John Carney, ír rendező legutóbb azzal próbálta magára irányítani a figyelmet, hogy kíméletlenül beleszállt Keira Knightley-ba, akivel a Szerelemre hangszerelve című filmben dolgoztak együtt. Ha egy nevesincs nímandról lenne szó, egy kézlegyintéssel elintézhetnénk a dolgot, de Carney esetében nem igazán értettük, hogy miért is volt szüksége erre a kétes hírű ingyen reklámra. John Carney ugyanis egy olyan filmes, aki tökéletes harmóniában és egyensúlyban tartja a zenét, a történetet és a karaktereket. Ennek eredményeként pedig olyan egyedülállóan szenzitív, érzéki és hatásos mozikat készít, amelyek különösen azokat kerítik hatalmukba, akik nem félnek az érzelmektől, azok kimutatásától, a néhol abszurdba hajló, de finoman intelligens humortól és mindenekelőtt attól a szerelemtől, amely nemcsak jól tud esni, hanem időnként könyörtelenül, már-már maróan fáj is. Carney filmjeiben a zene nem aláfestő, díszítő elemként funkcionál, hanem szerves része a sztorinak, az elhangzó dalok színesítik, kiegészítik, olykor meghatározzák az események menetét.

Így volt ez már az Egyszer című mozijában is, ami a Sundance Filmfesztiválon a legjobb film díját kapta és az egyik betétdalát Oscarra jelölték. Carney nem bonyolította túl a történetet, hiszen két emberről mesélt, egy fiúról és egy lányról, akik véletlenül találkoznak, szimpatizálnak egymással, majd azzal, hogy segítenek a másiknak életük egy nem éppen felfelé ívelő szakaszán, rádöbbennek, hogy kik is ők valójában és merre akarnak menni a továbbiakban ahhoz, hogy megvalósítsák az álmaikat, a maguk elé kitűzött céljaikat. Az Egyszer egy olyan bensőséges, intim légkört teremtett, amelyben helye volt a romantikának, humornak, barátságnak, kedvességnek és a fájdalomnak egyaránt. És persze a zseniálisan hangszerelt dallamoknak, amelyek impozáns keretbe foglalták a találkozást. Az Egyszer sokkal több figyelmet érdemelt volna, mint amit kapott, de a rendezőnek éppen elég volt arra, hogy Hollywoodig repítse. És jött a Szerelemre hangszerelve Mark Ruffaloval és a már említett Knightley-val, meg a meglepetéstől tátott szájak. Mert Carney ismét úgy játszott az emberi tulajdonságok széles palettáján, hogy közben még egy pillanatra sem volt gejl, vagy cseppfolyós, csak színtisztán érzelmes. És egy kicsit szerelmes. A Sing Streetnél ismerve a direktor képességeit fokozottak voltak az elvárásaink. Libabőrre, nosztalgiára, egy kisebb fajta borzongató csodára, különleges, rágógumit még hírből sem ismerő zenékre és pislákoló szerelmes lángokra vágytunk, vártunk és számítottunk. Megkaptuk. Carney megint nem hibázik. Harmadszorra sem. Újra a szívünkbe lőtt. Bele a közepébe. Csak akkor minek kell rugdosni Knightley-t? Persze bocsánatot kért. Mert ott tévedett.

Már a bevezető képsorokból világosan és jól érzékelhetően kiderül, hogy Carney kiválóan és autentikusan kattan rá a 80-as évek Dublinjára, amely az akkori divatnak megfelelő jelmezekben, frizurákban és a mindig gomolygó cigaretta füstben ölt testet. Bevehetjük tehát az időkapszulát, merthogy 1985-ben kopogtatunk be az ír Lalor családhoz, akiket éppúgy sanyargat a munkanélküliség és a pénztelenség, mint abban a korban a szigetország lakóinak nagy részét. A família legfiatalabb tagjának, Conornak is a szűkös anyagi helyzet miatt kell sulit váltania, ahol nehezen megy a beilleszkedés, mert a kölyöknek nem lóg ki a kapa a szájából, az elmúlt évek során némi műveltséget is sikerült magára szednie, amit nem mindenki néz jó szemmel. Aztán ahogy az lenni szokott egy napon meglát egy lányt az iskolával szemközti utcán, beszélget vele és hogy elnyerje a tetszését, vagyis imponáljon neki, elhatározza, hogy zenekart alapít, amivel majd meghódítja a nagyravágyó amazon szívét. A rendezőnek nem kell ennél szerteágazóbb és komplikáltabb kiindulópont ahhoz, hogy egy komplett, sokszínű karaktereket felvonultató történetbe kezdjen, amelynek pulzáló ereje persze a boldog-szomorú érzelmi tölteteket indukáló szerelmi szálban rejlik.

Carney megfogalmazásában a Sing Street lényege nem is a felnőtté válás, hanem éppen az, hogy miképpen maradjon meg bennünk az örök gyerek, aki oly naivan, bájosan és szerethetően vágyik a kalandokra, a kihívásokra, a minden elsöprő érzésekre és arra, hogy teli szájjal habzsolja az életet. És ehhez rendeli hozzá azokat a karaktereket, akikkel tükröt mutathat a felnőtti léthez hozzászokott kusza lelki világunknak, amelyben gyakorta a lemondás az úr és amelyben elhalnak az igények az új impulzusokra. Conor szépen lassan ráeszmél a családjában uralkodó érzelmi káoszra, amelyből az együttese és az a lány húzhatja ki, akinek a tragikus fejleményekkel teli sorsából adódóan lételeme az, hogy elmeneküljön abból a városból, amihez senki nem köti egy olyan srácon kívül, akit végérvényesen magába bolondított. Carney jó ritmusban lépked a történetében, a jelenetek tömörek, ugyanakkor lényegre törőek, nincsenek bennük felesleges elágazások, olyan szálak, amelyek úgy szökkenek szárba, hogy közben nem nyernek értelmet. Van úgy, hogy szorosabbra fogja az érzelmi gyeplőt, van úgy, hogy szabadon bocsátja, de egy dologra gondosan ügyel, hogy soha ne csússzon giccsbe, vagy indokolatlanul kitörő érzelemnyilvánításokba. És Carney-nak ehhez is van érzéke, ezt is nagyon jól tudja és megtanulta.

Mint ahogy azt is remekül érzi a direktor, hogy mikor fogy el a verbális mondandója úgy, hogy azt dalokban folytassa. Carney nem tuszkolja a zenéket a mozijába, hanem jól elkapott dramaturgiai pontokon elhelyezi benne. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere: Duran Duran, A-Ha, Joy Division, The Cure. Mert lehet nem szeretni annak az időszaknak a popkultúráját, meghatározó ízlésvilágát, eltagadni viszont botorság lenne, hogy értettek ahhoz, amit csináltak, tudtak bánni a hangszerekkel és azt az örömöt és lelkesedést, amivel zenéltek, játszi könnyedséggel és leheletfinom mozdulatokkal át tudták ragasztani a közönségükre. Ettől lettek ikonok és bálványok. Carney nagyszerű és a nosztalgiafaktort egy az egyben lefedő húzása, hogy a zenekar külalakját mindig az éppen menő zenei trendnek megfelelően változtatja. És miközben nem feledkezik meg a humorról, pontosan azzal teszi a főhőseit sokoldalúvá, hogy felvértezi őket egy cseppnyi melankóliával, ami folyamatosan ott lapul bennük és ami időnként felszínre is tör belőlük. Conor szerepében a debütáló Ferdia Walsh-Peelo, felnőtt színészeket meghazudtolóan széles érzelmi repertoárral bír, amit változatosan és az adott pillanatnak megfelelően használ, úgy, hogy a természetesség látszatát mindvégig megőrzi. A 22 éves Lucy Boynton egy szemernyi kétséget nem hagy afelől, hogy ő most itt egy 16 éves kamaszlány, aki modell szeretne lenni és Londonba vágyik a nihil elől. Elképesztő, hogy a két fiatal mennyire intenzíven éli meg a vásznon az érzéseit és közben egy szemvillantás alatt eltörli a köztük lévő valóságos életkor különbséget. Feltétlenül figyelni kell még a báty szerepében Jack Reynorra, aki egy dermesztően sokrétű kabinetalakítást tesz le az asztalra.

Lehetne azt mondani, hogy Carney most sem tesz mást, mint amit eddig, de ez felületes képet mutatna. A Sing Street ugyanis pont a kamaszok szemén keresztül tapint rá a bennünk lakozó emberre, a gyengeségeinkre, az esendőségünkre, a változtatásra való képtelenségünkre, a be nem teljesített vágyainkra és persze az örömünkre, a jókedvünkre, a vénülő fejjel egyre inkább előtörő emlékeinkre és arra, hogy továbbra is maradjon meg egy részünk gyereknek. Mert ettől voltunk, vagyunk és leszünk emberek. A Sing Street a késői nyár csodásan felemelő mozija, amelynek végeztével a kijáratnál talán még az is átsuhanhat bennünk, hogy mikor nézzük meg legközelebb. Mert annyi mindent ad, ami miatt nem lehet betelni vele: zenét, érzelmeket, kalandot, álmot, vágyakat, hús-vér embereket. És persze szerelmet. Hiszen az is fontos lehet.

9/10