Kezdjük egy kis történelmi áttekintéssel. 1938-ban Georg Elser egy saját készítésű házi bombával próbálta hidegre tenni Hitlert és a náci pártvezetés legfelsőbb krémjét egy müncheni sörfőzdében, a barna ingesek találkozóján. A Führer azonban Elser szerencsétlenségére ideje korán, váratlanul távozott a helyszínről, így ellentétben nyolc civil áldozattal, megúszta a merényletet. A támadás előtt nem sokkal Elser a Németország és Svájc között húzódó határátkelőhelyen Kostanznál próbált menekülni, ahol a Gestapo fegyveresei elfogták és előállították, mint olyan gyanús személyt, aki nem tudott magyarázatot adni ott tartózkodására. Elsernél teljesen érthetetlenül nem volt semmilyen hivatalos irat, viszont a zsebében megtalálták a gyújtóberendezés mintadarabját, valamint több repülőszerkezet műszaki vázlatát. És ha ez nem lett volna elég, a motozása során a télikabátján a betiltott kommunista szervezet, az RFB jelvényére bukkantak. Elsert persze azon nyomban börtönbe zárták, megkezdődött a kínvallatása, ahol a nácik mindent bevetettek, mert Hitler és a talpnyalói nem akarták elhinni, hogy az asztalos egyedül tervelte ki és hajtotta végre az akciót.

A történet mindenképpen vászonra kívánkozott, azon csodálkozunk leginkább, hogy eddig váratott magára. Oliver Hirschbiegel A bukással, amelyben Hitler utolsó, bunkerében töltött napjait dolgozta fel brutális hitelességgel, magasra tette a lécet, amit persze a későbbiek során fokozatosan levert, merthogy megugrani nem volt képes. Az Invázió Nicole Kidman és Daniel Craig ellenére álmosítóan pocsék volt, egyes pletykák szerint nem is hagyták neki, hogy befejezze, hiszen azelőtt kipaterolták a forgatásról. A Diana című életrajzi filmje a jobb szerepekre és sorsra érdemes Naomi Watts-al ha lehet még ennél is alacsonyabb színvonalat horzsolt, ráadásul takonyban, nyálban, szentimentalizmusban fürdőzött és persze töménytelen unalomban és porban. Kellett tehát valami karriermentő téma, amitől Hirschbiegel munkássága nem válik az enyészetté. Nem kockáztatott sokat, amikor kedvenc terepére talált, hiszen a német történelem balul sikerült fejezetének - ami a világháború lezárultával a hősies ellenállás toposza lett -, megfilmesítésével adhatott magának egy esélyt, hogy kikeveredjen abból a kulimászból, amibe sikeresen manőverezte magát. Nos, az Elsert tavaly mutatták be a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon és a hangos ováció elmaradt, jórészt a rendező túlzott biztonsági játékának köszönhetően. Azonban azt sem lehet mondani, hogy Hirschbiegel munkája felejthető lenne, mert kétségtelenül vannak megrázó, élénken pulzáló részei, amivel magasan az ilyen tárgykörben készült mozik átlaga fölé nő, még akkor is, ha magyar forgalmazó nem látott benne fantáziát.

A rendező olyan lassan melegedik be a sztori tálalásába, hogy az ember az elején még elmehet elindítani egy nagymosást, mert amikor visszajön, bőven be tud kapcsolódni az eseményekbe úgy, hogy tulajdonképpen nem marad le semmiről. Vánszorgó, poroszkáló képsorokkal találkozhatunk, amiknek a feszültségét gyorsan annulálja a kíméletes tempó és a mindent tökéletesen és pontosan megmutatni kívánó történetmesélés. Hirschbiegel majdnem belehal a történelmi valóság precíz rekonstruálásába, mielőtt azonban végképp kivéreztetné a filmjét, észbe kap és Elser kihallgatásától kezdődően kézbe veszi a ritmust és a szálakat, ezzel feszítettebbé és koncentráltabbá téve a lendületet. A direktor innentől fogva két síkon mesél, egyrészt bemutatva a múltat, ahogyan a főhőséből, a szeleburdi szoknyavadászból, a nők bálványából a hazájáért felelősséget vállaló hazafivá válik. Erre pedig folyamatosan reflektál a jelen, a véres és fájdalmas kihallgatásokkal, a zsarolási potenciállal, a kihallgató tisztek könyörtelen és kíméletlen viselkedésével. Hirschbiegel itt már nem tévelyeg, mert jó ütemben, kevésbé zavaróan váltja az időszakokat. Megpróbál egyformán hangsúlyozni az időbeli eltérés ellenére, mégis kitüremkedik a főhős személyiségváltozása, ahogyan léhűtőből forradalmárrá avanzsálódik.

Az Elser egyik nagy erénye, hogy ezt a folyamatot olyan hitelességgel ábrázolja, ami nem hagy bennünk kérdőjeleket a főhős elhivatottságát illetően. Persze ebben szerepe van egy szerelmi szálnak és a barátságnak, a bajtársiasságnak is. A német rendező mértékletesen adagolja az érzelmi töltetet, különböző drámai fordulópontokra fókuszálva, amivel a felesleges szirupot is némileg háttérbe szorítja. Teljes egészében azért sem tudja, mert a hatásokkal erősen operál, olykor a szentimentalizmus bűnös csapdájába esve, ami azonban végig a megbocsátható tartományban marad. Különösen dicséretes, hogy Hirschbiegel kiszabadulva a város fogságából a vidéki Németországon keresztül, falusi környezetben mutatja meg, hogy miképpen szakítja szét a közösséget egy torz eszmerendszer a manipulatív eszközei segítségével. Elser személyiségén pedig olyan nyomot hagynak a sérülések, a látott és tapasztalt sebek, amelyek száműzik a lelkéből a közömbösséget, aminek helyét egy erős és makacs tettvágy veszi át. Az elszántsága pedig odáig fajul, hogy egymaga szeretné hatástalanítani az egyre inkább elharapózó terrort, ami nem csak barátságokat, szerelmeket, családi kapcsolatokat tehet tönkre, hanem egy egész országot is.

Hirschbiegel akkor esik túlzásokba, amikor a főhősét mitizálja és heroizálja, mert megemlíti ugyan, hogy a merénylet célt téveszt a civil áldozatokkal, de kellő súllyal és jelentőséggel már elfelejti kibontani. A kihallgatások azonban meglehetősen drámaiak, a vallatásokban ott van a feszültség, az izgalom. Érződik az egyik német tiszt, Nebe elbizonytalanodása a rendszer mindenhatóságát és igazát illetően, miközben a nácik üldözési mániája hisztérikus méreteket ölt azzal, hogy nem hiszik el, hogy ezt az asztalos egyedül képes volt véghez vinni, külső segítség, vagy egy magasabb rendű erő igénybevétele nélkül. Az Elserben ezek a legmegdöbbentőbb képkockák, az összeesküvés-elméletek kibontakozása, ahogy az erről való meggyőződésükben a nácik kínozzák Elsert a legkülönfélébb, akkor újszerűnek és modernnek bizonyuló módszerekkel, hogy végül viszonthallhassák a teóriájukat, akár hazugságok árán is. A filmre jellemző az erős színészi jelenlét, melynek csúcsa a főhőst alakító Christian Friedel, aki Michael Haneke kiváló és lélekgyötrő munkájában, A fehér szalagban is kitűnően játszott. Az alakítása ezúttal is árnyalatokban és hatásokban gazdag, egyformán remekel szoknyavadászként és megtört, ugyanakkor büszke hazafiként is. A kettő közötti átmenet kellőképpen illusztrálva van, előtérbe helyezve a figura bizonytalanságát és tétovaságát is.  Friedelt nem véletlenül jelölték Európai Filmdíjra, színészi kategóriában. Katharina Schüttler talán visszafogottabb egy hangyányit a főhős szerelmeként, mégis érződik, hogy micsoda érzelmek és indulatok dolgoznak benne a felszín alatt.

Oliver Hirschbiegel visszapakolta magát a filmes körforgásba, még akkor is, ha az Elser A bukás nyomába sem ér, maximum alsó szinten súrolgatja, egyértelműen nem remekmű, viszont nem is az a felejthető tucatmunka. Mert vannak ívei, maradandó momentumai, ami által megjegyezhető korlenyomat marad. Azért mindenképpen, hogy figyelmeztessen arra az őrült, torz és bolond világra, amelynek veszélyei a mindennapjainkban ólálkodnak, nem kizárólag körülöttünk, hanem globális színtéren is. Minden társadalom képes ugyanis arra, hogy vérszagot fogjon, hogy a hiszékenységtől, csodavárástól megittasodva, önmagából kivetkőzve egy jólétet és boldogságot sugárzó, valójában hamis tévképzeteket tápláló eszme árnyékában nehezen visszafordítható folyamatokba kezdjen. És akkor már csak olyan lejtőn bandukolnánk szótlanul, ahol nincs megállás.

7/10