hatottak is a mondataim, de messze álltunk attól, hogy békét kössünk.

- Annyira titkos, hogy még nekem sem mondhattam el? Nem azt mondom, hogy a kezdetek kezdetén rendben van. De amikor elmentél a találkozóidra, már szólhattál volna, csak annyit, hogy ez a helyzet, ezt csinálom, belekeveredtem, nem esik jól, nem örülök neki, viszont ha így alakult végigviszem. Összesen ennyit kellett volna mondanod. És akkor talán kevésbé érzem szánalmasan magam délelőtt. Amikor végiggondolom, hogy te milyen jól ismerted őket és akkor végig fut bennem, hogy kétszer is valami furcsa indokkal kellett elmenned, amit bármennyire is úgy csináltam, hogy elfogadom, nem tudtam mire vélni. Aztán elgondolkoztam azon, hogy miért éppen most akarod te itt hagyni az egészet. Összeraktam valamit magamtól is Ádám, nem teljesen, de talán nem vagyok annyira buta, hogy ne sejtsem, hogy ebben te is benne vagy. Örültem, hogy nem vagy köztük, sőt tudtam, hogy nem lehetsz köztük, annyira már megismertelek, de nem tudok eltekinteni attól, hogy ezt a kicsit is nekem kellett összeszedni, mert nem tiszteltél meg azzal, hogy legalább valamennyit elmondj nekem. – elővett egy papírzsebkendőt, nem is sírt már annyira, de megnyugodni egyelőre nem tudott.

- Diána elhiszed, hogy nem akartalak megbántani? – kérdeztem és nagyon figyeltem, hogy ne emeljem fel a hangom, nem lett volna jogos.

- Nem tudom mit higgyek Ádám – mondta és kitöltötte magának az üvegben maradt bort.

- Nem akarom azt mondani, hogy féltem attól, hogy mit fogsz szólni, mert ez egyszerű lenne, bár van benne igazság. Egyszerűen nem akartam, hogy ennek bármilyen formában köze legyen hozzád, nem tudok mást mondani. Óvni akartalak a dolgoktól és a következményektől - Diána már riposztozni akart de most nem engedtem szóhoz jutni. Még nem. – Hidd el, hogy azt nagyon az orromra kötötték, hogy senkinek nem mondhatom el. Még egyszer tisztázzuk, hogy abban hibáztam és ezt vállalom, hogy túl későn szóltam. Ebben nem jól döntöttem, megbízhattam volna annyira benned, hogy nem fecseged ki senkinek, hogy tudsz titkot tartani.

- Mi kapcsolatot építünk, vagy homokvárakat? – kérdezte Diána most már végképp abbahagyva a sírást.

- Ugye erre nem kell válaszolnom, hiszen te is tudod, mit gondolok.

- Egy kapcsolatba véleményem szerint minden bele kell, hogy férjen. A titkok is. Annyira pedig már ismerhetsz, hogy meg tudom védeni magam, ha kell.

- De remélem azért nem akarsz elővenni, mert azt gondoltam, hogy megóvlak attól a veszélytől, ami esetleg ebből adódóan leselkedett volna rád.

Diána erre nem válaszolt semmit, elvitte az üres boros üveget és a poharat, majd visszaült velem szemben a kanapéra.

- Ádám én többek között azért választottalak téged, mert azt gondoltam, hogy te egy nyílt, őszinte fiú vagy, aki nem beszél mellé és akivel én ugyanúgy őszinte lehetek, mert tudom, hogy mellettem van, akkor is ha nem feltétlenül ért velem egyet. Értem az érveidet és értem azt, hogy meg akartál óvni, de én nem te vagyok, hadd döntsem el azt, hogy én miből szeretnék kimaradni és miből nem. Nem akarok rád telepedni és nem is akarom kihúzni belőled minden apró titkodat, de most azt érzem, hogy nem bízol bennem, hogy keveset tudok rólad és nem tudom, hogy erre alapozhatok – e a jövőben.

- Diána még mindig azt gondolom, hogy túlzásokba esel és nagyobb drámát csinálsz belőle, mint ami a valós helyzet. Beismertem a hibámat és igyekszem tanulni belőle, nem kellő időben szóltam, de visszacsinálni már nem tudom, bármennyire is sokat tudnék most javítani a helyzetemen. Szinte mindent tudsz rólam és akarom is, hogy tudj rólam, mert fontos számomra, hogy velem vagy és fontos a véleményed is. Emlékszel arra is, hogy megkérdeztelek arról, hogy menni akarok és vártam is, hogy elmondd, mit gondolsz róla. Ennél jobban képtelen vagyok bizonyítani azt, hogy bízom benned és tudom, hogy rászolgálsz a bizalomra. Sajnálom, ha azt gondolod egy ilyen buta hiba miatt, hogy én nem számítok rád. Szeretném, ha tudnád, hogy sokkal többet jelentesz nekem bárkinél.

Komolyan gondoltam, amit mondtam még akkor is, ha kissé teátrálisnak tartottam a szituációt. Mindig azt képzeltem, hogy egy nőnek a cselekedeteimből, abból, ahogy viszonyulok hozzá, az érintéseimből, vagy abból, ahogy ránézek tudnia kell, hogy mit érzek iránta. A szavakat csak felesleges csomagoknak tartottam, ami mögé el lehetett bújni, de ezek mit sem érnek valódi tettek nélkül. Akkor kétségbe voltam esve, mert Diána ezek szerint nem érezte, hogy én mennyire fontosnak tartom őt, hogy mennyi pluszt ad nekem az, hogy ő egyáltalán hajlandó volt szóba állni velem, azzal, hogy kitartott mellettem és úgy általában azzal, hogy van nekem. Ezúttal szavak szintjén is hallani akarta és attól féltem, hogy ebben én nagyon kevés vagyok neki.

- Adj egy cigit légy szíves! – szólalt meg egy rövid idő után.

- Minek? Azt hittem te nem dohányzol? – kérdeztem alig leplezve, hogy ezzel most meglepett.

- Ki tudja, hogy mik derülnek ki még rólam ezek után? Mi van, ha azt mondom, mindig dohányoztam, csak előtted nem akartam rágyújtani?

- Akkor azt mondom, hogy próbára akarsz tenni és hülyéskedsz. Dohányosként nagyon nehéz megállni, hogy ha a másik rágyújt, akkor te ne csináld ugyanazt.

- Egyetemi bulikon volt, amikor rágyújtottam, nagyon régen, most azonban szükségem lenne egy szálra. Most akkor adsz, vagy nem adsz? – kérdezte türelmetlenül.

- Ha nagyon szeretnél, persze, hogy adok. Csak Marlborom van, lehet, hogy kicsit erős lesz neked.

- Mindegy, most jól fog jönni az is.

Miután adtam egy szálat, elindultam vele én is az erkély irányába, hogy együtt gyújtsunk rá, de egy lépés után rögtön megállított.

- Ha nem haragszol ezt most egyedül szeretném elszívni – mondta és meg se várva a válaszom, ott hagyott.

Villámtempóban slukkolhatott, vagy el sem szívta teljesen, mert körülbelül három perc múlva ott volt és még rendesen el sem tudtam merülni abban, hogy most mit akarhat velem, illetve mik lehetnek a következményei annak, hogy nem voltam teljesen őszinte vele, annak, hogy vártam az igazság felfedésével.

- Ádám azt hiszem most el kéne menned! – szólalt meg szikáran, miután becsukta maga mögött az ajtót.

- Diána ez mit jelent? – kérdeztem csípőből.

- Azt jelenti, hogy gondolkoznom kell és most szeretnék egyedül lenni.

- Mégis mennyi ideig akarsz gondolkozni? – talán érezte, hogy mennyire letört az, amit kért.

- Egyelőre ma mindenképpen egyedül szeretnék lenni, aztán majd meglátjuk.

- De ezt most nem kell véglegesnek tekintenem ugye?

- Maradjunk annyiban, hogy most szeretném, ha elmennél. – kérlelhetetlennek és szigorúnak tűnt a hangja, nem volt ellene apelláta.

- Csak, hogy tudd, nem akartalak megbántani, sajnálom. Nem akarok könyörögni az nem szokásom, majd jelentkezz, ha már átgondoltad.

Nem válaszolt, én meg éreztem, hogy nem maradhatok tovább. Miután becsuktam az ajtót, még reménykedtem, hogy az egész csak Diána átverése, mindjárt meggondolja magát és utánam szalad, hogy mégse menjek el, csak kíváncsi volt hogyan reagálok. Tudják, mint a filmekben. Azonban minden néma maradt és miután kimentem a lépcsőház bejáratán is, biztos voltam benne, hogy ez csak képzelődés marad és Diána valóban egyedül akart lenni és esze ágában sem volt marasztalni. Kinn hideg volt, de most még a talajt is égetőnek éreztem a lábam alatt. Felfordult bennem minden és akkor ott egyet tudtam biztosan, Diánát nem akarom elveszíteni, mert hihetetlenül nehéz volt rátalálnom, viszont borzasztóan messze voltunk egymástól egy általam elkövetett butaság miatt. Lehet, hogy nem is azzal volt gond, hogy nem voltam őszinte, inkább tényleg az időzítéssel, azzal, hogy hamarabb meg kellett volna osztanom vele a titkom. Abban viszont tévedett, hogy nem bíztam benne, sőt benne bíztam csak igazán. Szilárdra gondoltam és arra, hogy hallgatnom kellett volna rá, megint bölcsebb és okosabb volt, mint én, jobban ismerte a nőket, vagy legalábbis a reakcióikkal jobban képben volt. Belerondítottam egy általam jónak és harmonikusnak gondolt összképbe, mindössze annyi halovány reménysugár maradt, hogy nem véglegesen sikerült elcsesznem. Persze aznap csak forgolódtam még az altató sem segített, másnap meg kivert kutyaként mehettem felmondani.