Mindig is az volt a közvélekedés Magyarországon, hogy a pedagógus tanítson, az orvos gyógyítson, a nővér ürítse az ágytálat, a melós dolgozzon, a fodrász vágja le az ember haját, kivéve, ha nincs neki, a takarítónő takarítson, a diák tanuljon, a nyugdíjas kártyázzon. És fogják be a szájukat. Ez a mentalitásunk, ez maradt ránk régi, ótvar rendszerekből, diktatúrákból és önkényből. A mindenkori hatalomnak mindössze odáig terjed az érdeke, hogy négyévenként az üres lózungokért, talmi, ugyanakkor szépen csengő és fodrozó ígéreteiért cserébe legyünk szívesek megválasztani őket, aztán nyugodjunk bele csendesen és engedelmesen abba, amiről határoztunk, vagyis nagyobb ordibálások és hajcihők nélkül nyeljük le a döntésünket és húzódjunk vissza a csigaházba, ahonnan a kedvükért egy szép tavaszi napon kimozdultunk.

Így aztán bármit megtehetnek és lenyelethetnek velünk, mindenféle megkérdezés, vagy egyeztetés nélkül. Mert a mindenkori hatalomnak az a szokása, hogy a legkevésbé sem kérdez, inkább cselekszik. Mostanában legtöbbször erőből, egyetlen ember meghatározó kénye-kedve szerint. Amire rámondja az áment az mehet, amire viszont azt mondja, hogy szó sem lehet róla, az tiltólistára kerül és bevezethetetlenné minősül. Ezt nevezik már hat éve demokráciának. A mindenkori hatalom pedig vagy megakadályozza azt, hogy az állampolgár éljen a véleménynyilvánítás alkotmányos és most már alaptörvényben lefektetett jogával, vagyis, hogy elmondhassa valamiről, hogy nem tetszik neki, vagy alaposan megnehezíti azt. Zsarol, fenyeget, különböző módszerekkel obstruál és közben fennen hirdeti, nem érti a problémát, mi a baj, hiszen húsz év múlva Ausztriával fogunk versenyezni gazdasági teljesítőképesség terén. Ahogy azt az első számú fantaszta megálmodta, most már ötmilliós, még így is szerénynek mondható fizetésért.  

A mindenkori hatalomnak pedig eszébe sem jut az, hogy amikor egy-egy ágazatban meghoznának egy fontos döntést, reformról ne beszéljünk, mert azt huszonhat éve nem sikerült még tető alá hozni, többnyire csak toldozgatnak és foldozgatnak, szóval ebben az esetben egy kerekasztal formájában azok is kifejthessék az álláspontjukat a témában, akik abban dolgoznak, vagy némileg értenek is az adott témához. Ha van is ilyen, csak olyanokkal folyik a diskurzus, akik a barátaink, akik egy kis fejpénzért cserébe bármikor bólogatnak nekünk. Mert hát mégse a farok csóválja már a kutyát. Hiszen ott vannak a politikusok, azok a szakértőnek mondott parlamenti újságolvasók, akik tudják mindenre a választ, úgy, hogy a legtöbbjük egy percet nem töltött el egy beteg mellett egy kórházban, vagy nem tanított az iskolában egy viselkedészavaros gyereket, aki juszt se azt csinálja, amit ő a száján kiejt, arról meg ne is beszéljünk, hogy életében nem sepert ki egyetlen kéményt sem. Nem is lenne ez oly nagy baj, ha érdeklődne, ha kikérné a szakma képviselőinek véleményét és ha nem úgy szólalna meg, mint akinek a zsebében van a bölcsek köve. És akkor a most hatalmon lévő első számú vezetőről még nem is szóltunk, aki a polihisztorok legnagyobbika és aki még azzal sem tiszteli meg a szakma képviselőit, hogy leüljön velük egy asztalhoz. Minek az, mikor azért tanult valaha Oxfordban, hogy mindenről meg legyen a maga kifinomult döntésig érlelt álláspontja.

Huszonhat éve kisebb leállásokkal talán, de szinte egyfolytában sztrájkolhatnánk, mert azok a bizonyos élhetőségi és boldogulási feltételek, amire minden kormány felesküszik, mielőtt hivatalba lép, még mindig csak csikorognak. A kiváltságosok süttetik a hasukat, fürdenek a pénzkötegekben, mint Dagobert bácsi, kaszinókat nyitnak nyakra-főre a legkisebb ellenőrzés nélkül és eljuthatnak Ibizára is jólétet szipkázni, aranybékákat majszoló nők mellett. A többiek meg vergődnek és élik azt a hétköznapi életet, amit a kormány nekik szán. Lehet tehát vitatkozni azokkal a pedagógusokkal, akik figyelmeztetés gyanánt, most mégis arra adták a fejüket, hogy jelezzék, nincs minden rendben az oktatás területén, még azt is lehet, hogy nem értünk egyet velük. Egyet nem szabad, elvitatni az ehhez való jogukat. Mint ahogy nem vitatta senki Gaskó vasutassztrájkjait, vagy a diákok tüntetését a tandíj ellen, sőt még azért sem nagyon ágáltak annak idején, amikor egy szép, többnyire kopasz siserehad felgyújtotta az akkori köztévé székházát és úgy fosztogatott ott, mint Ambrus Attila fénykorában egy OTP fiókban. Nem volt éppen szép megnyilvánulás, de az akkori ellenzék, mostani kormánypárt nem nagyon emelte fel a hangját, hogy ez egy csőcselék és akkor sem páváskodott, amikor polgári engedetlenség gyanánt kordont bontott. Megtehette. Ez a demokrácia kérem szépen!

És akkor roppant álszent dolog politikát kiáltani, hogy azért azt mégse engedjük az iskolákban. Mert az nem az, ha egy miniszter diákokkal fényképezkedik, jelezvén, hogy van olyan, aki ebben a rendszerben is sikert ért el, vagy ha gyerekek mennek kormányablak avatókra, hogy ott műsorral kedveskedjenek a fővárosból ide látogató fejeseknek? Ugyan már! Itt ma minden politika. Át van politizálva az oktatás, az egészségügy, a kultúra, a sport, a család, a megtakarításaink, az életünk. Tudomásul kell vennünk, hogy ezt így valakik így akarták. Nekik meg azt kell megjegyezniük, hogy ez ellen néha fel lehet lázadni és nem azért, hogy forradalmat csináljanak, hanem azért, hogy a tudtukra adják, elegük van, más feltételek mellett akarnak dolgozni. És akkor nem hőbörögni kell, meg kvótaügyi népszavazáson törni a fejüket, aminek se értelme, se jogi hatása nincsen, hanem le kell ülni egy szobában egy asztalhoz - ahova esetleg a miniszterelnök is nagy kegyesen elmehetne, mert ugyan ott nem illik szotyolát köpködni, de talán hallhat egy-két okosságot - és konszenzusra kell jutni. Úgy, hogy közben meghallgatják egymást, érvelnek és tárgyalnak, addig, amíg kompromisszumra nem jutnak. És ezt nem akkor kell megcselekedni, amikor ég a ház, amikor veszendőben vannak a szavazatok, hanem amikor már látszik, hogy valami, amit kitaláltunk, nem működik.

És még egy dolgot meg kellene tenni. Meghallgatni a diákokat. Mert ezt mindig elfelejtik. Van egy olyan érzésünk, hogy azt szeretnék elérni, hogy a középiskolákban még éretlen emberek tanuljanak, akiknek nincsenek gondolataik, nincsenek elképzeléseik, akik robot üzemmódban azt csinálják, amit mondanak nekik és akiknek lehetőséget se adnak arra, hogy kinyíljon a csipájuk azért, hogy beleszóljanak a nagyok dolgába. Csak az a büdös nagy helyzet, hogy ilyenkor temetjük el és alázzuk meg a jövőt. Mert ez a generáció a jövő Magyarországát építhetné. Ha engednék nekik.