A múltkori összegzésünkben majdhogynem a bőség zavarával küszködtünk, amikor tíz filmet választottunk ki az időszak terméséből, amiket jó szívvel ajánlottunk megtekintésre. Most viszont azért viaskodtunk, hogy legalább néhányat találjunk, amit érdemes esetleg pótolni, ha elmaradt volna. Nincs ebben semmi különlegesség, hiszen úgy szokott az lenni, hogy az év elején jönnek az Oscar-jelölt filmek, vagy olyanok, amelyek éppen lemaradtak az elismerésről, aztán lecsillapodnak a kedélyek és ilyenkor már gyakrabban nyúlunk bele középszerű produkciókba. A szokásos képregényfilmek és blockbusterek sem fokozták az étvágyunkat, sőt egy némelyiknél igencsak felfordult a gyomrunk attól a húgymeleg színvonaltól, amit feltálaltak nekünk. Romboló Ronald újbóli ufóinváziós maszturbálására pedig már jegyet sem váltottunk, hiszen előre tudtuk mire számíthatunk: apokalipszisre, pusztulásra, dörgésre, villámlásra és mindenekelőtt vizuális CGI-orgiára az őstulok fajtából. Éppen ezért a mostani összegzésnél arra gondoltunk, hogy öt olyan filmet emelünk ki az elmúlt negyedévből, amire még most sem késő időt szakítani. Aztán felelevenítünk öt olyan alkotást is, amit nem játszottak ugyan mozikban, mégis maradandó élményt okozhatnak alternatív platformokon. Végül pedig kiválasztunk néhány olyan újdonságot, amik a következő negyedévben várnak ránk szigorúan szubjektív szempontok szerint. Mivel nyár van és nem akarunk a buligyilkos szerepében tetszelegni, ezúttal szégyenpadot nem állítunk fel, annak ellenére, hogy volt egy-két olyan fertő, amit szívesen kiültettünk volna oda. Igaz Seth Rogen?

2016. II. negyedévének öt élménydús filmje, amire érdemes volt jegyet váltani:

 5.

Tiszta szívvel

Nem kis öröm van a szívünkben, hogy egy magyar alkotásnak is helyet tudtunk szorítani a negyedéves filmes listánkon. Till Attila második nagyjátékfilmje messze van attól, hogy tökéletes moziként emlékezzünk rá, mert számtalan kisebb-nagyobb hibával bír, például túl sokat akar markolni, ezért a történet ívénél és dinamikájánál zavarok akadályozzák a rendszert. Azonban ezek megbocsáthatónak tűnnek, mert mindent együtt véve egy élvezetes és szórakoztató filmről beszélhetünk, főleg azért, mert tudja mit akar, céltudatosan mesél el egy történetet az elejétől a végéig, kiváló színészi jelenlétekkel bír, a humoros epizódok mellett olykor még gondolkodtatni képes és a sztori koherenciájának bökkenőit ellensúlyozzák az életszagú dialógusok, valamint a hús-vér karakterek. Thuróczy Szabolcsról sokadszorra bizonyosodik be, hogy az egyik legjobb mozgóképre termett művész ma Magyarországon, de a többiek, Danis Lídia, Balsai Móni, sőt még az úgynevezett civilek, mint Fenyvesi Zoltán, Fekete Ádám, vagy Vitanovics Dusán is derekasan helyt állnak és minden megmozdulásukkal növelik a Tiszta szívvel fényét. Till Attila filmje tehát megszolgálja a bizalmat, nem kell, hogy fanyalgást váltson ki belőlünk. Most már csak azt kellene megoldani és támogatni, hogy az érdeklődők is visszataláljanak a hazai vonatkozású alkotásokhoz, mert a nézőszámra sajnos ennél a mozinál sem lehetünk túl büszkék.

 4.

A dzsungel könyve

Rudyard Kipling klasszikusa körülbelül annyira a köztudatban van, mint a nemrégen kijött Tarzan. Számottevő különbség azonban, hogy az UFO nevezetű egykor volt hazai borzalom banda Maugliról még nem követett el semmilyen merényletet a hallójárataink és az ízlésünk ellen. Jon Favreau, aki többek között a Vasember első két fejezetét dirigálta, túlságosan tisztelte a rajzfilmes hagyományokat, ezáltal biztosra ment, nem sokat kockáztatott. A filmje azonban még így sem okoz csalódást, mert helyenként kifejezetten szórakoztatóan, értelmesen és élvezetesen vezeti elő Maugli megpróbáltatásait a vadon veszedelmes forgatagában. A dzsungel könyve legújabb változatában az akciójelenetek kiválóan megkoreografáltak, a mozi szerkezete vaskézzel van összefogva, a lendülettel kapcsolatosan sem adódnak kifogásaink. A látvány bámulatos, Fővárosi Állatkertben tett körsétát idéző. Favreau a nagy igyekezetben egy kicsit talán alábecsüli a gyerekek és az őt kísérő felnőttek értelmi képességét, amikor az olyan harcos témafelvetésekhez, mint az összetartozás, barátság, bosszú, hatalom kérdése kissé esetlenül nyúl hozzá és nem boncolgatja bátrabban, erőteljesebben. Néha a karakterek is kliséseknek, sablonosoknak hatnak, egy merészebb reform talán elfért volna itt is. Azonban így is kijelenthető, hogy A dzsungel könyve ha nem is vág akkora svunggal a földhöz, mégis betonbiztos kikapcsolódást okoz gyereknek, szülőnek egyaránt és még szinkronban is egy kiemelkedő produkciót kapunk.

 3.

Cloverfield Lane 10

Cloverfield Lane 10 egy folytatásos terv része, aminek előzménye a Cloverfield című kézikamerával felvett szörnyfilm volt, amely ugyan nem hibátlan munka, mégis szép bevételt termelt, középpontjában pedig nem a Godzilla méretű monstrum állt, hanem a miatta kitörő érzelmek, félelem és pánikhangulat. A folytatás egy pincében játszódik, ahol három szereplő között mutat be kíméletlen feszültségek közepette egy idegőrlő pszichikai játszmát. A figurák érdekesek, a klausztrofóbia érzet garantált, izgalomnak és kisebb akciójeleneteknek sem vagyunk híján, mindössze a dialógusoknál bicsaklik meg néha az egyensúly, mert nem mindig lényegretörőek, illetve előfordul, hogy nem igazodnak a cselekmény súlyához, fontosságához. Dan Trachtenberg újonc rendező a lezárásnál sem csúszik meg, nem spilázza túl, kellően ritmusos és még a film dinamikáját is fokozza. Ráadásképpen ennél a mozinál két emlékezetes színészi teljesítményt is felvéshetünk az emlékezetünkbe. Mary Elizabeth Winstead minden gond nélkül újra formálja a női akcióhős sztereotípiáját. Pontosan adagolja a figurája törékenységét, amit nagyon jó ütemben és mennyiségben ötvöz a keménységével, hihetetlenül energikus, miközben a nőiességét sem szorítja háttérbe. John Goodman szuszogásában is olyan erő van, hogy megfagy körülötte a levegő, miközben zseniálisan hozza a karaktere kétélűségét és végig vibrál az alakjában az a fajta szikra, ami bármikor robbanhat. A Cloverfield Lane 10 minőségi munka, de azért munkálkodik bennünk a kisördög, hogy a további folytatások fényében hogyan fogunk később emlékezni rá.

 2.

Rendes fickók

A Rendes fickók előzetese nyugodtan pályázhatna a legrosszabb troll címére, ugyanis meggyőződésünk szerint túl sok mindent előre leleplezett, amikre ha a film nézése közben csodálkozunk rá, sokkal nagyobbat szakíthatott volna. Shane Black (Halálos fegyver, Durr,durr csók) azonban így is szállítja a biztos receptet, két svihákot, akik eleinte nagyon nem passzolnak egymáshoz, talán ezért is ad hozzájuk egy gyereket, összehozza őket egy nem túl bonyolult és konspiratív krimiszálon keresztül és még humorban sem ismer tréfát. A Rendes fickók bővelkedik jó dumákban, harsány és kifinomultabb poénokban, a cinizmussal és a szarkazmussal sem áll hadilábon, mégis hiányzik belőlük olykor az átütő erő és a megjegyezhetőség. Nincsenek ugyanis emlékezetes beköpések, csak olyanok, amiken egyszer jót röhögünk, de a moziból kifelé menet már el is felejtjük. A páros tagjai közül Crowe lenne az okosabb, az agyafúrtabb, akit nem lehet csakúgy átdobni a palánkon, hiszen megfelelően dörzsölt hozzá, hogy mindig a talpára érkezzen. Gosling meg a kispajtása, aki keveri a trutyit, megpróbál eszesnek tűnni és ha valami találékony megoldással áll elő, akkor nem csokit követel, hanem szeszt és cigarettát. Ipari mennyiségben. Ryan Gosling és Russell Crowe mocskos szájú karakterei között még akkor is működik a rezonancia, ha a jellemvonásaikban nincs akkora differencia. Kicsit olyanok ők, mint Móka Miki és Hakapeszi Maki a 70-es évek pornő fűtötte Los Angelesében. Összességében Shane Black hozza a tőle elvárható nívót, Gosling lubickol a szerepben, Crowe végszavaz neki és verekszik, ami kissé hiteltelennek tűnik, lévén akkora bukósisakot hord pocak gyanánt, hogy abban sem lehetünk biztosak, egyedül be tudja kötni a cipőfűzőjét. A Rendes fickók kisebb durranás, de még így is kellemes, színtiszta szórakozás.

 1.

Madárkák

Izland nem kizárólag a futball területén hasít manapság, hanem egy olyan filmgyártással is dicsekedhet, aminek egy senkivel össze nem téveszthető stílusa alakult ki, ami egyszersmind a védjegyévé vált. Náluk fel kell készülni arra, hogy nem fognak tejben-vajban füröszteni, hanem egy olyan gondolatokkal teli élményt kínálnak, ami kiköveteli magának a szembenézést, az értékelést, a sorsunk alakulásának vizsgálatát, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a hatásaival, lényeges mondanivalóival úgy tart fogva, hogy abból képtelenség szabadulni. A Madárkák felnövés-története sem az a gyors lefolyású instant élmény, amit másnapra már elő kell bányásznunk az emlékezetünkből, hiszen annyira földhöz ragadtan valóságos a konklúziója, hogy azt lehetetlenség kiirtani belőlünk. Rúnar Rúnarsson filmjében aprólékosan, lassan hömpölygő képsorokon keresztül mutatja be egy kamasz felnőtté válásának történetét. Sokszor úgy tűnhet, mintha a rendező altatna, meseszép tájakba burkolózva ringatna, aztán egy végső gyomrossal úgy hasba vág, hogy nehezen eszmélünk fel a ránk mért kiütéssel felérő döbbenetből. A Madárkák végén már nincsenek álmok és illúziók, a rendező leszámol az ártatlansággal, a kamaszos szeleburdisággal és hirtelen átlépünk a felnőttkor küszöbén, amikor egy-egy döntésnek következményei vannak, amikor a hazugság megszépíti és eltakarja a rögös valóságot. Rúnarsson nem habozik képünkbe vágni egy olyan szigorúan realista látleletet, amiben nincs szemernyi hamisság sem és minden szónál beszédesebbek azok a képek, amelyek megalkuvást nem tűrően illusztrálják ezt. A Madárkákat lehet, hogy nem jó és nem kellemes nézni, de kötelező látni és átélni, ha tisztába akarunk kerülni magunkkal és a világgal.

2016. II. negyedévének öt élménydús filmje, amit nem moziban láttunk:

 5.

Hush

Egy horrornak nem mindig alapfeltétele a belezés, a csontozás, a jó hentes munka és a Hush című film sem ebben jeleskedik igazán, bár vértócsáknak azért nem vagyunk híján itt sem. Mike Flanagan nyolcvan perces története tulajdonképpen egy gyilkos és túsza közötti pszichikai csörte, amelyik kimagaslóan és nagyszerű feszültségteremtéssel kísérve mutatja be azt, ahogy az eleinte merevnek látszó szituációk és lelki állapotok pontról, pontra és eseményről, eseményre változnak. A rendező a lélektani folyamatokon keresztül vált ki belőlünk borzongást, amit persze kellő időben és helyen megspékel vérrel és verítékkel, de az igazi izgalmat az intellektuális és fizikai síkon folytatott hatalmi harc váltja ki belőlünk, annak az éppen aktuális állása, hogy melyikük kerekedik felül a másikon. Ez teszi a fordulatok egy részét félelmetessé, rémisztővé és feszültté. A Hush nem csak vizuálisan és hangilag nyomaszt, hanem belülről is, azzal, hogy a gyilkos és áldozata között egy pszichikailag kiélezett, szellemi és fizikai macska-egér csatát vezet elő és bonyolít le az érzelmi skála szinte valamennyi húrjának felvonultatásával.

 4.

Man Up

A romantikus vígjáték az a műfaj, amelynek területén több mocsok, szutyok és kosz uralkodik, mint egy szeméttelepen. Éppen ezért itt nagyon körültekintően és óvatosan kell eljárnunk a választásnál. A Man Up azonban pontosan az a romkom, ami sokkal kevesebbet vállal, mint amennyit végül ad és ez nagymértékben köszönhető a főszereplő párosnak, Simon Peggnek (Star Trek, Mission Impossible) és Lake Bellnek (Csak szexre kellesz, Kergetjük az amerikai álmot). Mindketten a lehető legjobb döntést hozták akkor, amikor rábólintottak a szerepekre, mert ezzel lehetőséget teremtettek a maguk számára, hogy valamennyire elhagyhassák a biztonsági zónájukat és egy kicsit mások legyenek, mint amit néhányszor már láthattunk tőlük. Most is viccesek persze, de Bell manírok és ripacskodó túlburjánzások nélkül hozza a megkeseredett, cinikus egyedülálló nőt, akit egyszerre pofon üt egy váratlan érzelem. Pegg pedig azt is bemutatja, hogy nem kizárólag poénokból él, hanem akkor is elemében van, ha egy csalódott, érzékeny alapvetően a szerelemben még hinni akaró fickóvá kell válnia. A Man Up egy kimondottan szerethető és vicces romantikus vígjáték, ami egy üdítő oázis lehet a sok túlcukrozott posvány sivatagában. Bőven akad annyi emlékezetes és vicces pillanata, ami meggyőzzön minket arról, hogy nem kell temetni a műfajt.

 3.

A meghívás

A meghívást ugyan bemutatták nagyvásznon, ezért egy kissé csalunk, de a Titanic Filmfesztivál szerencsés nézőin kívül más nem részesülhetett ilyen megtiszteltetésben. A film voltaképpen egy kamaradarab, végig egy helyszínen játszódik, azonban olyan baljós, fenyegető, vihar előtti csendhez hasonlítható hangulatot áraszt, ami szépen lassan a bőr alá bekúszva nyomasztja a néző idegrendszerét. És ehhez nincs szükség vérszomjas fenevadakra, hiszen az emberi lélek kifürkészhetetlensége, végletessége éppen elég borzongató tud lenni, különböző külső tényezők segítsége nélkül is. Karyn Kusama rendezőnő a legbelsőbb énünket dobja oda a tükör elé, a személyiségváltozásainkat állítja górcső alá, amikor a tudat legmélyebb bugyraiban kotorászva keres magyarázatokat, hogy miképpen viszonyulunk az életünkben bekövetkező fordulatokhoz, legyenek azok éppen szomorúak, vagy tragikusak. A meghívás néhol eseménytelennek tetszik, olykor lassúnak és modorosnak mutatkozik, ugyanakkor az összhatás miatt minden apró rezdülésnek és apró láncszemnek kiemelt szerepet szán. Így aztán egy olyan emlékezetes alkotás lesz belőle, amelyik nem kizárólag kaszabolni és öldökölni akar, hanem mellé mondani is valamit.

 2.

Piku

Az indiai filmgyártás az össznépi hallelujákról nevezetes, amikor mindenki táncol, énekel, zenél úgy, hogy közben kirepül a fogsora. Azonban mint minden ez is csak fél igazság, hiszen abban a műhelyben is születnek olyan darabok, amelyek nemcsak konvencionálisan szórakoztatni akarnak, hanem mélyebbre nyúlkálnának az emberi természetben. Azért a Piku nem egy nemzethalált vizionáló tragédia, hanem sokkal inkább egy olyan komédia, amely erős drámai falhangokkal bír és amelynél fontos tényezővé válnak az emberi kapcsolatok, a generációs különbségek, azok örömteli mozzanatait éppúgy kihangsúlyozva, mint a fájdalmasabb epizódokat. Shoojit Sircar a filmjében sokszor csak sejtet, nem vágja a képünkbe a mondandóját, nem magyarázkodik feleslegesen, nagyvonalúan ránk bízza a Pikut és az abban rejlő konklúziókat, amelyek aztán hol tanulságosak, hol viccesek, hol érzelmesek, hol drámaiak. Azonban egyet semmiféleképpen nem lehet mondani, hogy émelyítően édeskések lennének, mert a rendező nem akar a nézőben hiú ábrándokat ébreszteni és tét nélküli, rózsaszín befejezést konstruálni. A Piku egy igazán szerethető mozi, mert a drámaiság mellett ott vannak benne a pozitív lehetőségek és remények.

 1.

Anomalisa

Vigyázat egy kicsit megint csalunk, hiszen az Anomalisát is bemutatták néhányszor moziban tavaly év végén, sőt még idén is, de országos forgalmazásba nem került. Nem véletlenül féltek a terjesztésétől, hiszen bábfilm. És mint ilyen megrémiszt, mert kinőttük már Süsüt és Mekk Eleket. Azonban Charlie Kaufman egy olyan író-rendező az álomgyár környékén, aki nemcsak vizuális síkon, hanem gondolati értelemben is képes egy teljesen különálló, kissé talán szürreális univerzumot teremteni. Az Anomalisa azért fáj, mert az író-rendező olykor megdöbbentően realista, nem hajlandó illatos rózsafüzérbe csomagolva piedesztálra állítani a létezést, hanem kiemeli az önmagunkban való kételkedést, az általunk választott irányok helyességének kutatását, az érzelmek elhalványulását, ami együtt egy szigorú önvizsgálatra késztet. Az Anomalisa viszont azért gyönyörű és szépséges, mert gyöngéden mutatja meg a szerelem fellángolását és ezáltal hagy esélyt a reményre, a bekövetkező változásra, ennek megvalósulására, még ha nem is teljesíti be azt. Kaufman lehengerlő atmoszférát teremt, egy olyan világot és környezetet, amely teljesen életszerűnek hat, mindezt egy olyan képi megjelenítésben tálalja, ami páratlan vizuális élménnyé fokozza a filmjét. Anomalisa tipikusan az a zsigereinkre ható remekmű, ami annyira kendőzetlenül és brutálisan őszinte, hogy nem akarjuk még egyszer látni, de egyúttal olyan is, amelyik csábít arra, hogy többször visszanézzük, mert ott ragad bennünk.

2016. III. negyedévében várható filmek szubjektív válogatás alapján

 Július

Az ember, akit Ovénak hívnak (En man som heter Ove): Fredrik Backman, svéd író huszonöt országban megjelentetett és sikert aratott könyve alapján Hannes Holm készített filmet, melynek címszereplője, Ove a magának való, mogorva vénember, akinek felesége halála után már terhet jelent az élet. És különben is nehezen barátkozik meg ezzel a felgyorsult, digitalizált világgal, a szomszédokkal, akik semmilyen szabályt, vagy kötöttebb magatartásformát nem tisztelnek. Ove-t a hétköznapi rutinja élteti egészen addig, amíg el nem küldik a munkahelyéről, miközben egy új család költözik be közvetlenül a háza mellé, akik az idő múlásával felfedezik, hogy a folyamatosan morgó öregembernek mégiscsak van szíve. Az előzetes alapján igazi életszagú történet várható július 7.-től a hazai mozikban.

Jégkorszak: A nagy bumm (Ice Age: Colission Cruise): Nem maradunk nyáron sem animáció nélkül, ráadásul egy kultikus széria folytatása érkezik majd a vetítőtermekbe, így aztán a család apraja-nagyja két strandolás között tehet egy kirándulást a légkondicionált mozikba is. Sid, Manny, Diego tehát a jól ismert főszereplők egész biztosan visszatérnek, de itt lesz Motkány is, aki véletlenül egy jégbe fagyott járműre akad, természetesen minden idegen számára és egy makk megszerzése hihetetlen folyamatokat indít be. A nagy bumm július 14.-től látható a hazai mozik műsorán.

Életem nagy szerelme (Un homme a la hauteur): Ha már nyár, akkor nem hiányozhat a romantikus mozi sem a palettáról, ezúttal a franciák lepnek meg egy ilyen tematikájú mozival, amelyben a főszerepet az a Jean Dujardin alakítja, aki A némafilmesért már Oscar szobrot is szorongathatott a kezében Hollywoodban és bónuszként George Clooney-val is együtt forgatott a borzalmasan unalmas és mély álomba kergető Műkincsvadászokban. A női főszerepben pedig az a gyönyörű Virginie Efira tündököl, aki a Felcsípve című egyszer nézhető limonádéban tett ránk komoly benyomást és nem kizárólag az igéző szépségével. Azt, hogy mire mennek egymással ketten, július 14.-től leshetjük meg.

A hegedűtanár (The Violin Teacher): A braziloktól még mindig szappanoperákat várnánk, Isaurát meg a társait, miközben az előítéleteink fűtenek bennünket, hiszen például az Isten városa egy remekmű és szökőévenként itthon is bemutatnak valamit a dél-amerikai ország nagyjátékfilmes műhelyéből. A hegedűtanár története rendkívül biztató; Laertét nem veszik fel álmai zenekarába, ezért aztán oktatói állást vállal egy állami iskolában a nyomornegyedben. Eleinte nem igazán jön ki a gyerekekkel, Laerte gyorsan szabadulni is akar a pokolból, azonban váratlanul egy nagy tehetségre bukkan közöttük, ami miatt a diákokkal való kapcsolata is változni kezd. Lehet, hogy egy brazil Holt költők társaságával lesz dolgunk? Meglátjuk július 14.-től.

Amikor kialszik a fény (Lights Out): Persze horror nélkül túlságosan gondtalan lenne a nyár, ezért a forgalmazók szervíroznak némi rémisztgetést, amiről csak remélni merjük, hogy jó értelemben lesz izzasztó. A cím szinte egy az egyben lelövi a történetet, hiszen amíg ég a villany minden rendben, akkor kezdődik a fosatás, ha elsötétül a ház, mert ezzel furcsa idegenek és borzongató árnyékok is megzabolázhatatlanul erőre kapnak. A rendező tejfelesszájú újonc, de a producerek között ott van a rutinos James Van (Démonok között), a főbb szerepekben pedig Teresa Palmer (Eleven testek) és a régen nem látott Maria Bello menekül sikoltozva július 21.-től.

Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond): Justin Lin Halálos iramban-specialista vette át az irányító pálcát az Enterprise űrhajón és ettől egy kicsit berezeltünk, meg az első előzetestől is, ami annyira átlagos és semmitmondó volt, hogy már azon kezdtünk elmélkedni, hogy kihagyjuk a kötelezően megnézendő produkciók listájáról. Azóta már javítottak valamelyest az összképen a további trailerek, de nem vagyunk száz százalékosan nyugodtak. Mindenki visszatér a fedélzetre, Anton Yelcin tragikus és szomorú halála miatt utoljára. Július 21.-től meózhatunk a filmszínházakban.

A klán (El Clan): Idén már volt egy nagyszerű élményünk az argentin-spanyol együttműködésből eredően, az volt a Truman, ami a múltkori összegzésünkben is előkelő helyen végzett. A klán egy más témájú, bűnügyi vonatkozású, valós eseményeken alapuló történet, amely a Velencei Filmfesztiválról a legjobb rendezésért járó Ezüst Oroszlánt tette zsebre és számos, más nemzetközi díjat nyert. Az argentin katonai diktatúra utolsó éveiben játszódó mozit, Pablo Trapero rendezését július 21.-től láthatják az érdeklődők.

Jason Bourne: Amikor azt gondolnánk, hogy Bourne-ban már sem erő, sem szufla nincs, mert szépen kifulladt, Matt Damon visszatér az egyik ikonikus szerepében, Paul Greengrass pedig ennek hatására beleül újra a rendezői székbe, hogy megint feltámasszanak valakit, aki jóformán kipurcant. Az előzetes pörgős és bizalomgerjesztő, sőt azt is megsúgja bizalmasan, hogy egy fontos szereplő valószínűleg nem éli túl az újabb küldetést. Damon mellett ott van Julia Stiles és feltűnik még a friss Oscar-díjas Alicia Vikander és az öreg róka Tommy Lee Jones is, valamint az örök rosszfiú, Vincent Cassel. Július 28.-tól száguld át a vetítőtermeken az újjávarázsolt Jason Bourne.

Szellemirtók (Ghostbusters): Jelentkezzen, aki tudja, hogy mi szükség lehet erre. A 80-as évek klasszikusát most négy női főszereplő és némi infúzió segítségével élesztik újra, amit olyan közutálat vett körül az első előzetes alapján, hogy az eredeti szereplők közül Bill Murray pozitív és derülátó promócióját is be kellett dobni, hogy megállítsák az alkotókra zúduló gyűlöletet, ami a várható bevételeket már a bemutató előtt rohamosan sorvasztja. Továbbra is szkeptikusak vagyunk, a kedvcsinálók nem győztek meg és Melissa McCarthy vagy Kristen Wiig miatt sem állnánk sorba a jegyekért. Talán a nosztalgia behúz minket és egy váratlan meglepetésben is részünk lehet. Meglátjuk július 28.-tól.

 Augusztus

Suicide Squad - Öngyilkos osztag (Suicide Squad): A Warnernek nagyon össze kell szednie magát, hogy a DC Comics figuráival valami olyan varázslatosat tegyen, amire nem lesajnáló kézlegyintés az első, spontán kialakuló reakció. Az Öngyilkos osztagnál már túl vannak a pótforgatásokon is, hiszen a Batman és Superman kínos farkméregetéséből adódó zakót muszáj feledtetni, ezért újra összehívták a stábot, állítólag azért, hogy a humorfaktort hangsúlyosabbá tegyék. A koncepció A piszkos tizenkettő című klasszikust juttatja eszünkbe, egy rakás, elmeháborodott bűnöző és rosszarcú figura esélyt kap, hogy valamicskét jóvátegyen a múltbeli bűneiből. A rendező David Ayer, aki Az utolsó műszak című filmmel már letette a névjegyét, a Haraggal pedig rendesen megosztott. Most sztárok garmadáját gardírozza, Will Smithtől Margot Robbie-n át Jared Leto-ig, akinek Joker szerepével Heath Ledger és Jack Nicholson árnyékából kell kibújnia. Előreláthatóan augusztus 4.-től ellenőrizhetjük, hogy vajon sikerül-e neki.

A zátony (The Shallows): Ez a film lehet a nyár egyik meglepetés sikere, Amerikából jók a visszajelzések, többnyire elfogadhatóak a kritikák, a Blake Lively versus cápa ütközetet tehát bizakodva várjuk, mert az előzetesek is reménykedésre adnak okot. A fenevad nem tűnik darabosnak, vagy olyannak, amely most ugrott a tervezőasztalról a vízbe, a feszültség és az izgalom pedig garantált. Most már csak arra kell vigyázni, hogy a korhatár megjelölést szigorúan vegyék, mert soha nem felejtjük el azt az anyukát, aki a Háborgó mélységben látta meg gyermekének ideális matinéját, aztán csodálkozott, hogy az első cápaharapásnál a kislányt sikoltozva és bömbölve kellett kivinnie a moziból. Augusztus 11.-én támad a tengeri szörnyeteg, csak felnőtteknek.

Rossz anyák (Bad Moms): Kell valami disznólkodós vígjáték is nyárra a perverz élvezetek kielégítése céljából, a középpontban olyan anyukákkal, akiknek elegük lesz a mindennapos robotból, a gyereknevelésből, az állandó hajtásból és rohanásból, ezért elkezdenek húsz éves süldőkként viselkedni. Megint egy olyan vígjáték, aminek realitása semmi, életszaga kilúgozott, de legalább láthatunk egy rakás jobb sorsra érdemes színésznőt együtt Mila Kunistól, Christina Applegate-ig. Augusztus 11.-től meglátjuk, hogy halotti tor, vagy felszabadult nevetés lesz belőle.

Sing Street: John Carney rendező gondoskodott arról, hogy porba döntse az eddig kialakított kellemes renoméját, amikor teljesen feleslegesen és öncélúan belerúgott Keira Knightley-ba, amit aztán gyorsan vissza is vont, hogy mentse a menthetőt. Kár ezért, mert Carney eddigi munkásságával (Szerelemre hangszerelve, Egyszer) azt bizonyította, hogy nagyszerűen ért a könnyed, ugyanakkor gondolkodtató zenés vígjátékokhoz és legújabb munkája is meglehetősen elismerő kritikákban részesült. Azonban mindenki hibázhat, ezért a feltörekvő ifjú zenei banda szárnyalását bemutató filmnek adunk egy esélyt várhatóan augusztus 18.-tól a mozikban.

 A barátságos óriás (The BFG): Steven Spielberg megint arra készül, hogy felébressze bennünk a mélyben szunnyadó gyermeki énünket. Habár a kritikák pozitívan fogadták és Cannes-ban sem voltak elutasítóak vele szemben a versenyen kívüli vetítésen, Amerikában nem szedték szét a mozikat, hogy Spielberg újabb boldogságpiruláját szopogassák. Az előzetesek egy kellemesen andalító, E.T.-hez hasonlatos családi revüt ígérnek Mark Rylance hatalmasra komponált kobold fejével és tengernyi cukisággal a fedélzeten. Előreláthatóan augusztus 25.-től mélyedhetünk el Roald Dahl mesekönyvének adaptációjában.

 Szeptember

Florence – A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins): Meryl Streep vélhetően újra díjak felé kacsintgat a gazdag New-York-i örökösnő szerepével, aki nagyon szeret énekelni és ebben az az apró malőr sem különösebben hátráltatja, hogy nem tud. Nem tiszta a hangja, nem találja a ritmust, rossz a kiejtése, szóval nem operaszínpadokra való, hanem maximum fürdőszobába. A férjét Hugh Grant alakítja, aki némi somolygás kíséretében támogatja az asszony vágyait. A franciák már elkészítették a maguk verzióját, nem lett belőle eget rengető siker, sőt egészen halkan kúszott be a hazai mozikba. Stephen Frears rendezői kvalitásai azonban többre érdemesek, főként, hogy az eddigi fogadtatás sem mondható renyhének. Streep hamis vernyákolását várhatóan szeptember 8.-tól élvezhetjük nagyvásznon.

Bridget Jones babát vár (Bridget Jones’s Baby): Helen Fielding főhősnője legújabb kalandjának címadásánál nem erőltették meg magukat az alkotók. Vélhetően úgy számolnak, hogy a brand önmagában is elég lesz azoknak a leginkább női érdeklődőknek, akik kíváncsiak a kissé neurotikus, hízásra hajlamos, de így is életvidám Jones következő projektjére. Az előzetesek arról árulkodnak, hogy a könyvhöz képest jó néhány változással próbálják izgalomban tartani a rajongókat, a hangulat azonban nem tér el jelentősebben az eddigiekben tapasztaltaktól. Renee Zellweger színészi pályafutásának kellene már egy lórúgáshoz mérhető siker, meglátjuk lesz –e benne része előreláthatóan szeptember 15-től.

Mélytengeri pokol (Deepwater Horizon): 2010-ben súlyos környezeti katasztrófát okozott a Deepwater Horizon nevű olajfúró torony felrobbanása, amelyben tizenegy ember veszette az életét és további tizenhét dolgozó szerzett súlyos sérüléseket. A film ezt a tragikus eseményt dolgozza fel, Peter Berg rendezésében, aki A túlélő után újra együtt dolgozhatott Mark Wahlberggel. Az előzetes nagyszabású látványvilágot ígér, a kisebb szerepekre pedig Kate Hudson, Kurt Russell és John Malkovich ugrottak be. Várhatóan szeptember 29.-től a hazai mozik kínálatban.

Toni Erdmann: Maren Ade filmjét idén kitörő és egyöntetű lelkesedés fogadta Cannes-ban, olyan kritikai hozsannákban részesült, amire még nem volt példa a francia Riviérán. Mindenki előre odaadta neki a fődíjat, aztán a zsűri úgy gondolta, túlzott az ováció és végül hagyta, hogy a film üres kézzel távozzon a fesztiválról. A döntés óriási felháborodásokat és felhördüléseket keltett, mi pedig nagyon szeretnénk végre eldönteni kinek volt igaza, ezért repesve és nagy izgalommal várjuk a mozi hazai bemutatóját, amit a forgalmazó (Cirko Film) szeptember 29.-re írt ki. Reméljük, hogy nem lesz tologatás, vagy rosszabb esetben törlés, mert azt nehezen bocsátanánk meg a felkorbácsolt elvárások okán.

Nos, nagyvonalakban ennyi. Azt minden különösebb gondolkodás nélkül megállapíthatjuk, hogy a következő időszakban is el leszünk halmozva különböző műfajú és várhatóan nagyon eltérő minőségű mozikkal. Azért bízzunk abban, hogy több tartalmasabb és emlékezetesebb alkotást sikerül elcsípni, mint amit a második negyedév adott nekünk kikapcsolódás gyanánt. Kicsit sajnáljuk, hogy magyar bemutatókról az előttünk álló három hónapban nem számolhatunk be, de tekintsük ezt egy vihar előtti csöndnek, hogy aztán az ősz derekán a széllel és az esővel bekopogtassanak az ablakunkon azok is. Annak mindenesetre örülünk, hogy a Magyar Filmalap vezetői hosszas agytorna után rájöttek arra, hogy a hazai mozikat promóció, reklám szempontjából is támogatni illendő, hogy ne csak egy-két hideg elől bemenekülő legyen kíváncsi a magyar alkotásokra. Soha nem késő.