A James Bond-filmeken, mint tipikus kémfilmeken szocializálódott társadalomnak a svédek megmutatták, hogy milyen egy kém élete náluk. Életszerűbb és valósághoz közelebb eső, benne ugyanúgy központi szerelőként A Kémmel.

A film kerettörténete nagyjából egy átlagos (vagy közepes) mélységű, tulajdonképpen nem is kiemelkedő jelentőségű cselekményszál. Ugyanis a lényegi mondanivaló, a mélyebb tartalmak a részletekben érhetőek tetten. Mint a főszereplő rendkívül magas (m)értékű önfegyelme, vagy az állam iránti lojalitása. Mindezen általánosabb, nagyobb volumenű mondanivalók között beférkőzik a képbe a személyes szférája is, közelebb hozva a nézőhöz: a lelkiismeret és kicsit a Dosztojevszkij-féle Bűn és bűnhődés érzete – az önmarcangolás.

A főszereplő színész mindezek tolmácsolására és átadására egy kiváló választás. Mind megjelenésében, mind megjelentetésében úgy adja át a fegyelmezett, James Bonddal hanyatt-homlok ellenirányt képviselő kém figuráját, hogy esetenként jobban élvezhetőek az akciómentes, feszített légkörű jelenetek, mint az ilyen filmekben általában nagyobb élményt adó akciódús snittek. Ettől függetlenül az akciófilm-rajongók sem kell aggódjanak, nem telik eseménymentesen a film.

Míg a tipikus kémfilmekben (a már citált James Bond-szériában például) – szakmájából ismert alapszabállyal sokszor ellentétben – figyelemfelhívó viselkedésével, felvágással vív ki magának tiszteletet, addig itt a megfontoltság, precizitás és az önfegyelem az aduász. Egy sokkal reálisabb képet kap a néző arról, hogy milyen lehet egy titkos ügynök élete. Korántsem mindig a lövöldözés és autósüldözés van a központi szerepben. Ő is ember. Alszik, rémálmai vannak, nyugtalan. És ez kihat a munkájára is. Többek között ez az, amit szintén nagyon jól interpretál a közönség felé. És nem is bonyolult módon tudatja mindezt, mitöbb, meglehetősen közvetlenül.

Ennek folyományaként, valamint stílusából adódóan sokat nem kommunikál verbálisan. Csak a szükséges és elégséges mennyiségben teszi ezt. A magabiztosságát nem kell magának bizonygassa folyamatos verbális önigazolás formájában. Tudja, mit csinál, mikor, és miért. Hiszen hihetőbb, hogy egy kémnek előre kell látnia akár több tucat lépéssel is, ehhez pedig tudnia kell bíznia saját magában és képességéiben. Nem hátrány, ha a határait is mérnöki precizitással meg tudja határozni.

Amikor már azt gondolná a néző, hogy ez az ember egy robot, akkor belép az életszerűség. Van nő az életében, van szíve, mégsem lehet robot. Tényleg nem az. Azaz bizonyos értelemben mégis. Ezt a harcot kell megvívnia saját magával.

Ahogy a többi, eddig véleményezett skandináv film esetében már írtam: ezt a stílust, amivel odafent általában operálnak a filmek terén, valaki nagyraértékeli és szereti, van, aki pedig sótlannak találja. Mindenesetre nagyon sokszor állítanak olyan „görbe tükröt” a Hollywood-által felépített idealista világban, ami miatt érdemes figyelemmel követni az ottani újdonságokat is. Főleg azért is, mert legtöbbjük – ahogy ez a film is – részben korszaktól, illetve időtől független problémákat vázol fel, és ad rájuk megoldási iránymutatást esetenként, elrugaszkodva ezzel felszínességtől.

Szubjektív értékítélet:

• Képi világ, látvány: 8/10;
• Mondanivaló, tartalom: 9/10;
• Összetettség: 8/10;
• Párbeszédek, szereposztás: 8/10.