Ha Hajdú Pétert, mint showmant kell elképzelnünk az első szó, ami eszünkbe jut, az a kényszer. És ez a kifejezés végig ott villózik az agyunk hátsó traktusaiban, amíg nézzük ezt az innen-onnan összekukázott, eredeti ötletektől, spontán megnyilvánulásoktól és reakcióktól mentes műsort, ami többször vág minket állon, mint szegény Bedák Zsoltot legutóbbi ellenfele, Nonito Donaire. Persze túlságosan magas labda megint belerúgni abba a Hajdú Péterbe, aki a nagyobb hírverés miatt még arra is képesnek mutatkozott, hogy egy ronggyal tisztogassa a padlót és fényesebbre suvickolja azt a főcímet, amiben a saját neve szerepel. Azonban azt is szem előtt kell tartanunk, mielőtt krokodilkönnyeket ejtenénk érte, hogy neki bizony van annyi önbizalma, hogy azt gondolja magáról, tehetsége morzsáiból és képessége révén kiáll egy ország elé, hogy megreformálja, vagy inkább megújítsa azt a műfajt, ami Magyarországon jelenleg szinte nem is létezik. Valamikor Friderikusz kezdte el, konkurencia nélkül, kétségtelenül sikeresen, hiszen azt dőreség lenne megkérdőjeleznünk, aztán folytatta Fábry, amikor még volt neki humora és nem csak pártpreferenciája, most meg Hajdú áll a tükör előtt az intróban, mint Robert De Niro egykoron a Taxisofőrben, utánozza az elődöket, mi meg azon merengünk, hogy lehet – e ennek az erőlködésnek más a végeredménye, mint egy vödör fospermet az extra fajtából?

Azon egyszerű oknál fogva merül fel bennünk ez a nem túl bonyolult kérdés, mert Hajdú már az elején annyira maníros és természetellenes, hogy ezt látván a téli álomból kikeveredő medve kétségbeesetten menekülne vissza a barlangjába, hónapokra kitolva a tavaszt és a nyarat egyszerre, sőt ha kellőképpen depresszióba esik, talán csak a következő évben ébredne fel. Képtelenek vagyunk elhinni, hogy senki nem mert szólni a showmannek, hogy ez még annál is alacsonyabban van, amit eddig a magyar televíziózás mélyrepülése érdekében tett. Antal Imre egykoron arról volt nevezetes többek között, hogy akár az adás előtt is bebiflázott kétoldalnyi szöveget. Ehhez képest most azt kell tapasztalnunk, hogy Hajdú annyira nem tud kimozdulni a súgógép árnyékából, hogy ha valami ocsmány kifejezés kerülne a szövegébe, azt is minden gondolkodás nélkül felolvasná. Semmi rögtönzés, semmi poén, inkább behív három gyerkőcöt, hogy azok hátán és vállán bevezesse a show-t, mert hát tudjuk, hogy gyerekekkel nagyot tévedni nem lehet. Nos, a showmannél már itt is rezeg az a bizonyos léc, mert Hajdú leheletfinom mozdulatokkal ezt is zsákutcába navigálja. Folyton a papírját lesi, feltehetően azt skubizza, hogy vajon most mit kell kérdeznie. Nála az improvizáció azt jelenti, hogy felkéri a kicsiket, mutassák meg, hogy táncolnak, mire ő is elejt egy-két lépést, úgy, mintha a Star Wars-ból utánozná a C-3PO nevű robotot.

És bár émelygünk a szójátékoktól, ez egyszer nem lehet kihagyni, hogy a Showtime az itt nem más, mint Stealtime, hiszen Hajdú annyi ötletet lopkod és csencsel a műsorában, amennyi belefér a puttonyába. Azt meg csak mellékesen tesszük hozzá, az ismerősi körét feltérképezvén, hogy volt kitől tanulnia. Talán nem is ez lenne a fő bűne, hiszen tényleg nagyon kevés olyan produktum van ma már szerte a világon, amire rá lehetne ütni, hogy „saját”, ha ezt a majmolást és vég nélküli importot a maga képére tudná formálni. Csakhogy ebbe is beletörik a bicskája. Mert hiába az impozáns és csiricsáré díszlet, a műsorról elnevezett lakodalmas zenekar, ha a házigazda úgy ténfereg a stúdióban, mint Bözsi néni, a helyi trafikos. Nincsen egyetlen természetes megmozdulása, sokszor úgy viselkedik, mint az az amatőr, aki bedobtak a lámpafény kellős közepére, hogy csinálj valami szórakoztatót barátom, mert cirkusz kell a népnek, ha már kenyérre alig futja. Hajdú pedig leáll kézilabdázni Tápai Szabinával, aki mellesleg Kucsera Gábor párja, miközben a kaput Berki Krisztián védi teljes gőzzel. Dobálnak itt mindent, ami a kezük ügyébe kerül, a tortától a vasalóig és azért feszengünk egyfolytában, mert ez a parádé olyan benyomást kelt, mint amikor a különös éles látással megáldott és magukat borzasztóan viccesnek gondoló, alacsony intelligenciahányadossal büszkélkedő vagány aszfaltbetyárok észbeli és fizikai határaikat maximumra pörgetve ledózerolják a kültéri talponállót, mert az ugye egy jó buli. Abban pedig semmi meglepő nincs, hogy ilyen helyzetekben Berki kifejezetten otthonosan érzi magát, hiszen úgy tapizza a végén Tápait, mintha fél részegen fogdosná a krimó budijában véletlenül ott felejtett gumibabát.

Azonban a Lidocainra leginkább akkor lenne szükségünk, amikor a két egykori főiskolai csoporttárs Hajdú és Gönczi Gábor, a fantom híradós és újdonsült irodatulajdonos rákezdenek arra a karaokéra, amit Jimmy Fallontól bugázott el a műsor atyja és mindenese. Na most lehet, hogy ez egy bárban hajnali egykor, amikor rajtuk kívül már csak a kiszolgáló személyzet támasztja a falat, még elmenne, anélkül, hogy rájuk fröccsenne a maradék sörkészlet, de egy kereskedelmi csatornán, ahol a show-ra és a szórakoztatásra tették fel a téteket, már laposabbnak tűnik, mint Berki vasalt heréje. Arról nem beszélve, hogy ennek a műsorrésznek nem csak az lenne a lényege, hogy tátogjanak a kiválasztott számra, hanem, hogy kiparodizálják az eredeti előadók mozdulatait. Ennek még Gönczi valahogy próbálna is megfelelni, ha leszámítjuk azt a gyilkos vigyort, amit nem képes letörölni az arcáról, azonban Hajdú itt is megmutatja, hogy mitől nincs egy dekányi színészi vagy előadói vér az erejében, csak só és savanyúság. A Europe felvételére azt találta ki, hogy ugrál és dobálja a mikrofonállványt, mintha bekapkodta volna az összes Viagrát, amit az éjjeli szekrényében talált, majd Ruzsa Magdi zenéje közben, kiélvezve ennek hatását körbe-körbe forog, élveteg fejjel bámul a kamerába és még playbackelni is elfelejt.

A szerencsétlenkedéseknek azonban még nincs vége, hiszen óriási puszi felhőben érkezik Hajdúhoz a magyar Howard Stern, ne tessék nevetni, szóval Bochkor Gábor, akivel olyan cuppanós csókot nyomnak egymás arcára, ami férfiak között csak az úgynevezett sztárvilágban szokás és ami a Túl a barátságon című filmben nem váltana ki ellenérzéseket belőlünk, de az egy más tészta. Bochkort szójátékkal teszteli a házigazda, feltesz egy kérdést és az arra adott válaszban szerepelnie kell annak a kifejezésnek, amit Hajdú neki felmutat. A rádiós persze kitűnően vizsgázik, nem lehet megfogni, hiszen már egészen fiatal kora óta ebből él és még most sem gondolja úgy, hogy kiöregedett belőle. Aztán jöhet egy újabb mélypont, egy olyan, aminél lejjebb már csak az lenne, ha sörivó és virslievő bajnokságot rendeznének, hiszen Bochkorhoz behívják Cseke Katinkát, aki közli, hogy pikkel Bochkorra, mert az anyja mondta, hogy évekkel ezelőtt valamivel megsértette a művésznőt a műsorában, amit ő ugyan nem hallott, de ezért haragszik, miközben nem is ismerik egymást személyesen. Bochkor végig úgy pásztázza Csekét, mintha egy földönkívüli állna előtte, a néző pedig nem csak értetlenkedik, hanem azt is találgatja, hogy ezt a vaskos kokaincsíkokkal átszőtt momentumot vajon valami Monty Python szkeccsből szedték, vagy az ötletelők tényleg ennyire betéptek, hogy elveszítették a józan eszüket. És akkor fénypont: a két díszpintyet bezárják egy-egy telefonfülkébe, ahova akkor csatlakoznak hozzájuk exhibicionista, minden hájjal megkent statiszták, ha nem tudják a Hajdú által feltett kérdésre a választ. És persze azon kéne röhögnünk hogy Cseke, akit nem az eszéért lehet szeretni, a végén majd megfullad a sok hívatlan vendégtől.

A végén még Szikora Róbert és az R-Go playbackel valami huszonegyedik századi Modern Talkingot, ami állítólag az új lemezükön jelent meg és ami annyira ótvar, hogy mindössze azt jegyezzük meg az előadásból, hogy Szikora megpaskolja az egyik unokakorú gidájának a lábát. Lehetne itt finomkodni, óvatos szóvirágokba csomagolni a látottakat, de felesleges. Hajdú műsora úgy szar, ahogy van, tulajdonképpen nézhetetlen termék, amit egy normális ország normális kereskedelmi csatornája élből visszautasítana, hogy menjen vele egy kocsmába, ott talán nem fütyülik ki. Illene már elsajátítani végre, hogy a szórakoztatás nem egyenlő a kínlódással. Hajdúnak kimagaslóan nagy az egója és ezzel nem is lenne baj, ha megtanulna professzionálisan hülyét csinálni magából, úgy, hogy azon tényleg lehessen röhögni, ne csak úgy vicsorogni, ahogy helyenként ő teszi. Addig pedig háttérbe kell vonulni, aztán esetleg producerként menedzselni olyanokat, akiknek ehhez a szakmához van némi talentuma. Mert most is bebizonyosodott, hogy Hajdúnak nincsen. Annak az embernek pedig minden elismerésünk, aki ebből az unszimpatikus karakterből szimpatikust farag. Ő lehet a modern Higgins egy modern Pygmalionban. A Showtime-nak csak ennek megvalósulása esetén lehet esélye. Addig meg nem vagyunk kíváncsiak rá.

Showtime Hajdú Péterrel TV2 2016. április 24. 21.30-23.00