Zavaros az egész, ami itt van. Valami ilyesmi hangzik el a női főhős szájából a film felének környékén és hajlamosak vagyunk nagyon mélyen egyetérteni vele. Sőt, ha már itt tartunk, kinevezhetjük ezt a legújabb Alien összeröffenés legfontosabb és legfőbb mottójának. Azt meg csak úgy mellékesen tesszük hozzá, hogy Ridley Scott láthatóan félgőzzel, néha a jóleső, délutáni szundikálásából felriadva halászik a zavarosban. Ez annak fényében különösen meglepő, hogy a Covenant promóciós körútjának egyik állomásán azt nyilatkozta, hogy már látja a Prometheus gyengeségeit és visszásságait, igyekezett levonni a tanulságokat és ezúttal kiküszöbölte a hibákat és a sorozat presztízsén esett csorbát. Egyetlen probléma van ezzel a reményteli kijelentéssel. Hogy nem igaz. Még ha borzalmasan megengedők vagyunk vele szemben, akkor sem. Merthogy az Alien: Covenant, ha lehet még lagymatagabb, fárasztóbb, üresebb és céltalanabb, mint a mester korábbi visszatérése a szériához. Elképzelhető, hogy látványos, bombasztikus blockbusterként be lehet adni ezt a világnak – bár ezen a ponton is rettentően rezeg a léc -, de színvonalas, minden ízében izgalmas és feszültséggel teljes, forradalmi hevületű horrorként már aligha. És így, ebben a formában ez a projekt halálra van ítélve. Bármennyire is rosszul esik ezt kimondani.

Az a helyzet, hogy a legnagyobb szomorúságunkra és sajnálatunkra Scottban sem az erő, sem a késztetés, sem pedig a lendület nem volt meg ahhoz, hogy kilépjen abból a sablonos és rogyásig agyonkoptatott alapképletből, amiről A bolygó neve: Halál óta húzzák és leginkább nyúzzák a még rajta lévő kevéske bőrt. Mert hát most is van egy űrhajó és egy meglehetősen labilisan viselkedő szintetikus droiddal kiegészült személyzet, akik azért keringenek a csillagok között, hogy találjanak végre egy bolygót, ahol letelepedhetnek és bodegákat, meg házakat építhetnek. Persze van egy úti cél, amit valaki, valahol, valamiért meghatározott, de egy váratlanul felbukkanó, rejtélyes jelnek köszönhetően a kapitány a többség álláspontjával egyetemben úgy dönt, hogy megváltoztatva az eredeti tervet, leszállnak arra a helyre, ahonnan a csipogás, illetőleg az artikulálatlan motyogás érkezett. De ami első látásra a béke szigetének tűnik - tele csodás búzatáblákkal, amikből majd jófajta házi cipót lehet sütni -, arról egy kicsit hosszúra nyúlt várakozás után kiderül, hogy maga a pokol. Hiszen nemcsak csobogó patakok, magas hegyek, pompázatos vízesések tarkítják a területet, hanem olyan kopasz, szabálytalan hengerfejű lények, akiknek az a kedvenc szabadidős elfoglaltságuk, hogy emberekre vadásznak. És nem kizárólag a vérüket szomjazzák, hanem a testüket is akarják, amikbe belebújva bazi nagy szörnyekké fejlődhetnek.

Persze mondhatnánk azt, hogy Scott ezzel a sztorival aranyhalat fogott, csak ahhoz minimum be kellene színeznünk hozzá az állatot. De ha mi nem, akkor majd a mester megteszi helyettünk. Legalábbis ez lenne a dolga. Azt sem állíthatjuk, hogy a rendező nem próbálkozik. Leginkább úgy, mint az a nyugdíjas, akinek soha életében nem volt még komoly nyereménye a lottón, mégis beikszeli minden héten a számokat. Egyrészt megszokásból, másrészt meg hátha végre szerencséje lesz. Aztán mikor véget ér a sorsolás és ráeszmél, hogy megint nem szükséges terveznie, hogy mire költi azt a sok pénzt, legyint egy nagyot. Scott pedig a filmjén keresztül szépen eljátssza ezt a nem túl kellemes folyamatot. Először bedobja a kultikusnak számító nyitódarabjának a felállását. Szolid kísérletet tesz arra, hogy némi feszültséget, esetlegesen parázs vitát gerjesszen a személyzet között, amelyben összemérhetik a karizmájukat, az egyéniségüket és a tudásukat. Na, ez nagyon nem jön össze. Több okból sem. Az egyik, hogy ezeknek a karaktereknek nincs személyisége, talán a Ripley hasonmás női főhőst és a droidot leszámítva. Sokan is vannak, ráadásul többnyire házaspárok, akikről az a sanda sejtésünk támadhat, hogy egy vetélkedőn nyerték az űrutazást fődíj gyanánt. Mérföldekről lerí róluk, hogy csak azért vannak a fedélzeten, hogy később odadobják őket eledelnek a kopasz szörnyek elé „nesztek, ha eszitek, ha nem, ma úgysem kaptok mást” jeligével.

Miután Scott rájön, hogy ezzel a húzással csak a vérkapszulája fogy - igaz, abból van bőven-, az aktuális eresztését összeköti a Prometheus történetével, hogy ezzel némi intellektuális felhangot is kölcsönözzön a mutatványának. Nem is háborognánk ezen, ha volna min gondolkoznunk. Csakhogy itten filozofálgatás és moralizálás címszó alatt közhelyszerű lufikat fújnak, olyan vérmes szösszenetekkel, minthogy az emberiség megérdemli, hogy elpusztítsa saját magát és nincs erkölcsi alapja arra, hogy túlélésben reménykedjen. Ezt a harciasságot pedig néhány versidézettel és Wagner muzsikával is fényesen megtámogatják. Elhangzik még Byron és Shelley neve, körülbelül úgy, mintha a tanár néni az irodalom órán szondáztatná az osztályát, hogy ki hallott már róluk. Amikor nem jelentkezik senki, azt mondja, hogy, na, jól van, mehetünk tovább. A legszebb és legfurcsább jelenet azonban kétségkívül az, amikor az egyik szereplő önkéntes delfinidomárként próbálná idomítani a szörnyeket. Ezen a ponton már muszáj volt röhögnünk egy nagyot, annál is inkább, mert más poén nem igazán volt a filmben. Az a baj, hogy vélhetően ez sem az akart lenni. Mindegy.

Mivel ezek a részek is soványra és harmatosra sikeredtek, nem marad más hátra, mint a hengerfejűek támadása és lakomája. Ez többé-kevésbé stimmel is, vérfagyasztónak, vagy izgalmasnak túlzás lenne mondani, de legalább számolhatjuk azt, hogy hányszor játsszák el, hogy a szörny bebújik a testbe, majd kimenekül onnan. Háromig jutottunk. A végéhez közeledvén Scott már abban a dimenzióban leledzik, hogy ha eddig kötelezőszerűen hozzászagolgatott a feladatához, az majd megoldja önmagát. Ilyen kényszeredettre sikerül az a finálé, ami körülbelül kétszer záródik le és amiben annyi a meglepetés, mint csokiban a kalória. Az, hogy Michael Fassbender és Katherine Waterston színészi teljesítményei egy sokkal jobb és maradandóbb mozit érdemeltek volna, nem lehet kérdés. Mindketten derekasan helyt állnak és egy egészen magas minőségű játékot produkálnak. Mindhiába. Mert ez sem elég ahhoz, hogy felhúzza, vagy emlékezetessé tegye azt, ami szinte azonnal felejthető. Danny McBride-ot maximum a cowboy kalapja teszi megjegyezhetővé, Demián Bichir-t, Carmen Ejogo-t, vagy Billy Crudupot még az sem. Ők azok a tipikus csalik, akik akár bábuval, akár statisztával, de még robottal is helyettesíthetők. Guy Pearce és James Franco rajongók meg jobb, ha elkerülik a mozit. Mi előre szóltunk.

Valamikor réges-régen Béla bácsi, a tánctanár valahogy így diktálta a ritmust, amikor a bécsi keringőt okította: „gyors, gyors, lassú, lassú”.  Nem hisszük, hogy ezt Ridley Scott meghallotta, de az biztos, hogy tökéletesen elsajátította a filmjének ütemére vonatkozóan. Néha felcseréli a sorrendet, de úgy nagyjából követi ezt a fajta dinamikát és tempót. Azonban még ez sem elég arra, hogy életben tartsa azt, ami annyira döglődik, mint a hal a szatyorban. Bruttó 123 percből talán félórát lehet akként értékelni, hogy ezt megérte csinálni és folytatni. És akkor el lehet dönteni, hogy legközelebb kell-e újabb lottószelvényt venni. Scott helyében hagynánk a fenébe.

4/10