Egy horrornak nem mindig alapfeltétele, hogy egy mészáros kibelezze még a legkisebb pókot is, amit egy eldugott sarokban talál. Mert bizonyára megvan a szépsége és az élvezeti értéke a szeletelésnek és a húsklopfolásnak is, de valamivel több izgalmat és feszültséget hordozhatnak magukban azok a műfaji filmek, amelyeknek nincs ugyan kacifántos történetük és száz zsákot megtöltő hullájuk, hanem csak néhány szereplője és egy városi populációtól félreeső helyszíne, mégis képesek magas hőfokon izzó parázson tartani az adrenalint. Ott van példának okáért egy klasszikus; A nyolcadik utas a halál, amely végig egy űrhajó fedélzetén játszódik, hétfős személyzettel, mégsem lehet unatkozni rajta, mert a viszonyrendszerek, az emberek közötti kapcsolatok kibontakozása révén nem is ijesztgetést kapunk elsősorban – persze a végén azt is – hanem egy jól megkomponált pszichothrillert, ahol egy idő után nem csak a borzongás hatalmasodik el a szereplők felett, hanem a bizalomhiány is. És hogy nem menjünk annyira messze, a Sikoly-sorozat sem csak a vérfürdőtől nevezetes, hanem a karakterek közötti kapcsokat és vibrálásokat is nagyszerűen fodrozza és tupírozza egy jól megkoreografált drámai csúcspontig.

A Hush című film központi és egyetlen helyszíne egy erdei házikó, ahol Maddie Young a hallását tizenhárom éves korában egy betegség következtében elvesztő írónő éldegél visszavonultan, teljes elszigeteltségben a társadalomtól. Az emberi kapcsolatot mindössze a szomszédok jelentik számára, különösen Sarah, aki rendszeresen meglátogatja őt. Aztán egy estén váratlanul feltűnik az ablaka előtt egy eleinte maszkban, majd később anélkül grasszáló, pszichopata jeleket mutató gyilkos, aki az életére tör. A magányból adódóan senki nincsen, aki segíthetne, Maddie kizárólag magában bízhat és mivel még a fogyatékossága is hátráltatja, úgy tűnik, hogy az élete csak az ellenfele jóindulatán és könyörületességén múlik. A nő azonban nem adja fel a harcot, ezért megkezdődik egy olyan fogócska kettejük között, amelyben Maddie-nek mind a fizikai, mind pedig a mentális korlátait félretéve kell küzdenie azért, hogy túlélje az éjszakát. A gyilkos ugyanis nem nyugszik addig, amíg nem végez a kiszemelt, potenciális áldozatával.

Mike Flanagan rendező mindössze nyolcvan percet ad magának, hogy elmesélje a történetét, ezért is némiképpen meglepő, hogy mennyire komótosan indul be a sztori. Még azt is mondhatnánk rá, hogy körülményes, mert az első jelenetet például két aspektusból is megmutatja. Egyrészt az átlagnéző szempontjából, amikor minden világosan és tisztán érzékelhető, például egy légy zümmögése is, másrészt pedig a főhős, Maddie szemszögéből, amikor semmi sem hallatszik, minden néma, hiszen a nő körülbelül ennyit tapasztal a világból. Felesleges, időhúzó lépésnek tűnhet, mégis kiemelkedő fontosságú szerepet kap, ugyanis ezzel még inkább átélhetővé válik a főhős helyzete, egy csapásra kaphatunk egy lényegre törő képet arról, hogyan éli meg Maddie a betegségét és miképpen boldogul vele a hétköznapok során. Ezek a képsorok pedig autentikusan vezetik be azt a traumát és az ezen keresztül vezető felismerést, amikor a nő a gyilkos felbukkanásával rájön, hogy egyedül maradt, az esélyei pedig radikálisan csökkennek azzal, hogy süketnéma és persze azzal is, hogy messze-távol nem számíthat senkire. Flanagan hajszálpontosan és kitűnően ábrázolja a csapda atmoszféráját, azt, ahogyan megfagy a levegő üldöző és üldözött között és megfelelően élesíti a feszültséget arra a párviadalra, aminek végkimeneteléből sem csinál titkot, hiszen az bizonyos, hogy a csatát nem élhetik túl mindketten.

Persze nem lehet minden papsajt, mert a szereplők talán túlzottan sokat néznek farkasszemet egymással, aminek a jelentősége és kiélezettsége egy idő után egyre inkább elhalványul és sokszor már csak hatásvadász eszköznek hat. A kiszámíthatóságot sem képes mindig elkerülni a rendező, hiszen egyes fordulatok külön sorvezető nélkül is garantálhatók. Amiben mégis emberfelettit és meglehetősen kimagaslót nyújt Flanagan, az a gyilkos és túsza közötti pszichológiai csörte, ahogyan az eleinte merevnek látszó szituációk és lelki állapotok pontról, pontra és eseményről, eseményre változnak. Maddie hullámhegyek és völgyek között éli meg a bezártságot, bár nem sok esélyt lát maga előtt a menekülésre, mégsem adja fel, leleményesen próbál kibújni a gyilkos szorításából és a fizikai amortizálódás okozta sebeket is felülírja az akaratereje és a túlélni vágyás szűnni nem tudó ösztöne. A gyilkos alap motivációi némiképp hiányosak, hiszen azt végig homály borítja, hogy miért éppen a főhőst választja áldozatául, azonban az szembetűnő, hogy mennyire élvezi azt, ahogyan játszik vele. Minden tettéből érzékelhető, hogy egy pillanatra sem akarja kiereszteni a kezéből a megszerzett fölényét és nem bírja elviselni, ha a leendő áldozata átveszi az irányítást felette. Folyamatosan nyomás alatt tartja a nőt azzal, hogy csak az ő kegyéből van még életben és kizárólag rajta múlik, hogy mikor öli meg őt. A pszichopata Istenként pipiskedik, szabályokat alkot és kifárasztásra törekszik, hogy egy adott ponton, amikor Maddie már könyörög a megváltásért, lecsaphasson.

Flannagannek meg lett volna a lehetősége arra, hogy folytassa a Rémálom az Elm utcában, A Péntek 13 vagy A texasi láncfűrészes hagyományait, azonban nem ezt a mezsgyét választotta, hiszen a gyilkosáról is hamar leveszi az álarcot, nem titokzatoskodik és inkább nyílt lapokkal játszik. A rendező a lélektani folyamatokon keresztül vált ki belőlünk borzongást, amit persze kellő időben és helyen megspékel vérrel és verítékkel, de az igazi izgalmat ez az intellektuális és fizikai síkon folytatott hatalmi harc váltja ki belőlünk, annak az éppen aktuális állása, hogy melyikük kerekedik felül a másikon. Ez teszi a fordulatok egy részét félelmetessé, rémisztővé és feszültté. A Maddie-t alakító Kate Siegel, mint társ-forgatókönyvíró is segédkezett a projekt megvalósításában és az is látszik, hogy a saját karakterét aprólékosan kidolgozta. Siegel arcáról leolvasható a kezdeti félelem és az is, hogy felmérve a helyzetét, ez hol elszántsággá tornyosul, amikor minden áron életben akar maradni, hol pedig beletörődéssé, amikor már csak egy hajszál választja el attól, hogy mégis bedobja a törülközőt. A színésznő látványosan érzékelteti a folyamatot, miközben nem esik át a ló túlsó oldalára és nem ad többet a fizikai fájdalomból sem, mint amennyi szükséges. Ettől lesz egészen nagyszerű az alakítása. John Gallagher Jr.-t legutóbb a Cloverfield Lane 10-ben láthattuk és némileg panaszkodtunk, hogy háttérbe szorul a másik két szereplőhöz képest. Most sincs ez másképp, mert itt Siegel nyomja el némiképp, meg egy kissé a forgatókönyv is, hiszen szűkebb kerettel ajándékozza meg, ezek ellenére igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a szerepéből és ez helyenként sikerül is.

Az Oculus után Mike Flanagan megint tesz egy kisebbfajta tanúbizonyságot arról, hogy továbbra is van érzéke a rémisztgetés ingerküszöbének feltornászásához, úgy, hogy nem akar folyton belezni, vagy trancsírozni, hanem inkább az alapvető félelmeinkre és a kiszolgáltatottságból eredő szorult helyzetre alapoz, amit megfejel a főhőse fogyatékosságával. A Hush nem csak vizuálisan és hangilag nyomaszt, hanem belülről is, azzal, hogy a gyilkos és áldozata között egy pszichikailag kiélezett, szellemi és fizikai macska-egér harcot vezet elő és bonyolít le az érzelmi skála szinte valamennyi húrjának felvonultatásával. Nem hibátlan alkotás, hiszen a gyilkos és a szomszéd pár karaktereinek kidolgozatlansága szembeszökő és a fordulatok váratlanságai sem mindig ülnek, mégis melegen ajánlott azoknak, akik nem csak a vérontást kedvelik, hanem a mögöttes tartalmat is. Mert abban a Hush meglepően sokat ad.

7/10