2016. dec 18.

A szobalány - filmkritika

írta: frími
A szobalány - filmkritika

Azt nem lehet mondani, hogy dél-koreai filmek olyan sűrűn fordulnának meg a hazai mozikban. Persze a fehér holló effektus sem lenne egészen helytálló, hiszen van egy mester, aki ha újabb munkával jelentkezik, az rendszerint figyelmet kap. Chan-wook Park ismertségének záloga az Oldboy című remekmű, amivel rárúgta az ajtót a világ filmművészetére. Úgy formálta át a bosszú mozik műfaji kliséit, hogy az alapvető motivációkon nem sokat változtatott, ugyanakkor szokatlan kidolgozottsággal, aprólékos képi világgal és lenyűgöző atmoszférával tette hangsúlyosabbá, bátrabbá és eltérővé a vállalkozását. Sokkolt, de mégsem volt öncélú, mert az általa megálmodott valóság minden szürrealitása ellenére nagyon közel helyezkedett hozzánk. Cannes-ban akkor kapta meg a Zsűri nagydíját, amikor Quentin Tarantino volt az elnök. Ugye, hogy nincsenek véletlenek?  Park nem akart leragadni egy műfajnál, változatosan és sokszínűen cserélgeti a stílusát, a repertoárján éppúgy szerepel vígjáték, mint dráma és thriller. A dél-koreai rendezőt is beszippantotta a Hollywood nevezetű konvencionális olvasztótégely, a Vonzások című filmjét a tengerentúlon forgatta. Meg is bukott vele. Öröm az ürömben, hogy kevésbé rajta múlt, inkább azon a bitang gyenge forgatókönyvön, amit a Szökés című sorozat sztárja, Wentworth Miller alápakolt. Persze lehetne kontrázni azzal, hogy el sem kellett vállalnia. Késő bánat. Kicsit megégette magát. Túl van rajta.

a_szobalany_1.jpg

Mivel a hollywoodi környezet nem jött be, Park fogta magát és hazaköltözött. Döntésének helyességét mi sem bizonyítja jobban, hogy a legfrissebb munkáját idén ismét meghívták a francia filmes mustra versenyprogramjába. Az önmagában semmit nem jelent, hogy végül díj nélkül távozott, hiszen egyrészt a felhozatal különleges erősségűnek tűnik az alapján, amit eddig láttunk belőle, másrészt pedig a zsűri sem mindig azt jutalmazta, amit a közönség, vagy a szakma szeretett volna. Anélkül, hogy ízlésekkel és szubjektumokkal habzó szájjal és teljesen irracionálisan vitába szállnánk, azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy Chan-wook Park némi bizonytalankodás után ismét régi fényében és formájában tündököl. Merthogy A szobalány egy különösen érzelmes, minden képkockájával szemeket gyönyörködtető, stílusokat és műfaji elemeket merészen és nagyobb logikai bukkanók nélkül variáló, vérforraló erotikát felvonultató érzéki vadrománc. Egy film, ami úgy emeli piedesztálra a szerelem mindenhatóságát és univerzális érzését, hogy azt nem köti korhoz, nemhez, csak és kizárólag az emberben mélyről felszínre törő megmagyarázhatatlan vágyakhoz, ösztönökhöz, rokonszenvhez, szenvedélyhez és a mindent felülíró érzelmekhez. És ezért cserébe azt is elnézzük neki, hogy olykor döcög a szekér és talán kevésbé lényegre törő, mint, ahogy azt várnánk és szeretnénk.

a_szobalany_2.jpg

Ha eddig nem lettünk volna meggyőzve, akkor Park rövid úton biztosít minket arról, ahhoz, hogy egy mozi káprázatos, egyik pillanatról a másikra ámulatba ejtő látványvilággal dicsekedjen, sokszor nem kellenek vizuális hókuszpókuszok, CGI és különböző számítógépes trükkök. A rendező a 30-as évek Koreájának miliőjét pusztán pontosan és szépen felvett képsorokkal, rafinált beállításokkal, élethű jelmezekkel és díszletekkel teremti meg, úgy, hogy a nézőnek a lélegzete is eláll, annyira vonzónak, romantikusnak és vágykeltőnek találja a helyszíneket és az ezeket körülölelő tájat, természetet. Innentől már azt is mondhatnánk, hogy nyert ügye van, de Park a kimagasló, minden igényt kielégítő külcsín mellett a belbecsre, tehát a tartalomra is mérnöki precizitással és gondossággal figyel. Merthogy abba már nagyon sokan elvéreztek, ha műfajokat akartak keverni, abba meg pláne, ha ehhez még az idősíkokat is váltogatták. A szobalányban viszont ez is egy következetesen felépített, minden apró mozaikot fokozatosan a helyére rakosgató, okosan, türelmesen és legfőképpen érthetően vezérelt rendszerbe ágyazódik. Élvezet nézni, hogy a rendező mennyire intelligensen és koncepciózusan tologatja a sakktábláján a bábukat, amik most nem gyalogok, huszárok, futók, királynők és királyok, hanem maguk a nézők.

a_szobalany_3.jpg

Park ugyanis nem a látvánnyal trükközik, arra ott vannak a bőkezűen adakozó képek, hanem az elmével, gondolatokkal, előre felállított teóriákkal, érzelmekkel és nem utolsósorban a szimpátiával. Mert elvisz egy irányba, berobbant egy variánst, felvázol egy koncepciót, amit bőszen megtámogat a karakterek látszólagosan egysíkú jellemrajzával. Ez rendben van, érdekfeszítően, izgalmasan, humorban gazdagon ringat, mesél és suttyomban játékos keringőre hív. Azt hinnénk, hogy ezzel vége, szépen befejezi azt a szálat, amit elkezdett. Aztán könyörtelenül pofán csap, de úgy, hogy alig térünk magunkhoz. Hiszen miután kellően bemelegített és elandalított, ravaszul elővesz a csomagjából egy másfajta szemszöget és nézőpontot. És most már ehhez igazítja a sztorit, a figurákat és az eseményeket. És ezt nem zavaróan, bántóan, vagy esztelenül teszi, hanem sunyin előkészítve, bizonyos momentumokat elrejtve, azért, hogy garantált legyen a meglepetés és a tátott száj. Parknak pedig nem fogy a muníciója, ettől kezdve folyamatosan játszik, csavarokat és elképzeléseket lebegtet, hogy egy percig ne legyünk biztonságban a végkimenetelt és a tanulságokat illetően. És ugyanígy tekeri közben különböző irányokba a műfajokat is, hiszen éppúgy felvillantja a romantikus dráma védjegyeit, mint az erotikus thrillerét, vagy éppen a szélhámos filmét.

a_szobalany_4.jpg

A rendezőre az Oldboynál jellemző volt a vehemens erőszak, ami itt jelentősen alábbhagy. Nem lehet azt mondani, hogy megtagadja önmagát, mert egy jelenetben azért visszaköszön a brutalitás, de azt nem lehet állítani, hogy túlterjeszkedne az ingerküszöbünkön. Na jó, talán kicsit birizgálja. Ami az Oldboynál az erőszak, az itt az erotika. Vékony mezsgye, mert annak az explicit testiségnek a bemutatása, amire Park és elsősorban a színésznői vállalkoznak, könnyen átcsúszhatna pornóba. Azonban, ahogy az Adéle életében Abdellatif Kechiche a szenvedély, a mindent elsöprő érzelem és szerelem kialakulását és teljességét próbálta alátámasztani a heves szeretkezésekkel, úgy Park is kínosan törekszik erre. No és arra, hogy ezáltal a történet kapjon egy érthetőbb és komplexebb megvilágítást. Nem akarunk prűdnek és konzervatívnak sem látszani és nem is vitatjuk ezek szükségességét, azonban azt nem titkolhatjuk el, hogy a filmben az erotika nem is ezeknél az ágycsatáknál a legérzékibb, hanem inkább egy-egy finom érintésnél, ölelésnél és árulkodó pillantásnál. A két koreai színésznőt, Min-hee Kimet és Tae-ri Kimet pedig nemcsak azért kell kiemelnünk, mert bevállalták a merészebb jeleneteket, hanem főként azért, mert hihetetlenül erős, szenzitív, bensőséges és intenzív alakítást nyújtanak. Mindketten kaméleonként igazodnak a szerepeik átalakulásaihoz, amellett, hogy külsőleg és belsőleg is varázslatosak.

a_szobalany_5.jpg

Azt sem tagadhatjuk, hogy Park a vasmarokkal szorított és briliáns fordulatokkal tarkított történetvezetés közben olykor egy-egy hosszabb pillanatra, bizonyos momentumoknál leragad és kissé talán esetlenül és hasztalanul elidőz. Nem okoz nagy kátyúkat, de a sztori lüktetését, ritmikáját bizony megakasztja. Nem üresjáratok ezek, hanem inkább fölöslegesen beiktatott szünetek. A szobalány érdemeit, nagyszerűségét azonban nem kisebbítik és főképp nem takarják el. Mert Chan-wook Park filmje egy kiválóan összerakott, végig feszültségben és izgalomban tartó, rendkívül érzéki alkotás, ami nemcsak felszabadító és mámorító hatással hirdeti a szerelem legyőzhetetlenségét, hanem csodálatos képek kíséretében meg is valósítja azt. Csak nehogy hozzányúljanak az amerikaiak. Mi lett az Oldboy-ból is édes istenem. Tessék békén hagyni! Maradjon ez így. Az emlékezetünk legszebb lapjaiban.

9/10          

Szólj hozzá

kritika film erotikus thriller romantikus dráma dél-koreai Chan-wook Park Agassi A szobalány The Handmaiden Min-hee Kim Tae-ri Kim