Aki megnézi Jimmy Fallon show-jának azt a részletét, amelyben Melissa McCarthy tátog valami slágerre, azt hihetné, hogy ennek a nőnek bődületes humora van. Aztán kénytelen-kelletlen beül A Főnök című férjével, Ben Falconéval közösen kotyvasztott családi purparléra és érzi, hogy becsapták, csak elhúzták a mézesmadzagot előtte azzal a promócióval. Persze már a Koszorúslányoknál sem igazán értettük, hogy mitől olyan térdcsapkodósan vicces képsor az, ha a színésznő összefossa a mosdókagylót a budi helyett. És ezért még bezsebelhetett egy Oscar-jelölést is. McCarthy kétségtelenül kivívott magának egy rangot az álomgyárban, a kissé túlsúlyos komikáét, aki csípőből tüzel, be nem áll a szája, kioszt mindent és mindenkit és természetesen nem kíméli saját magát sem. Amolyan női Sacha Baron Cohen, azzal a nem elhanyagolható kitétellel, hogy eddig még megkímélt minket a tompora és egyéb testrészei látványától. Az sem mindig bizonyul előnyös vagy hasznos kooperációnak, ha az embert a párja rendezi. Mert félő, hogy hiányzik az objektív szem, a vaskéz és ahelyett, hogy megmondaná, drágám ez most akkor sem vicces, ha négykézláb vizeled össze magad az erőlködéstől, inkább tutujgatja, biztatja, jó lesz az, biztosan találunk olyanokat, akik ezért is hálásan fognak visítozni, hiszen ha megbántja az asszonyt, este se vacsorát nem kap, se párnacsatát. Volt már ilyen a történelemben Guy Ritchie valószínűleg átkozza azt a pillanatot, amikor bemutatták neki Madonna őnagyságát. A Hullámhegy című vacak összeborulásukra majdnem a karrierje is ráment, mentséget pedig a mai napig se nagyon kereshet rá.

Ha először fordulna ez elő, még talán képesek lennénk elnézően somolyogni, na jó, ki akarták próbálni, mit tudnak kihozni a másikból, azt gondolták gyümölcsöző lesz a kamerák előtti együttműködésük, kissé félrement, spongyát rá, tanulnak belőle, legközelebb csak a háztartásuk költségeit vitatják meg egymással otthon, abban mutatják meg mennyire inspirálóan hatnak a másikra. De hamar lebuknak, mert elég egy félreeső pillantást vetni a filmográfiájukra, vagy néhányat lapozni az emlékezetünkben és fény derül arra, hogy már a Tammy című filmben is ott voltak egymás nyakán, Ben Falcone íróként és rendezőként, McCarthy szerzőtársként és színésznőként. Az a mozi poligráfként működött volna a legjobban, hiszen ha valakit leültetünk elé tíz perc erejéig, hogy akkor most ezt nézned kell öcsém, a végén önmagától gyónja meg az összes bűnét, sőt még olyanokkal is megdobja a lajstromot, amit el sem követett. Annyira rossz volt, hogy Amerikában is akkorát bukott, mint az ólajtó, nálunk már be se merték mutatni. Mivel A Főnök sem verdes magaslati léceket, inkább csak ócskaságban tartja a szintet, nyugodtan megspórolhatták volna ennél is a behozatali és a reklám költségeket.

Nagy pénzcsinálók az amerikaiak az hétszentség. A Miért éppen Minnesota? című nézőkergető borzalomban egy tápiókapuding hálózattal akarták etetni a népet és ebből suttyomban Bill Gates-i vastagságú pénzkötegeket felhalmozni, itt meg az eszes főhősnő egy brownie nagyüzemmel szeretné pótolni a bennfentes kereskedelem vádja miatt lefoglalt vagyonát. Visszasírjuk azokat az időket, amikor a ravasz kis sutyerákok még belepisáltak a kancsóba és azt adták el limonádénak. Igaz nem akartak világuralomra törni, csak menni egy kört a hullámvasúton a vidámparkban. És mivel erre a történetre innentől fogva félgőzzel is mindössze legyintünk, kénytelenek vagyunk képzelegni. Például arról, hogy mikor lenne az humoros, hogy Melissa McCarthy és a sírós szemű Kristen Bell eszeveszetten tapizza a másik csöcsét. Az magától értetődőnek tűnik, hogy akkor, ha legurítottunk volna pár üveg whiskyt, vagy megdézsmálnánk egy kenderültetvényt. Ez már nem játszik, mint ahogy az sem, ha arra révednénk, hogy ez egy régi kelet-német pornófilm lassú és vontatott előjátéka. Inkább az mozgatja meg a fantáziánkat, hogy vajon akkor tudnánk –e fennhangon röhögni, ha Jucika néni és Mancika néni ezt csinálná a piacon két bódé között. Azonban rögvest bevillan, hogy nem csak perverzek vagyunk, hanem malacok is, elhessegetjük a gondolatot és azt vonjuk le kérges tanúságképpen, hogy ez sehogyan sem vicces. Csak olcsó és szánalmas.

Mivel a Főnök tele van ilyen és ehhez hasonló szösszenetekkel, azon filozofálgatunk, hogy a kereskedelmi tévécsatornák melyike vállalná be filmünket családi matiné gyanánt, hiszen itt a kölykök úgy verekszenek, mint Jackie Chan fénykorában. Ben Falconét már nem érhette meglepetésként és ha McCarthy eddigi pályafutását vesszük alapul tulajdonképpen minket sem, hogy az asszony fogkrém helyett kulával mos fogat, mert hát most is olyan ízesen káromkodik, hogy azért az iskolában a tanító néni már nem csak a szemét forgatná, hanem elküldené a gyereket a sarokba, vagy az igazgatóhoz, hogy közben meditáljon egy cseppet a jó modorról. Bár a ma uralkodó erkölcsök közepette még talán az is elfogadható, hogy a mozi utolsó negyedórájának központi vezérelve a farokszopogatás, vagyis pontosabban az, hogy ki szopjon le kit és hogyan. McCarthy is azon művészek közé tartozik, akik szeretik ha azon vicsorognak egyesek, hogy ő mekkorát képes bukfencezni. Így aztán úgy esik és kel, mint az a fiúcska, aki most tanul biciklizni. Hol hanyatt vágja magát a lépcsőn, hol a falhoz repül és még az egyik kolleginájának is kreált egy olyan jelenetet, ahol kitörheti a testével az ablaküveget. Haladni kéne a korral, mert ami még Bud Spencer és Terence Hill mozikban gyerekfejjel katarzist okozott, az ma már a felnőtt lét kellős közepén csak vergődést, vakarózást és felesleges ráncokat eredményez. 

A Főnök kapcsán azonban előjön egy még nagyobb problémánk, fájdalmunk és gyanúnk egyben. Nincs humorunk. Vagy legalábbis valahogy csak nem akar nevetésre görbülni a szánk, merthogy ebben a monstrumban írd és mondd egyetlen poént sem találunk. Pedig vadászunk, akár a sas. És akkor tetőzik be szomorúságunk, amikor azt látjuk, hogy az előttünk helyet foglaló nyugdíjas házaspár férfi tagja úgy rázkódik a vigyortól, hogy a feje rábukkan az előző ülés fejtámlájára, a velünk egy sorban ülő kamasz lány folyton felhorkan a röhögéstől, úgy, hogy egy alkalommal a kukoricáját is magára borítja. Ilyenkor pedig végső kétségbeesésünkben azon merengünk, hogy amennyiben legalizálnák itthon a marihuánát, legalább az ilyen kreténségek előtt felkeresnénk egy sárkányfűárust, hogy átélhessük azt a felhőtlen jókedvet, ami ezúttal sem adatik meg nekünk. Irigyek vagyunk, na, mit csináljunk. Melissa McCarthy többet is tesz annál, mint kellene. Itt van és bohóckodik. Ahogyan erről ő gondolkodik. Nekünk más elképzeléseink vannak a virgonckodásról és inkább választanánk Amy Schumert tízszer, mint azt, amit itt előráncigál a tollából és saját magából. Az a baj, hogy másokat is magával ránt, például az ennél jóval magasabban rangsorolt Peter Dinklage-t, akivel úgy nyalakodnak bizonyos jelenetekben, mint egy tüzes kanca és egy kanos gebe a nászágyon. Dinklage pedig még egy csodás Bundesliga séróval is beköszön, amire Dieter Bohlen is megnyalná mind a tíz ujját.

Már az Ocho Macho is megmondta, hogy pozitívan kell élni, igaz a következő sorban azt is hozzátette, hogy nemigen lehet. Próbáljunk hát olyat keresni A Főnökben, ami jó. Van ilyen. A hossza. Mert legalább nem két óra, hanem másfél, azt meg hagyjuk, hogy néha fél délutánnak tűnik. Talán még Kathy Bates cameoja. Slussz. Végeztünk. Ha pedig még a stáblistát is megvárjuk, ahol ott vírit Will Ferrell neve is, mint producer, akkor mindent értünk. Görénység lenne azt mondani, hogy Falcone és McCarthy költözzenek szét, mert ez nagyon halovány parázs a házasságukban. Inkább egy erős terápiát javasolnánk. Új kihívásokat, még nem ízlelgetett lehetőségeket. A tantrikus vagy a kötözős szex állítólag rengeteg fölös energiát szabadít fel. Azt viszont tapasztaltuk, hogy ennek így nem lesz jó vége. Ha a Főnököt még egyszer meg kéne néznünk, az felérne száz ostorcsapással. Minimum. Lehet, hogy kevés is az.

3/10