Maren Ade, német rendezőnő nagy fába vágta a fejszéjét, amikor két generáció kapcsolatán, apa és lánya viszonyán keresztül próbálja kutatni a létezésünk értelmét és a boldogságunk titkát. Már ha egyáltalán vannak ilyenek. Ines Conradi egy multinacionális vállalatnál dolgozik és nincs számára más, mint a munka. Szenvtelenül robotol, törtet, túrja a karrierjéhez vezető utat, miközben elfelejt élni. Nincs hobbija, alig vannak barátai, azokkal is meglehetősen felületes a nexusa és a szülein is inkább átnéz, mint feltétlenül ragaszkodna hozzájuk. Az apja, Winfried azonban egy igazi életművész, egy bohém bohóc, aki azzal szórakoztatja magát, hogy időnként parókát húz és műfogsort ránt elő a farzsebéből, hogy identitást váltva csikarjon ki reakciókat az emberekből. Ines érzelemmentes viselkedése szemet szúr az apjának, ezért elutazik a munkahelyére, Bukarestbe, hogy megkísérelje a lehetetlent: görbe tükröt mutatva neki, átformálja, vagy megváltoztassa a lánya gondolkodását az életéről, a világról és a környezetéről. Persze az eszközökben nemigen válogat, gyakran átvedlik azzá a Toni Erdmanná, aki akkor is fenekestül felforgatja Ines napjait, ha az szemmel láthatóan a háta közepére nem kívánja a lelki tréninget.

A Toni Erdmann is Cannes-ban debütált az idén és a vetítéseken megtörtént az a csoda, amire ritkán van példa a francia mustra történetében. A kritikusok egymásba kapaszkodva dőltek a röhögéstől az egyik pillanatban, míg a következőben már a meghatottságtól záporoztak a könnyeik és az érzelmi hullámvasút hatására a végén felállva ünnepelték az alkotást. Sokan már előre kiosztották neki az Arany Pálmát is, lefutottá nyilvánítva a fesztivált. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a zsűri magas ívben tojt arra, hogy mit mondanak az örömmámorban fetrengő zsurnaliszták és díjazatlanul hagyták Maren Ade munkáját. Hiába verték magukat a földhöz, hiába csapkodtak és kiáltottak vendettát, a Toni Erdmann majd az Oscaron és a Golden Globe-on vigasztalódhat, ha és amennyiben beválasztják a legjobb öt mozi közé. Azt azonban minden utólagos szemrehányás és boszorkányüldözés nélkül kijelenthetjük, hogy a George Miller vezette bírálóbizottság ezúttal nagyon melléfutott. Mert ugyan ízlések és pofonok, szoktuk volt mondani, de a döntés módfelett igazságtalan, ugyanis, ha a filmet már negligálják, hiszen nem talált a szívük közepébe, legalább a színészi díjak valamelyikén elgondolkozhattak volna. Peter Simonischek és Sandra Hüller a két főszerepben olyan alakításokat tesznek le az asztalra, amitől egyszerre marad tátva szánk és lúdbőrözik a szőr a hátunkon. Nem is játszanak ők, hanem megélik a figurákat, eggyé válnak velük, miközben minden lélegzetvételükben, sóhajtásukban ott van az a borzongató természetesség és érzelmi töltet, ami hatásaiban sokáig az emlékezetünkbe vésődhet.

Maren Ade nem az a hátulgombolós fajta és nincs meg benne az a szándék sem, hogy vattacukorba csomagolja a mondanivalóját, éppen ellenkezőleg kőkemény társadalomkritikai célzattal rántja le a leplet a felső középosztály napjainkban eluralkodni látszó, valójában sivár életmódjáról. Nem ítélkezik, nem tör pálcát felettük, pusztán egy pontos elemzés keretében lehangoló, olykor szomorú, máskor kínos, néhol pedig nyugtalanító képet fest róluk. Ezek azok a figurák, akik felfelé nyalnak, lefelé taposnak, akik prezentációk, számok, összefüggések mögé rejtik a nem létező egyéniségüket és személyiségüket, amelyek tartalom szempontjából legtöbbször blöffnek, vagy hatalmasra nőtt lufinak bizonyulnak, de a túlélést jelentik számukra. A karrierjükön kívül nem lebeg más cél a szemük előtt, azonban ennek megfelelően a műveltségük, intelligenciájuk, érdeklődési küszöbük egyenlő a nullával, az érzelmeiket háttérbe szorítják, azokat minden esetben megelőzi a racionalitás, a számítás és az előbbre jutás lehetősége. Kikapcsolódás gyanánt gyakran buliznak, ahol kokóznak, locsolják a pezsgőt, a szexualitásuk nem gyönyörszerzésre irányul, hanem valamifajta torz, csökevényes, önző kielégülésre és egy percig sem jut eszükbe, hogy ez nem az élet, hanem egy nagy rakás szánalmas és nevetséges trágyahalom és maga a légüres nihilizmus.

Ade pedig ebbe a közegbe illeszti bele az apát és a lányát, mint két ellentétes pólust. Ines úgy érzi neki kötelezően meg kell céloznia ezt a fajta életformát és nőként bizonyítania kell, hogy a férfiak farkastörvényekkel teli világában is megállja a helyét. A zavartságát és a kételyeit pedig agresszióval, részvétmentességgel, semlegességgel és szikársággal próbálja leplezni. És itt lép közbe az apa, egy másik generáció képviselője, akinek nagyon nem tetszik a lánya attitűdje és éppen ezért azt szeretné megmutatni, hogy rossz irányba megy akkor, ha itt keresi a boldogságot. Winfried korosztályába még szorult némi empátia, tisztelet és legfőképpen humor, amivel kifigurázhatja és nevetség tárgyává teheti a gyorsan fertőző szellemiséget. Toni Erdmann hiába néz ki úgy, mint egy lepukkant, rivaldafénybe visszatérni akaró rockénekes, vagy egy karácsonyfa árus a józsefvárosi piacról mégis fergeteges dumákat nyom, ami mögött mindig ott van az irónia, a gúny, a szatíra, ami olykor harsányabb, átütőbb, máskor finomabb és lassabban lecsapódó. És bármennyire is furcsa Tony aurája, mégis az ő szemlélete, látásmódja képviseli inkább az életet, a boldogságot és a valóságot, míg a lányáé azt a fajta veszélyes szervilizmust, ami hamis tévképzeteket szül. A rendezőnő jól fogja meg az apa és lánya játszmáját, tökéletesen érzékelteti Ines egyre fokozódó szkepsziseit, aminek hatására már arra sincs ereje, hogy elzavarja jó messzire az apját, hiszen kapiskálja, hogy mit szeretne mondani és ott van mögötte az, hogy bármennyire is gyerekesnek tartja őt, még mindig félti, szereti és ragaszkodik hozzá.

A Toni Erdmann úgy játszadozik az érzelmeinkkel, mint macska a nagymama fonalával. Egyik percben ríkat, aztán nevettet, majd rövid idő múlva már feszengve gondolkoztat. A film több mint két és félórás hossza soknak tűnhet és néhány jelenetet valószínűleg kivághattak volna, mert senkinek nem hiányoznának, de Ade így is rendszerint ritmusban marad és még az egyébként száraznak és unalmasnak tűnő munkahelyi acsarkodásnak és témának is képes feszültséget és izgalmat adni. A rendezőnő puritán abban, hogy a helyszínváltozásokat nem jelzi felirattal, aláfestő zenét szinte nem használ, kivéve egy dalbetétet, amikor azonban a szívünk a torkunkban dobog, mert abban az éneklésben benne van a lány vergődése és útkeresése, hogy a többnyire elfojtott érzelmeinek elszabadulásáról ne is beszéljünk. A Toni Erdmann szimbolikája ugyan sokszor átlátszó, mégis döbbenetes a hatalmas vállalati székház melletti nincstelenség, vagy a munkaterület közvetlen közelében lévő lakásnak elnevezett viskó, mert erősen utal a társadalmi különbségekre, mind szocializációs, mind jövedelmi szempontból. És van egy olyan kitartott finálé, amiben ott lakozik a katarzis lehetősége a lelki mezítelenséggel együtt. Mert nem akar nagyot mondani, nem akar mérföldes tanulságokat levonni, pusztán egy szolid konzekvenciát, amit aztán hazavihetünk magunkkal és tovább szőhetünk. Kinek-kinek az ízlése és világképe szerint.

Maren Ade munkája amellett, hogy aktuális és hajszálpontos kórkép, jókor jöhet ahhoz is, hogy egy újabb tükröt mutasson arról, hogy miképpen éljük az életünket, hogyan és hol keressük azt a boldogságunkat, ami lehet, hogy nem is állapot. Csak olyan pillanatok esszenciája és sorozata, amelyeket feltétlenül meg kell ragadni ahhoz, hogy később egy esetleges elszámoláskor ne mondhassuk azt, hogy elszalasztottuk, hogy nem volt eléggé emlékezetes ahhoz, hogy ne tűnjön távolinak, vagy könnyen illónak. Peter Simonischek és Sandra Hüller lenyűgöző és minden apró, szinte fel sem tűnő mozdulatában maradandó alakításával a Toni Erdmann egy erős és jó film, amely nem akarja ránk erőszakolni, hogy mit gondoljunk az életünkről, inkább egy teret nyit annak megvitatására és feltérképezésére. Persze nem való mindenkinek. Mert horribilis mennyiségű szembenézést követel.

9/10