Ha már sem Áder János, sem Orbán Viktor különgépére nem fértünk fel, kénytelenek voltunk a köztévé csilingelő adófizetői milliárdokból kipofozott sportcsatornáját választani, amennyiben szurkolni akartunk a sportolóinknak a riói olimpiai játékokon. Nos, sok köszönet nem volt benne. Azt már egy ideje tudjuk, tapasztaljuk, hogy az állami tévé vezetésébe nem szorult egy fikarcnyi szépérzék sem, hiszen Hajdú Péter és Sarka Kata koszlott, falusi szépségversenyét is képesek voltak közszolgálatinak és konzervatívnak minősítve a szárnyaik alá venni, holott annak egy normális ízlésvilággal és gondolkodással bíró állami pénzekből kibélelt csatornán semmi keresnivalója nem lenne. Azt meg, hogy semmiféle gátlás nem tartja féken az urakat, hölgyeket és trafiktulajdonosokat, már a futball Európa-bajnokság közvetítése során lemérhettük, hiszen olyan szinten bebújtak a kormány koromfekete seggébe, hogy még harapófogóval sem lehetett kihúzni onnan őket. Az egyperces propaganda-híradókra a kopasz Rákosi Mátyás valószínűleg Drakulaként született újjá, Kim Dzsongun pedig azóta is sírva könyörög a receptért az ingatlanos és kötvényes Tóninál, vagy a szipkás Árpinál.

Aki ezek után arra számított, hogy legalább az olimpiát, az ott résztvevő sportolókat és az általuk elért dicsőségeket heveny önmegtartóztatást tanúsítva békén hagyják, az vagy vánkossal a fején közlekedik ebben a demokráciának csúfolt truvájban, vagy egy cumival a szájában alszik most is egy csendes szülőszobában. A propaganda természetesen dübörgött tovább, könyörtelenül összemosva a sportot és a politikát, amiből az olimpiát megjárt magyar versenyzők és az eredményeik szinte ki se látszottak. A köztévé feláldozta őket a különböző mikrofonállványok által prezentált „Éljen Rákosi” szintű híradók és a társadalmi célú hirdetésként eladott össznépi migráncsháború oltárán. A birkaország többsége úgyis jóízűen béget hozzá. És persze odateszi az ikszet, ahova kívánják. A hatásos népbutítás mellett pedig mellékes az a körülmény, hogy az állami sportcsatorna által kiküldött riportercsapat és a hazai stúdióban ülő műsorvezetők minden idők egyik legszínvonaltalanabb és legszürkébb közvetítés sorozatát hozták össze. Olyan teljesítményeket volt szerencsénk hallani és látni, aminek fényében Vitár Róbert és Kopeczky Lajos egykori szerencsétlenkedései szakszerű, hozzáértő tolmácsolásnak számítanak.

A négy műsorvezető itthon négyféle stílust képviselt. Egy dolog viszont közös bennük: mindegyiknek helye lenne a szilveszteri bakiparádéban, sőt külön adást lehetne fonni köréjük. Mert az még nem nagy baj, hogy néha-néha megbotlott a nyelvük, de amikor egy mondatban háromszor kellett helyesbíteniük, az nemcsak soknak tűnt, hanem egy idő után mérhetetlenül zavarónak is, hogy az elmaradhatatlan „ööö”-zésekről ne is beszéljünk bővebben, amiben Szujó Zoltán különösen kiemelkedőt produkált. Szujóban ott csörgedezik Palik László vére, hiszen hozzá hasonlóan bratyizik a nézővel, kikacsint rá, haverkodik vele, még egy krigli sörre is meghívná, ha tehetné. Jó, nem akarta folyton bekapcsoltatni a biztonsági övet, mint a Forma 1-es versenyeken, arról viszont már a nyitóünnepség előtti felvezető műsorban értesülhettünk, hogy Szujó önmagával is szokott tanakodni, amit azok is gyakran csinálnak, akik a pszichiátrián fekszenek orvosi beavatkozásra várva.

Az bizonyára elvárás Szujótól, hogy kövesse a miniszterelnök Facebook oldalát, ha pedig még frissen kiírt fordulatokat is idéz tőle, akkor vélhetően nem csontot kap érte, hanem prémiumot. Ügyes. Török Olivér körülbelül olyan, mint Bobby a Dallasban. A szürke eminenciás szépfiú, akiben keresni kell az életet és az egyéniséget. De legalább nem hadart úgy, mint Szujó vagy Gundel Takács Gábor, akikhez néha felirat kellett volna, hogy értsük egyáltalán milyen eredményt mondanak. Gundel Takács magabiztos, néha talán túlságosan is az, ilyenkor keveredett bele a mondanivalójába, úgy, hogy alig bírt kijönni belőle. Olykor pedig észrevehetően leleplezte a mikrofon a szuszogását, merthogy úgy vette a levegőt, mintha légúti hurut környékezné. Petrovics-Mérei Andrea sokszor olyan fáradtnak és ernyedtnek tűnt a képernyőn, hogy menten betoltunk volna egy kanapét a stúdióba, hogy nyugodtan dőljön le és pihenjen egy kicsit.   

A helyszíni kommentátorokat megzavarhatta a Zika-vírus hatásaitól való félelem, mert annyi sületlenséget, bulvárértékű pletykát hordtak össze a közvetítéseik során, amennyivel a Blikk és a Bors aktuális számát simán megtölthették volna. Már a nyitóünnepség során érződött, hogy Héder Barna elfelejtett szólni Mohay Bencének és Székely Dávidnak, hogy nem rádióban vannak, nem kell minden pillanatban beszélni, mert a nézőnek van szeme, füle, tehát hallja és látja azt, ami történik. Talán ha néha csendben maradnak, megúszhatták volna, hogy azokon a dezinformációkon és elszólásokon röhögjünk folyamatosan, amit innen-onnan, főleg a kukából összegereblyéztek, hogy kitöltsék az időt. Azonban riportereink többsége nem csupán az idegesítő szófosáshoz kapott kedvet, hanem a bukmékerkedéshez is, merthogy egyre-másra jósoltak, győzteseket és veszteseket kiabáltak, miközben még javában tartott a verseny és erre persze rendszeresen ráfáztak, mert juszt se az nyert, vagy vesztett, akit előtte emelt hangon óbégattak. Horváth Mariann például egy életre megtanulhatta azt, amit volt vívóként illene tudnia, hogy egy asszó az utolsó találatig tart és végül az lesz az aranyérmes, aki azt beviszi. Máskülönben Horváthot dicsérhetjük is, hiszen ezúttal képes volt uralkodni az érzelmi kitörésein, pontosan tisztában volt vele, hogy milyen szerepkörben van Rióban és viszonylag korrektül levezényelte a magyar szempontból sikeres vívóversenyeket.

A kommentátoraink többsége viszont még mindig kóros szereptévesztésben van. Mert lehet szurkolni a magyaroknak és elfogódottan közvetíteni. Egy bizonyos mértékig. Van azonban egy határ, amit ha átlép, ugyanaz a szurkoló lesz, aki otthon ugrál a tévé előtt, győzelem esetén locsolja a pezsgőt, vereségnél veri a fejét a falba, de neki szabad, hiszen nem ő ül a mikrofon mögött. A riporter viszont néhány extrém esettől eltekintve azért van ott, mert elvileg kordában tudja tartani az érzelmeit és az indokolatlanul harsány, őrülethez konvergáló megnyilvánulásait. Hajdú B. István az örökös Humor Harold olyan gyászhangulatban tolmácsolta a férfi vízilabda csapat meccseit, miután nem jutottak négy közé, mintha minimum újra kihirdették volna Trianont. Ráadásul az utolsó mérkőzésen még az influenza is kerülgethette, mert a hangja nazális mivoltából érződött, hogy többször eltömődött az orra. Hajdú B.-re egyébként annyira ráégett a jópofa riporter bélyege, hogy az sokszor már olyan kényszeredett faviccekbe sodorja, amelyek Sas-kabaréba valók, nem meccsekre. Ez a kényszerpálya pedig néha a profizmusát veszélyezteti.

Az olimpia legdilettánsabb és legrosszabb riporteri teljesítményéért járó díjat kétségtelenül az a Knézy Jenő söpörte be, aki végig úgy viselkedett Rióban, mint egy szélütött pondró. Knézy folyamatosan lejáratta magát és azt a szakmát, amibe feltehetően csak az apja neve miatt kotnyeleskedhet és kontárkodhat bele. A menekült lány körüli mizériát nem részletezzük, ezer meg egy helyen megtették már, de ahogy utána viselkedett, az megér egy kisebb misét. Szóval Knézy a nemzeti együttműködés rendszeréhez tökéletesen idomulva nem elnézést kért a hibájáért, mert az bűnnel érne fel, hanem a körülményeket okolva magyarázkodni kezdett, amit teljes mértékben hiteltelenítettek a felvett képsorok. Aztán persze legközelebb már foghegyről odavetette az egyik versenyzőnél, hogy a menekültek csapatát erősíti. Knézy a szánalmasan alantas, visszataszító emberi viselkedését, tetézte a riporterivel. Merthogy az úszóversenyeken össze-vissza kavarta a pályákat és az úszókat, még véletlenül sem arról beszélt, amit látunk, hanem amit ő gondol. Az, akit a közvetítésben kiemelt esélyesként, hátul kullogott, akiről szinte említést sem tett, nyert. Egy esetben, amikor Hosszú Katinkát mutatta a kamera, szerelmesen sustorogta, hogy „Imádom”, elfelejtve, hogy ott és akkor ő nem egy költő, aki ódát rebeg a választottjához, vagy egy rajongó, hanem egy tévedésből alkalmazott kommentátor.

A kajak-kenu pályán sem türtőztette magát, a Megváltó Krisztus szobrát olyan sűrűn emlegette, mint a versenyzőket, talán azért, mert neki is oda kellett volna zarándokolnia némi tehetségért. A koronát a kéthetes teljesítményére a kenu kettesek 1000 méteres döntőjének teljesen amatőr, pongyola és tenyérbemászó stílusban előadott közvetítésével tette fel. A futam során végig károgott, vészmadárkodott, lesajnálta a magyar hajót, aztán amikor belapátoltak a fiúk a célba, lemondóan közölte, hogy hetedikek lettek, miközben a képernyőn tisztán lehetett látni, hogy a negyedik helyre küzdötték fel magukat. Knézy olyan nagyképűen fennhéjázóan és arrogánsan korrigált utána, hozzátéve valami olyasmit, hogy „na, legalább ennyi”, hogy az embernek már kis híján rángott a keze ettől a modortalanságtól. Az idősebb Knézy is mondott hajmeresztő dolgokat, időnként artikulálatlanul szurkolt, időnként tudálékos volt, de azt el kell ismerni, hogy értett ahhoz, amit csinált, a kisujjában több volt, mint a fiának. Az meg egyenesen gyalázat, hogy az érmeink többségének egy ilyen antitalentum tolmácsolásában örülhettünk.

Az M4 Sport totális megsemmisülése és szégyene, hogy a legelfogadhatóbb szinten olyanok közvetítettek, akik nem is tartoznak az akoljukba. Horváth Mariannról már szóltunk, de meg kell említeni azt a Szabó Gábort is, aki néha ugyan birkózott azzal, hogy a rokonszenvét palástolja, mégis a munkája lényegre törő, precíz, volt fogalma arról, amit rábíztak, legyen az golf, atlétika, vagy tenisz és nem akart hülyeségeket beszélni a néző hasába. És még azon sportolók nevét is eltalálta, akik éppen a képen voltak, ami Hajdú B.-nek már bődületes gondokat okozott a medencében. Azok a riporternek csak nagy engedményekkel nevezhető tanoncok, akik a pálya, vagy a sportcsarnok arra kijelölt zónájában faggatták a sportolókat szinte szóra sem érdemesek. Már az is kérdés, hogy egyáltalán szükség volt –e a tevékenységükre, de ha igen, legalább olyanok mennének oda, akik tudnak kérdezni, felkészültek, nem ijednek meg a mikrofontól és ha nincs meg a fejükben mit akarnak, papírról előtte bebiflázzák. Tihany Viktor esetlensége például borzalmas, ő az, aki mindig a földet bámulja, mielőtt érdeklődik, onnan várva segítséget. Bobák Róbert azt feszegette az olimpiai bajnok vívónál, Szász Emesénél, hogy mivel hálálja meg a szurkolást, Farkas Bettináról az is nehezen feltételezhető, hogy egyáltalán tisztában van egy-egy sportág szabályaival. Kokó alkalmatlansága pedig már régóta kiverheti a főnökei szemét, hogy a picsanyalogatós miniinterjúiról ne is beszéljünk.

Az M4 Sport csapatának kínos vergődése láttán eszünkbe ötölhet, hogy mivel az olimpia tényleg kiemelt jelentőségű sportesemény, nem lehetne, hogy ilyenkor kivételesen a legjobb riportereket vigyék magukkal közvetíteni? Úszásban például ott van az a Szántó Dávid, aki mindenben lekörözi Knézyt, vagy kajak-kenuban mondjuk Méhes Gábor mérföldeket ver rá. Még szerencse, hogy azok a fiatalok, akik sportolni kezdenek, nem a kommentátorok, hanem a versenyzők iránti szeretet, esetleg tisztelet miatt teszik. Ellenkező esetben valószínűleg otthon maradnának. A kormány és a propagandagyár pedig törheti a fejét, hiszen két év múlva téli olimpia, kell valami népszavazási ötlet. Példának okáért arról, hogy akarunk –e egyáltalán olimpiát. Vagy az túlságosan kétesélyes?