Az Anomalisa bábfilm. És ez sokakat megrémiszthet. Mert az emberből önkéntelenül is előtör valamifajta Süsü, vagy Mekk Elek utánérzés, ami ugyan szép és jó volt annak idején, csak hát időközben felnőttünk és már közel sem olyan vonzó, mint gyermekkorunk naivitástól és örömöktől hemzsegő mezején. És ilyenkor hajlamosak vagyunk elfelejteni és könnyedén negligálni azt a tényt, hogy a bábjáték, a bábozás nem csak a kisfiúk és kislányok szórakoztatására szánt műfaj, hiszen például a Budapesti Bábszínházban is repertoárra kerülnek felnőtteknek szóló darabok, igen neves rendezők színrevitelében. Tim Burton is vegyítette már a bábot az animációval A Karácsonyi lidércnyomásban és egy kicsit A halott menyasszonyban is. A hatás különleges volt, főként az előbbiben, egy egészen másfajta világot tárt elénk, amihez persze kellett Burton akkor még nagyon egyedi és senkiéhez sem fogható látásmódja. Charlie Kaufman pedig egy a korai Burtonhöz hasonlatos csodabogár az álomgyárban. Egy olyan író-rendező, aki nemcsak vizuális síkon, hanem gondolati értelemben is képes egy teljesen különálló, kissé talán szürreális univerzumot teremteni, ami egyúttal nagyon megosztó is lehet. Mert ha a néző lépést tud vele tartani és hajlandó elfogadni a gondolkodás kényszerét, akkor kimagasló élményben lesz része, ellenkező esetben azonban tíz perc után kikapcsolja a házimozi rendszerét, vagy kimegy a moziból egy „mi ez a szar!?” kezdetű meglehetősen sokatmondó felkiáltás kíséretében.

A John Malkovich menet és az Adaptáció is olyan mozik, amelyek vaskosan hordozzák magukon Kaufman védjegyeit és ilyen az Egy makulátlan elme örök ragyogása is, melyet íróként jegyez és amely egy olyan zseniálisan fájdalmas, ugyanakkor végtelenül realisztikus és életközeli szerelmesfilm, amit vétek kihagyni. Az író-rendező az interneten keresztül kalapozott pénzt az Anomalisára, mert nagyon nem szerette volna, ha bármelyik stúdió beleszól a munkájába. Villámgyorsan összejött ugyan a forgatáshoz szükséges összeg, de a kivitelezés és a formába öntés igencsak aprólékos volt, három évig elhúzódott, a végeredmény azonban a Velencei Filmfesztiválról a zsűri nagydíját hozta el és mind a Golden Globe-on, mind pedig az Oscaron bekerült a legjobb öt animációs film mezőnyébe. Ahhoz viszont tényleg valami hatalmas csodára lett volna szükség, hogy a szobrokat is elorozza, már az is forradalmi erejű, hogy egyáltalán bekerült oda. Merthogy az Anomalisa nem az a szokványos, csilli-villi alkotás, amelyben kevés a mély értelmű gondolat és inkább a rárakott máz dominál, valamint a könnyen befogadhatóság szempontja érvényesül.

A film története rém egyszerűnek tűnik; Michael Stone egy életvezetési könyvet írt, amely oly divatos manapság, főleg azok körében, akik maguk sem tudják, mit kezdjenek a sajátjukkal. Szóval emberünk ennek apropóján érkezik Cincinnatibe, a Fregoli Hotelbe mindössze egy éjszakára, mert másnap, miután végzett előadásával, már vissza is megy Los Angelesbe. Ezen az éjjelen azonban találkozik Lisával, az egyszerű üzletkötővel, ami aztán mégis olyan színt hoz a sivár hétköznapjaiba, ami egyúttal kitörölhetetlenül lopózik be az életébe is. Nem érdemes eltagadni, mert mindennél erősebben kiütközik, hogy az Anomalisa helyenként kiszipolyozza a lelket és az erőt, hiszen főhőse láthatóan egy életközepi válságban szenved, amikor kénytelen leszámolni az illúzióval és ebben a helyzetben keresi önmaga létének értelmét. És ebbe persze beletartozik az, hogy ilyenkor az ember felidézi a múltját, azoknak értékes és kevésbé értékes mozzanatait, felülvizsgálja az eddigi döntéseit, azok negatív és pozitív vonatkozásait. Stone esetében az összkép keserű és szomorú, mert a jelen megválaszolatlan kérdései elől a múltba menekül, amikor felidézi a tíz évvel ezelőtti szakítását egy nővel, aki még mindig sokat jelent számára, vagy legalábbis azt gondolja, hogy az a kapcsolat nem múlt még el nyomtalanul benne. Az a románc ugyanis elhozhatta volna talán azt a nagy szerelmet, ami a boldogság hamis reményét kelthette volna benne, miközben megházasodott, gyereke született, de mégsem elégedett az életével, hiszen nincsen benne tűz, életerő és lelkesedés, csak bánat és magány, ami mardossa a szívét. A nővel való találkozástól vár feloldozást, megtisztulást, válaszokat az életére vonatkozóan, arra, hogy hol ronthatta el, de nem kap mást csak kérdéseket, homályos, üres foltokat és kétségbeesett kapálózást, ami szépen lassan az őrületig vezetheti.

És ott van vele szemben Lisa, ez az egyszerű tünemény, aki akkor is rácsodálkozik a világra, ha szürke kisegérként tengeti az életét és a kishitűségét megszenvedi a munkája és a szerelmi élete. Mégis a kisugárzása és éltető fényt jelentő optimizmusa olyan mértékben lenyűgözi Stone-t, hogy a férfi képes lesz elhitetni magával a találkozásuk mámorában, hogy lehet még jövője, álmai és célja, értelmet adhat az életének, ha egy ilyen nővel újra kezdhetne mindent. Kaufman eltünteti bennünk a bábokat, mert a karaktereknek olyan mély és szenzitív érzelmeket kölcsönöz, amelyek teljesen emberivé teszi őket. A történések néhol álomszerű képekben bontakoznak ki, amelyek nem csak megmagyarázzák a főhős viselkedését, hanem egy olyan kontextusba helyezik, ami kiegészíti a valóságot. Az író-rendező kíméletlenül megragadja a pillanatokat és ettől varázsolja olyan csodássá és szenzibilissé a két főhős közötti nyiladozó kapcsolatot, amelyen keresztül átélhetővé és fenségessé válnak a szerelem bimbózó csírái, amikor minden olyan magasztosnak tűnik és a hétköznapi nyűg feloldódik a semmihez sem fogható érzésben, ami egy föld feletti lebegésben tart fogva. És ettől lesz olyan dermesztő és letaglózó Michael válsága, amelyben megkérdőjeleződik egy életút, annak minden döntésével együtt.

Kaufman ragyogóan megírt dialógusokkal teszi izgalmassá a hétköznapi rutint, a fásultságot és a közönyösséget, amit persze a tőle megszokott módon néhol groteszk, abszurd humorral fűszerez. Az Anomalisa azért fáj, mert az író-rendező olykor megdöbbentően realista, nem hajlandó illatos rózsafüzérbe csomagolva piedesztálra állítani a létezést, hanem kiemeli az önmagunkban való kételkedést, az általunk választott irányok helyességének kutatását, az érzelmek elhalványulását, ami együtt egy szigorú önvizsgálatra késztet. Az Anomalisa viszont azért gyönyörű és szépséges, mert gyöngéden mutatja meg a szerelem fellángolását és ezáltal hagy esélyt a reményre, a bekövetkező változásra, ennek megvalósulására, még ha nem is teljesíti be azt. Kaufman lehengerlő atmoszférát teremt, egy olyan világot és környezetet, amely teljesen életszerűnek hat, mindezt egy olyan képi megjelenítésben tálalja, ami páratlan vizuális élménnyé fokozza a filmjét. Az Anomalisa nem szándékosan akar beletaposni a lelkünkbe, mindössze finoman és sokszor csak utalás szintjén felveti azokat a problémákat, amik együtt járnak az életünkkel még akkor is, ha napi szinten nem gondolunk rájuk, vagy nem akarunk gondolni rájuk. És persze ez azért is lehet félelmetes, kínos és elevenünkre tapintó egyszerre, mert imádjuk leplezni és takarni a valóságot, a valódi érzéseinket, a valódi érzelmeinket és a valódi mondatainkat.

A férfi főszereplőnek David Thewlis, a nagyszerű brit karakterszínész adja a hangját, briliáns energiával és irigylésre méltó intenzitással. Legalább ilyen zseniális Jennifer Jason Leigh, a női főhős tolmácsolója, aki olyan sok színben és tónusban játszik, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Furcsa és az elején kissé meghökkentő, hogy az összes többi figurának, beleértve a női szereplőket is Tom Noonan kölcsönzi a hangját. A koncepció ott sántít egy kissé, hogy Noonan nem mindig tud felnőni a másik két színész előadásmódjához, némelyik karakterhez ugyanolyan hangfekvést párosít, ami által nehéz különbséget tenni közöttük.

Az Anomalisa rétegfilm és a gyöngédségével együtt is egy végtelenül realisztikus mozi, amely lehetetlenné teszi azt, hogy mindenkihez egyformán közel kerüljön. Kaufman nem akart megalkudni, ezért sem vállalta be a stúdiók alkotófolyamatát. Neki lett igaza, mert az Anomalisa tipikusan az a zsigereinkre ható remekmű, ami annyira kendőzetlenül és brutálisan őszinte, hogy nem akarjuk még egyszer látni, de egyúttal olyan is, amelyik csábít arra, hogy többször visszanézzük, mert megragad bennünk, mert ott vannak az emlékezetünkben a pillanatai, mert mi vagyunk Michael és mi vagyunk Lisa egyszerre. És ha utána apátiába és egy csöppnyi szomorúságba esünk, mégis arra sarkallhat, hogy a látottak ellenére, vagy éppen azért, keressük és felfedezzük azokat a momentumokat és rátaláljunk azokra az értékekre, amikért akkor is érdemes élni, ha egyszer úgyis minden porba hull. Mindörökre.  

9/10