Gyakran nincs szükség a műfaji besorolásokra. Merthogy vannak olyan mozik, amelyek egész egyszerűen lerúgják magukról a kategorizálást és ezzel együtt azt, hogy különböző skatulyákba, vagy dobozokba pakoljuk őket. Persze a filmes turmix precíz, pontos és legfőképpen sikeres elkészítése nemcsak időt igényel, hanem egy tökéletes koncepciót is. Ennek felállításához pedig nem árt az sem, ha egy alkotó tisztában van a műfaji sajátosságokkal, ezek eltérő hatásfokával, hogy aztán, amikor vegyíti ezeket, ne egy zűrzavaros káosz kerüljön a néző elé, hanem egy olyan harmonikus elegy, ami az összetevők keveredésével lesz igazán egyedi, letisztult és karakteres. És ehhez nem elég az, ha valami fejben és papíron működik, mert ennek izzania és sisteregnie kell a vásznon is. A Tűnj el! sokszor szikrázik, még többször robban, úgy, hogy nem egy műfajjal kokettál, hanem legalább a triplájával. Így lett az ötmilliós befektetésből több százmilliós bevétel és egy olyan alulról építkező, szakmát és közönséget egyaránt ujja köré csavaró diadalmenet, amely büszke kakukkfiókaként élteti a reményt és a hitet. Nem biztos, hogy az áttöréshez csak egy valag pénz szükséges. Elég egy jól kigondolt és markánsan végig vitt ötlet.

Azt nem mondhatjuk, hogy a rendező-forgatókönyíró, Jordan Peele nevét csak a családja és a tágabban vett rokonsága ismerte, hiszen Peele eddig is az amerikai show-business oltalmában nevelkedett. Jó, nem a közepén, inkább a perifériáján. Hiszen vidámnak, vagy humorosnak tartott televíziós sorozatokban szerzett egy kisebbfajta hírnevet. És nem is háttéremberként, hanem a kamerák előtt, színészként. Azon azért nem szabad csodálkozni, hogy most hirtelen elkapta a gépszíj és rendezésre adta a fejét, mert íróként és producerként is kipróbálta már magát, többek között a náluk még véletlenül sem forgalmazott, egyébként igen megosztó Keanu című filmben. Abban és az eddigi munkássága legjavában a komikusi oldalát és vénáját csillogtatta, ezúttal viszont ezt kiegészítette némi borzongatással, egy kis félelemkeltéssel és nagy adagokban egy olyan maliciózus, kritikai felhanggal, amire még a sokat látott társadalomkutatók és szociológusok is nyalogathatják a cserepes szájukat, kéjes sikongatások közepette.

Peele birodalmában és filmes szótárában nincs helye a kimódolt toleranciának, fölösleges udvariaskodásnak, megjátszós magamutogatásnak, hiszen már az előjáték folyamán kényes és csak a felszínen kapargatott, magasztos szavak szintjén kibeszélt terepre téved. Van itt egy fekete fiú, Chris, akinek éppen egy fehér barátnője van, név szerint, Rose. Most persze csinálhatnánk úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, miközben ez még a huszonegyedik század elején sincs így. Nagyon nincs. Sőt, ez még a kevésbé elfogadott változat, ami nemcsak csípős megjegyzések, szemlesütött tekintetek, vagy elfordított arcok melegágya lehet, hanem gyakorta fizikai inzultusoké. Nem véletlen, hogy amikor Rose elviszi a szüleihez Christ, hogy a kapcsolatukat végérvényesen megpecsételve bemutassa nekik őt, a fiú hevesen kérdezgeti a lányt, hogy az ősök tudják –e, hogy fekete. Peele nem indulatokat gerjeszt, nem sandán célozgat az utalással, pusztán rögzíti a tényt, hogy Amerikában sem minden tökéletes. Be lehet dőlni a hagymázas szónoklatoknak és a bevett, unos-untalan hangoztatott szóvirágoknak, de tudomásul kell vennünk, amit Peele is óvatosan sugalmaz, hogy a rasszok közötti átmenet a tengerentúlon sem természetes. A Tűnj el! pedig végig szertelenül, többször erősen ironizálva, a mondanivalót velejéig kifordítva, önkritikától sem mentesen, a korrektséget sutba dobva játszadozik ezzel a megcáfolhatatlan alapigazsággal, aminek nem csupán a szórakoztató faktorát érzékeljük, hanem a drámait és az elgondolkodtatót is.

A film feszültsége és izgalma nagyrészt nem is csak a látható tettekben, testi kontaktusokban manifesztálódik, hanem az elmében, a lecsapódó érzések, benyomások formájában. És így találnak ránk azok a fordulatok és rejtélyesnek tűnő csavarok is, amik ugyan nem mindig meglepőek és váratlanok, mégis a kiszámíthatóságukkal együtt is megdöbbentőek és felkavaróak. Mert az az ájtatos, szívet melengető családi légkör, amivel fogadják a fiút gyanús persze, de egyúttal kíváncsivá is tesz, hogy a cukormáz mögött, vajon mire is megy ki valójában a játék. Peele hangulatteremtése pedig azért egészen kiváló, mert találhatunk benne vérkapszulákat, de még inkább olyan pszichikai tényezőket és finomságokat, amiktől a borzongás lelki jellege és eredete hangsúlyosabbá válik, mint a fizikai. Hiszen ott vannak azok a fürkésző, sokat mondó szemvillanások, amiktől hamarabb kiveri az embert a víz, mintha tettleg bántalmaznák. A rendező úgy garázdálkodik a műfajokban, hogy olykor konvencionális megoldásokhoz nyúl, olykor pedig kíméletlenül tágítja és kitolja a határokat. A romantika például egy ideig hihetően simul a környezetbe, aztán egy adott ponton olyan gellert kap, ami már nem simogatással lesz egyenértékű, hanem egy kiadós pofonnal.

Amivel azonban Peele felteszi az i-re a pontot és amivel még a néhol előtörő, kissé felemásnak tűnő megoldásait, erőltetett metaforikus képeit is negligálja bennünk, az a konfliktus magyarázata. Mert az nemcsak intelligens, okosan felépített és szokásos horrorokat, vagy tucatthrillereket meghazudtolóan őszinte és sablonmentes, hanem mindezek tetejébe még könyörtelenül cinikus és társadalomkritikus is. Egyszerűen kiköveteli a tükröt és azt, hogy átértékeljük magunkban az elfogadásról, a kapcsolatainkról és az egymás mellett élésről szóló nézeteinket. Abban pedig a Tűnj el! egyedülállónak tekinthető, hogy ezt nem vérrel, verítékkel, vagy szánkba rágott, idealisztikus formulákkal éri el, hanem néhol erőteljes humorral és oldott önreflexióval. Mindig örömmel fedezzük fel az új tehetségeket és látjuk azokat a színészeket, akikről hajlamosan vagyunk megfeledkezni. Merthogy nem kapnak olyan szerepeket, amikben villoghatnának. David Kaluuya, Chris szerepében azon színészpalánták táborát gyarapítja, akik megváltottak a belépőjüket a további fajsúlyos alakítások felé. Kaluuya nagyszerűen idomul a srác helyzetéhez. Ott van benne a feszültség a szülőkkel  szemben a találkozás előtt és közben, de próbál laza is lenni, pedig egyre inkább sokasodnak az aggasztó jelek. A színész játéka pedig kimagaslóan, túlzások nélkül közvetíti a drámai összecsapást elővetítő helyzeteket. Allison Williams a Csajok sorozatból lehet ismerős. Itt egy hátborzongató átalakulást prezentál kitűnően. Catherine Keener anyaként azt igazolja, hogy az a remek színésznő, akire sokkal kevesebb fény vetül annál, mint amennyit megérdemelne. Az elnök embereivel befutott Bradley Whitfordra az apa szerepében szinte rá se lehet ismerni, a magabiztos alakításában viszont nem kell csalódni. Az eddig szinte ismeretlen, LiRel Howery elképesztően vicces a fekete, kövérkés barát karakterében.

Igen, a Tűnj el! méltó a figyelemre. Nem is csak azért, mert túlnő az agyonkoptatott sémákon már magával a műfaji kevercs professzionálishoz közeli megvalósításával, hanem azért is mert egy más perspektívából, helyenként szókimondóbban és lényegre törőbben vizsgál egy olyan társadalmi betegséget és problémát, ami gennyező, fekélyes sebként ott lapul szinte valamennyi ország testén. És amely nagyon sok megvilágításban érvényes ránk is. Akármennyire nem szeretnénk, vagy tiltakozunk ellene. Attól még illene szembenéznünk vele.

8/10