Hollywood macsó, tesztoszterontól bűzölgő forgatagában kevés női direktornak osztanak lapot. Jodie Foster az egyik olyan díszpéldány, aki ha nem is rendszeresen, de időközönként átállhat a kamera másik oldalára, bár túl sok emlékezeteset, vagy olyat, amitől elaléltunk volna csodálatunkban, még nem alkotott ezen a téren. Legutóbb A hódkórós című filmje a fekete seggű Mel Gibsonnal, jobb altatónak bizonyult, mint egy vasárnap délutáni Forma 1-es futam a tévéképernyők előtt. A Pénzes cápa forgatókönyvét már évek óta gyömöszölgette, pofozgatta, toldozgatta, mire a George Clooney-Julia Roberts aranytengely beszállásával a tervből forgatás lett, a papírból pedig filmszalag. Cannes-ban is ráraboltak a kész termékre és rendeztek neki egy versenyen kívüli vetítést, amivel végre Julia Roberts is megszaglászhatta a francia Riviéra mozgóképes paradicsomának levegőjét, ha már eddigi pályafutása során ez az élmény kimaradt az életéből. Nos, az ítészek nem fürdették sem tejben, sem vajban az alkotókat, sőt meglehetősen nagy mellénnyel húzták rá a vizes lepedőt a mozira, mondván eredetiségtől, intellektuális gyönyöröktől mentes, sablonos tucatmunka, ami híján van az izgalomnak és a mesteri feszültségteremtésnek is. Annak jártunk utána, hogy a kritikusi szigor mennyire volt alapos vagy éppen alaptalan.

Ahhoz kétség sem férhet, hogy amennyiben Hosszú Katinkától kapnánk egy fülest, biztosan eltelne egy-két óra addig, amíg egyáltalán arra ocsúdnánk, hogy a helyes menetirányba tereltük magunkat. A Pénzes cápától bődületes hiba lenne ilyen hatásokat várnunk, hiszen a vetítés után gond nélkül, lámpafény hiányában is megtaláljuk a kijáratot. Ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy a film feszes, lendületes, nincsenek benne gödrök és hosszabb üresjáratok, Foster pedig attól is megkímél minket, hogy feleslegesen moralizálgasson, vagy újra csócsálgassa azokat a már százszor megrágott közhelyeket, amiktől még egy púp nő a hátunkon. Pedig a sztoriban kihagyhatatlan tanulságok széles tárházának felmelegítése ölthetne testet, hiszen Lee Gates pénzügyi showműsorában, mint egy amerikai Hajdú Péter, önelégült bájgúnárként pojácáskodik és osztja kéretlenül a hol jól, hol rosszul végződő befektetési tanácsait. Az egyik élő adásában azonban egy légy kerül a levesbe, amikor az egyszerű átlagmunkás, Kyle túszul ejti a műsorvezetőt, mert annak rossz tippje következtében elvesztette azt a kis megtakarítását, amit a dolgos évek során halmozott fel.

Foster előzetesen arról határozhatott, hogy a Pénzes cápa inkább dinamikus legyen, mint pepecselős, inkább keveset mondjon, de azt következetesen, szöszmötölős kitételek nélkül vigye véghez. És itt keveredik magával olyan ellentmondásokba, amiket nem tud feloldani. Mert ehhez képest túl sok mindenbe belekap, felvés egy-két programpontot, amit vázlatosan képvisel, majd miután félig sem sikerült kidolgoznia, eldobja, mint egy alig használt virágmintás szalvétát. Mert az odáig rendben van, hogy gyorsan a túszjátszma kellős közepébe csöppenünk, még jóformán belemelegedni sincs időnk, de az már kissé foghíjas, ahogyan ez lebonyolításra kerül. Azok a háttérinformációk, amiket a túszejtőről csepegtetnek nekünk, maximum ahhoz lennének elegendők, hogy a fickó kiraboljon egy kültéri trafikot, ahhoz már soványak, hogy egy ilyen merészebb akcióba vágja a fejszéjét. A motivációi tehát megkérdőjelezhető lábakon állnak, mert arra már nem igazán tud mit mondani, amikor a műsorvezető azt vágja a fejéhez, hogy miért hallgatott rá és miért kockáztatja a pénzét, ha kizárólag nyereségben gondolkodik. Ekkor a fiú csak néz, mint Vajákos Piri néni a szíriai menekültre, mert nem csak ötletei nincsenek, hanem válaszai sem. A túszejtő ékesszóló, méltán Kazinczy-díjra jelölt barátnőjének csatasorba állítását pedig lehetetlen megfejteni, mert ez még skiccnek is kevés, paródiának meg sok.

A Pénzes cápa a média hatásainak vizsgálatában sem terjeszkedik túl egyfajta felszínességen, sokadszor megállapítja, hogy a szerepe mindenható, kikerülhetetlen, majd mintha nem is mondott volna semmit, darumadár léptekkel sürgősen átlendül rajta. Ettől a bölcselettől is eltekintettünk volna, ha Foster nem piszkálgatja oly harmatosan a témát. Ehelyett teljes erőbedobással összpontosíthatna a kamerák kereszttüzében végbemenő, Stockholm-szindrómát is belengető túszdrámára, mert a tévésztár karakterrajza a projekt egyik legjobban kidolgozott láncszeme. Persze nem mutat sok újdonságot, mégis hitelesen sugallja a nagyképű majom meghasonulását, ahogy rádöbben a felelősségére a rendszer működtetésében és virágzásában és ettől egyre inkább a fiú pártjára áll, céljainak támogatásában válik érdekeltté. Foster pedig a figura minden hiányossága ellenére képes elérni azt, hogy a teszetosza túszejtő kiváltsa a néző szimpátiáját, mert mégiscsak egy kapzsi és gonosz összeesküvés áldozata. Hiába szerencsétlen, lúzer, mégis jót akart, boldogulni szeretett volna azokkal szemben, akik ezt elítélendő önös érdekeiktől vezérelve megakadályozták. A rendező itt hasít a leginkább és még nagyobb szeletet is vághatna a tortából, ha a túszejtő-tévésztár-adásrendező triumvirátusát egy kissé ütősebb párbeszéd füzérrel ajándékozta volna meg. Azonban ezen a ponton még így is érződik a feszültség szikrája a levegőben.

Persze azt is el kell ismernünk közben, hogy a Pénzes cápa fordulatai megjósolhatóak, kiszámíthatósága tekintetében nem különbözik bármelyik silányabb képregény adaptációtól, idealizmusa, naivitása pedig Hófehérke meséjét tükrözi. Némi színfoltot a helyenként előforduló szarkasztikus, fanyar megjegyzések vagy disznólkodós viccekbe ágyazott szituációk jelentik.George Clooney megint egy olyan szerepben tetszeleg, ahol elég egy kissé eltúlozva önmagát adnia. Éppen ezért nem is erőlteti annyira, hogy más legyen, mint amit megszoktunk, vagy várnánk tőle. Ha kell, megrázza magát, amikor meg nem annyira fontos, csak jelenlétével ékesíti a show-t. Julia Roberts elképesztően jól tartja magát és ha nincs rajta paróka ez még inkább szembetűnő. Hasznos uborkapakolásai lehetnek, mert nem igazán észleljük korának előrehaladtát. Roberts sem szakad meg, de azért jóval hangsúlyosabban van a vásznon, mint legutóbb az Anyák napjánál, amit feltehetően az is segít, hogy a szerepe terjedelmesebb és jobban megírt. Dominic West (The Affair, Drót) átlagos svihák, ilyen minden bokorban terem egy az álomgyár környékén. Jack O’ Connell (Rendíthetetlen) túszejtőként akkor lubickol, amikor magába roskad és elbizonytalanodik, máskor inkább csak kiabál és ordít, mint az árus, aki el akarja sózni a bazári portékáját. Caitriona Balfe-t (Outlander) pedig sajnáljuk, mert úgy kell helyt állnia, hogy a szerepének viszonyrendszere kidolgozatlan és tisztázatlan.

Jodie Foster Pénzes cápája a kritikusok célkeresztjébe került, de közel sem annyira gyenge, mint ahogy egyesek próbálják lefesteni. Vannak hibái bőséggel, Sidney Lumet jobb munkáit csak hátulról súrolgatja, azonban helyenként érződik a feszültség, nyomokban izgalom is van és az olykor hűvösnek tetsző távolságtartása sem áll rosszul neki, mert legalább elkerüli a túlzott és erőltetett érzelmi maszatolást. A forradalmi hevületet már A nagy dobásban kiélhettük idén, Foster ezúttal inkább a szórakoztatás és a lendületes történetmesélés mellett tette le a voksát, amiben nincsenek nagyobb mondanivalók, vagy filozofikus életbölcsességek, bármennyire is próbálkozott vele halványan itt-ott. És ebben a mostanság kissé lagymatag felhozatalban már az is érdem, hogy anélkül képes lekötni, hogy elbóbiskolnánk rajta. Mert ez a veszély itt a legkisebb mértékben sem fenyeget.

7/10