2016. okt 30.

Jutalomjáték - filmkritika

írta: frími
Jutalomjáték - filmkritika

Nem példa nélküli szituáció a vásznon, amikor gondozó és gondozott között a kezdeti unszimpátiából életre szóló barátság, vagy mindent elsöprő románc alakul ki. Az Életrevalókban ráadásul valós történetet dolgoztak fel egy olyan dramedy formájában, amiben egyszerre volt jelen a bohókás könnyedség és a drámai vetületeket megcsillantó lírai szál. A Mielőtt megismertelek című romantikus drámában pedig egy életvidám, szeleburdi lány érzelmei gyulladnak lángra egy látszólag mogorva, fásult és agresszív, de valójában csupaszív, súlyos beteg srác irányában. És ez csak két adalék az elmúlt évek terméséből, hosszan lehetne még folytatni azt a felsorolást, amitől most nagyvonalúan eltekintenénk. Edelényi János magyar operatőr, forgatókönyvíró és rendező kalandos életúttal bír, hiszen a hetvenes években itthon forgatott a Magyar Televízió alkalmazásában, aztán külföldre disszidált, amit az a rendszer nem nézett túl jó szemmel, még börtönbüntetéssel is sújtották a távollétében. Később Izraelben alapított egy produkciós céget, majd a rendszerváltás után már sűrűbben hazalátogatott, sőt még filmeket is csinált. Részt vett Zsigmond Vilmos egyetlen rendezésében, A tékozló apában, mint operatőr és elkészítette a Príma primavéra című egész estés moziját azzal a Lukáts Andorral a főszerepben, aki az aktuális munkájában is közösséget vállal vele egy mellékfigura megformálójaként.

jutalomjatek_1.jpg

Edelényi valószínűsíthetően nem azzal a harci hévvel vágott bele a Jutalomjáték forgatási munkálataiba, hogy kitépi a tengelyéből a Földet és ezzel a mindent bekebelezni vágyó lendülettel megreformálja azt az alaphelyzetet, amelynek sarokpontjai már úgyszólván kőbe vannak vésve. A rendező-társforgatókönyvírót pusztán az a szándék vezérelhette, hogy két generáció találkozásán és összecsiszolódásán keresztül meséljen el egy olyan történetet, ami egyformán szólhat a méltóságteljes elmúlásról, egy élet összegzéséről éppúgy, mint a fiatalság öröméről, szenvedélyességéről, egy leendő karrier kezdő lépcsőfokairól, amelyben segédkezet és támogatást nyújthat a messziről csodált és bálványozott példakép. És ettől lehet a végeredmény egy kortalan játék, amelyből mindenki felcsipegetheti a neki szánt morzsákat. A Jutalomjáték sztorija tehát nem egy sokismeretlenes egyenlet. Sir Michael Gillford színészlegenda ma már Parkinson-kórral küszködve, visszavonultan él, ápolásra szorulva. Mivel zsémbes, házsártos, kiszámíthatatlan és végtelenül undok tud lenni már számtalan gondozót elfogyasztott, ám a fiatal magyar lányban, Dorottyában emberére talál. A feltörekvő színészpalánta titokban abban reménykedik, hogy a sztár a szárnyai alá veszi, de Gillford csak akkor enyhül meg iránta, amikor Dorottya olthatatlan Shakespeare imádatában és remek humorában meglátja és érzékeli egykori törekvő önmagát. Innentől azonban a kezdeti ellenállása először óvatos közeledéssé, majd fokozatosan egyre impulzívabb barátsággá szelídül.

jutalomjatek_4.jpg

A rendező pontosan azzal kockáztat, hogy nem vállal nagyobb rizikókat. Merthogy a Jutalomjáték történetében így is kódolva van néhány banánhéj, amiken meredeken el lehetne csúszni. Itt van mindjárt a belterjesség érzése, hiszen a film túlnyomó részében központi szerepet játszik a színház és Shakespeare csodája, ami ugyan felettébb érdekes és izgalmas lehet azoknak, akik egyébként is hódolattal és szenvedéllyel viseltetnek irántuk, de a laikus érdeklődőknek vajmi keveset jelenthet. Edelényi azonban rendkívüli intelligenciával, egy-két humoros anekdotával és viszonylag pergő, élvezetes dialógusokkal próbálja kordában tartani a saját maga által megszabott irányt. És közben persze az is világosan kitüremkedik a sorok mögül, hogy mennyire tiszteli, becsüli és szereti azt a színházi közeget, amihez tulajdonképpen ódát zeng a mozijával. Ezen a ponton azonban arra is figyelnie kell, hogy a teatralitás, a magasztos fennköltség, a Shakespeare idézetek ne nyomják agyon a Jutalomjátékot annyira, hogy az filmként is működni tudjon. A rendező ezért igyekszik magánéleti szálakkal, az öregedés és a betegség akkurátus bemutatásával, különböző konfliktusok generálásával megbolondítani és a semleges néző számára fogyaszthatóbbá tenni a cselekményt. Olykor több, olykor kevesebb sikerrel.

jutalomjatek_3.jpg

Aztán ott van a szentimentalizmus kérdése létező veszélyforrásként, ami szintén rosszízű pecséteket üthetne a filmen. Hiszen a Jutalomjáték tele van olyan jelenettel, amely a giccs határán egyensúlyozik. Kezdve magával a színész legendával, akin egyre inkább elhatalmasodik a betegsége, akiről már nem a nagy művész jut az eszünkbe, hanem egy ember, aki széklettartási gondokkal küszködik, aki időnként elveszíti a memóriáját és ezzel együtt a realitásérzékét és aki olykor már csak tolókocsi segítségével tud közlekedni. Edelényi humorhoz, néhány esetben vulgáris dumákhoz folyamodik annak érdekében, hogy kikerülje a csöpögős érzelgősséget, amit ezek a méltóságot még hírből sem ismerő helyzetek indukálhatnának. A rendező nem a szánalmat és a részvétet láttatja, hanem a színész mögött megbújó hétköznapi öreget, aki nem tudja legyőzni a korát, az idő múlását, hiába harcolna ellene és akinek ugyanúgy meggyűlik a baja a kapcsolataival, a körülötte lévőkkel, mint bárkinek. A bakfissal való viszonya nem hordoz magában sok újdonságot, az ellenszenv fokozatosan harmonikus együttlétté alakul, ebben a tekintetben Edelényi nem vetekszik a sémákkal, azonban ezt olyan meghitté és bensőségesen egymásra utalttá varázsolja, ami pontosan rávilágít az ilyen típusú barátságok mibenlétére. És Edelényi azt is kitűnően érzi, hogy meddig mehet el a ragaszkodás ábrázolásában ahhoz, hogy az ne váljon nevetségessé, vagy hiteltelenné. Lehet, hogy a kaszinópápa portréját is kitűzte a falára intő példaként.

jutalomjatek_2.jpg

Tény, hogy vannak szembeszökő hiányaink a mozival kapcsolatban. Dorottya, a gondozó élettörténete, habitusa talán egy kicsit jogtalanul szorul háttérbe a színészóriás mögött, ez elbírt volna egy alaposabb elemzést. Mint ahogy a lányával való nem túl zökkenőmentes nexusa is kissé összecsapottan és felemásan rendeződik le. És azt sem tagadhatjuk, hogy bár nem akarjuk megkérdőjelezni a történet nagyvászonra termettségét, sokszor érezzük, hogy a Jutalomjáték tévéfilmként is megfelelően funkcionálna. Brian Cox az a színész, akinek láttán biztosan mindenkinek beugrik, hogy ezt a fickót már láttuk valahol. Nem csoda, hiszen munkabírása bámulatos, főképp, hogy idén lett hetvenéves, de eddig leginkább fontosabb, vagy jelentőségteljesebb epizódszerepekben villogott. Cox markáns arcvonásaival, örökké remegő kezével, iróniába hajló gúnyos humorával teszi teljes mértékben magáévá a figurát. Gillford karakterével Cox olyan színészi hattyúdalt, ziccert és jutalomjátékot kapott, amivel élnie kellett és amivel élni is tudott. A film végi monológja nemcsak zseniálisan előadott összegzés egy pályafutásról, hanem egyszersmind megrendítő és döbbenetes szerelmi vallomás a létezéshez. A magyar származású Coco König a bakfis, Dorottya szerepében nem egy szabályos szépség, mégis olyan üde kisugárzással rendelkezik, aminek hatásfokával nem lehet hadakozni. Ezért is van olyan érzésünk, hogy nem lett százszázalékosan igénybe véve a színészi eszköztára, az alakítása azonban még így is természetes és meggyőző. Az Assassin’s Creed-ben pedig még idén találkozhatunk vele ismét a mozikban. Aztán meglátjuk, hogy a tehetsége meddig röpítheti. Emilia Fox a legenda lányaként, Anne Chancellor az egykori szerelmeként, Karl Johnson pedig a mindeneseként nyújt kellemesen maradandó teljesítményt.

jutalomjatek_5.jpg

Edelényi János hatásosan és nagyszerűen ágyazza be a magyarságát a filmjébe és nem kizárólag azzal, hogy az egyik szereplője magyar, hanem azzal is, ahogyan folyamatosan utalgat, hol viccesen, hol büszkén, hol pedig egy kissé ironikusan a származására. És persze a stábban is jelentős számban képviselik hazánkat a különböző területeken mozgó szakemberek. A Jutalomjáték tehát félig magyar munka, de nem csak ezért vagyunk borúlátóak a fogadtatását és az itthoni bevételi eredményeit illetően. Edelényi János filmje ugyanis nem illeszkedik a divatos trendekbe, inkább egy jó értelemben vett hagyománykövető mozi, ami az ütős dialógusaival, a kissé lassúbb, de nem teszetosza dinamikájával és békés életszeretetével hívná fel magára a figyelmet. Bárcsak lenne foganatja. Kevésbé vagyunk optimisták. Mert látjuk az igényeket.

7/10    

Szólj hozzá

kritika film magyar angol vígjáték dráma dramedy Lukáts Andor Brian Cox Jutalomjáték The Carer Edelényi János Coco König Anne Chancellor Karl Johnson Emilia Fox