Steven Spielberg egykor mestere volt a feszültségteremtésnek. Az alkotói és rendezői korszakának kezdetén és közepén bizonyosan. A párbaj, A cápa, A sugarlandi hajtóvadászat, az Indiana Jones trilógia, A Schindler listájának egyes momentumai, a Ryan közlegény első húsz perce mind-mind erről tanúskodtak és amikor mesélt, mint például az E.T.-ben, vagy a Hookban is tudott izgalmas, magával ragadó perceket szerezni, amivel elérte azt, hogy a fantázia birodalma kézzelfoghatóvá és érdekfeszítővé váljon, hogy mozdulatlanul szögezzen oda a vászon elé. Aztán elkényelmesedett, vagy csak elfáradt, mert már nem törekedett a feszültségre, helyette inkább őszbe hajló nagypapaként csendesen álomba szenderített. Mert dögunalmas lett és kiszámítható és mert elhatalmasodtak rajta az érzelmek, a szentimentalizmus szép szál virágait locsolgatva állandóan ríkatni akart, meghatni, ha ehhez olyan giccsbe kellett fordulni, hogy az ember gyomra liftezett az émelygéstől, akkor úgy. A Hadak útján, a Tintin kalandjai idején már kicsit sem türtőztette azt az érzékeny lelkületét, ami addig is kitört ugyan helyenként, de mégsem borította minden egyes másodpercben ki nem fogyó könnytengerbe a mozit. Vagy ha igen, azt megbocsátottuk neki, mert ügyesen adagolt mellé eredeti ízeket és szimplán csak ördögien szőtte a történet szálait. A Lincolnban legutóbb aztán végletesen csődöt mondott. Mert biztosan lehet dicsérni azt a filmet, legalábbis Daniel Day-Lewis színészi képességeit és fizikai, valamint szellemi átlényegülését, de nem nagyon találni olyat, aki ne szundított volna el rajta. Néhány jelenet erejéig mindenképpen. Álmatlanságban szenvedőknek receptre felírt gyógyszer helyett erősen javallott.

A Kémek hídja esetén már azt is nagy eredményként könyvelhetjük el, hogy Spielberg nem birizgálja folyton a könnycsatornáinkat, most nem állt be mögé egyetlen zsebkendő gyártó sem szponzorként. Így aztán a befejezés egy-két képsorát leszámítva békén hagyja az ilyesfajta érzelmi ingereinket. Nincs is különösebb szüksége rá, mert olykor végre megcsillogtatja ismét azt a virtuóz konfliktusépítésben kitüremkedő tudását, amiért egykoron hódolattal adóztunk előtte. És erre még úgyis képes, hogy a filmjében nincsenek nagy lélegzetvételű, szemkápráztató és hallójárat torzító akciók és a látvány leginkább a díszletek és jelmezek korhű megjelenítésére összpontosul. Merthogy a hidegháború viharos éveiben járunk, amikor a szovjetek és az amerikaiak árgus szemekkel figyelik egymás mozdulatait. Ekkor bukkan fel Amerikában egy ellenséges kém, akit elfognak és bebörtönöznek és akinek „védelmére” az elsősorban biztosítási jogászként tevékenykedő, James Donovant kérik fel. Az ügyvéd azonban komolyan veszi a feladatát és eléri azt, hogy a szovjetek beépített emberét ne ítéljék halálra. A döntés későbbiekben okos húzásnak bizonyul, mert a kommunisták elkapnak egy amerikai pilótát, így Donovan a CIA megbízásából Berlinbe repül, hogy tárgyaljon az ellenséggel egy lehetséges fogolycseréről.

Spielberg kémjátszmája tehát elsősorban a szavak erejével, a dialógusok változatosságával, pontosságával, a fontosabb karakterek személyiségjegyeinek érzékletes megrajzolásával és a mögöttük megbújó érzelmek, cselek, konspirációk megvilágításával vagy sok esetben csak sejtetésével generál feszültséget. És ehhez elengedhetetlen egy minden ízében kifogástalan, vagy legalábbis annak látszó forgatókönyv, amit Matt Charman, Ethan és Joel Coen tettek le a direktor asztalára. A Coen testvérek védjegye pedig a fekete, csipkelődő humor, amit itt sem átallottak kisebb dózisokban használni és amivel  jól oldják a borús, néhol pattanásig feszült hangulatot. És ezzel arra is ösztönözték Spielberget, hogy ezúttal az intelligens be –és elszólásokat alkalmazza oldószerként és ne a bőgetést. A direktor eleinte megfelelő hangsúlyokkal és jó váltásokkal tartja életben a több szálon futó és két részre tagolódó eseménysort. A film első felében az ügyvéd és a kém kezdetben pszichikai csörtének induló, majd később egymás megismerése következtében harmonikusabbá váló viszonyán keresztül vaskos erkölcsi és emberi dilemmákkal szembesülhetünk, amik azonban távol állnak attól, hogy tanító jellegű gyermeteg prédikációkká, vagy üres közhelyek és harmatos lózungok semmitmondó gyűjteményévé fajuljanak. A párbeszédeknek, valamint Tom Hanks és Mark Rylance energikus és egymást túllicitáló játékának köszönhetően ez ugyanis lendületes és koncentrált sűrűségű látnivalóvá válik.       

És itt álljunk meg egy pillanatra, mert el kell gondolkoznunk azon, hogy hol volt eddig ez a Brezsnyev szemöldökű, gyérülő hajszerkezettel bíró kiváló angol színész, Mark Rylance, aki a szemeiben villódzó ravaszságával, sunyi, ugyanakkor természetellenesen nyugodt ábrázatával, visszafogottnak látszó, de mélyről jövő érzelmeivel, egyszerűnek ható, mégis bonyolult gondolataival és hihetetlen előadói intelligenciájával megbabonázza a nézőt és sokszor magát Tom Hanks-t is elhomályosítja. Rylance egyetlen percre sem válik modorossá, a gesztusai nem egysíkúak és a karakter erőlködés és zökkenő nélkül válik a sajátjává. És ezért minden egyes alkalommal élményszámba mennek az ügyvéd és a kém egyébként is tökéletesen megírt diskurzusai. Tom Hanks pedig olykor csak asszisztál ehhez a vibráló, sokszínű teljesítményhez, hozzáteszi ugyan ő is a részét, de ez a legkevésbé sem üt el az eddig megszokottól. Pontos, mint mindig. Spielbergnek pedig legalább akkora felfedezés lehet Mark Rylance, mint Tarantinonak volt Christoph Waltz. Pláne ha tudjuk, hogy már a következő filmje stáblistáján is szerepel a neve, főszereplőként.

Szóval a rendező ügyes kézzel vezeti be a pilóta történet fonalát és kellő súllyal helyezi el az ügyvéd családjában megjelenő bonyodalmakat is a rendszerben. Azonban mielőtt végleg megnyugodnánk és azt gondolnánk, hogy a film hátralévő, leginkább Berlinben játszódó részeinél sem lesznek gondjaink, mert Steven Spielberg ezúttal nem tud hibázni, akkor kell hátrahőkölnünk, mert bizony ezeknél a jeleneteknél nem is olyan gyakran tör ránk egy kisebb fajta frász. Az alkuk és a nagy átverősdi közben ugyanis a direktor elkezd pepecselni, időt húzni, mert valahonnan rászóltak, vagy az ő fejében gyulladt ki a piros lámpa, hogy ez még nem elég két és fél óra nyersanyaghoz és annál alább nem adhatják. A tempó nehézkessé válik, a karakterek, főként a CIA emberei már nem olyan meggyőzőek, néha elveszünk az információk mérlegelésében és az amerikai diák szála enyhén szólva sem kidolgozott, annak német szerelmét például egyik pillanatról a másikra, elnyeli a cselekmény. Vissza se jön többet. És persze egyből mozgásba lendül Spielberg hatásvadász énje, mert azt nem tudja kihagyni, hogy egy-két statisztát ne lövessen le a berlini fal megmászásakor, mesterségesen növelve az egyébként sem kevés lángon égő drámai amplitúdót. Korai viszont elkámpicsorodnunk, mert a semmiből jő Mark Rylance és a végére - elképzelhető, hogy a színész lehengerlő aurájának vonzáskörzetében - a karmester újra előhúzza a sufniból a megfelelő vezénylő pálcáját és viszonylag kevés gejl momentumot előkaparva kerekít egy hatásos lezárást a történetének.

A Kémek hídját sokan aposztrofálják Steven Spielberg nagy visszatérésének. Inkább azt mondanánk erre, hogy megint visszakéredzkedett a pályára és rúgott egy kisebb gólt. Nem olyan hálószaggatót, csak olyan lecsorgót. És ha nincsen ilyen alapanyaga, akkor lehet, hogy ismételten kihagyott ziccer lett volna belőle. Mert Coenék segítettek neki abban, hogy utat találjon az a labda a kapuba. Még úgyis, hogy közben azért voltak meredek megnyilvánulásai a küzdőtéren. Ne spekuláljunk azon, hogy ez hány Oscar-jelölést eredményezhet, bár Spielberg láthatóan megint kacsingat a szobor, vagy netalántán a szobrok felé. A lehetőségei mindenesetre fennállnak. Egy embert viszont melegen ajánlunk az Akadémia tagjainak kegyeibe. Úgy hívják: Mark Rylance. Jó lenne, ha megjegyeznék a nevét. Érdemes.

7/10