Hétköznapi titkaink - filmkritika
Joachim Trier - aki szegről-végről rokona a legismertebb Triernek – debütáló filmjével, a Szerzőkkel olyan pontos generációs kórképet festett a húszas, harmincas korosztályról, hogy az felért azzal, mintha egy bunkósbottal kupán vágták volna az embert. Kijózanító volt, elgondolkodtató, Trier a mozi minden pillanatában értésünkre adta, hogy tisztában van a fiatalok észjárásával, életérzéseivel, úgy a bizonytalansággal, mint a kitörési vággyal, ami mögött hol határozottság lapul, hol pedig gyengeség és megalkuvás. A rendező nem akart egy kizárólagosan negatív, lehangoló látlelettel előállni, ezért a sorok mögé egy jó adag derűt, optimizmust és a végére egy pozitív felhangokkal terhes befejezést rejtett. Még ma is élményfürdő a javából. Ezután egy jókora kihagyást követően érkezett az Oslo, augusztus, ami legalább ilyen elánnal rajzolta meg egy talpra állás történetét, ahogyan egy ember a múlt szellemeitől és démonaitól kísérve próbál belevágni egy másfajta életbe, ami számos kihívással és reménnyel kecsegteti. Trier zsenijét szem előtt tartva vártuk a négy évnyi szünet után elkészült Hétköznapi titkaink című új filmjét, majd kissé elkámpicsorodtunk a cannes-i fogadtatást tapasztalva, mert megint valami kiugrót szerettünk volna, valami olyat, ami fejbekólint, ami helyre tesz egy pillanatra és aminek fényében még a vetítés után jó pár nappal is sütkérezhetünk. Az igazság az, hogy a messiás eljövetele helyett egy kisebb csalódást éreztünk. Leginkább azért, mert helyenként ebben is ott volt egy remekmű lehetősége, ezúttal azonban Trier elpuskázta a kínálkozó helyzeteket.
Trier filmjének terepe a család, a hozzánk legközelebb álló szűk közösség, amely olykor titkok, hazugságok, ellentmondások, félreértések sorát hordozhatja magában, amiknek elfojtása, majd kimondása átírhatja az ember gondolataiban kavargó érzelmeket és az egymással fennálló viszonyokat. Adott esetben távolivá, más körülmények között szorosabbá téve azokat. A Hétköznapi titkainkban a híres háborús fotóriporter anya halálának évfordulója apropóján kiállítást szervez egy galéria, ami alkalmat ad arra, hogy a volt férj és két gyermeke tisztázza az elmúlt évek során felgyülemlett és azóta is kibeszéletlen, mélyben lappangó sebeket. A nagyobbik fiú már önálló, eltávolodott a szülői háztól és most, hogy maga is apa lett, jól jön neki, hogy a felelősség és egy valószínűsíthetően hibás döntés elől menedéket találhat a régi otthonában. Az apa és a kisebbik fiú pedig az anya halála után kifejezetten távolságtartó kapcsolatot ápol egymással, nem teregetik ki egymás előtt a legbelsőbb énüket és főként a kamasz egy páncélt növesztett, ami elszeparálja a családfőtől. Az együtt töltött időben kiderül, hogy mindegyiküknek van valami takargatnivalója, egyikük sem boldog, sőt az emlékképeken keresztül az is tudatosul bennünk, hogy a múlt is súlyos titkokat takar, amik felderítésre várnak.
Pontosan ez az izgalmas, számtalan drámai szituációnak megágyazó felütés és kezdet tehet bizakodottá bennünket a filmmel kapcsolatban. Egészen addig, míg Trier le nem hűti a kedélyeinket. A Szerzőkben remekül használta a különböző idősíkokat egy viszonylag ügyesen koordinált és végig vitt narráció segítségével, itt azonban nincs ilyen támasza. Ezért is lesz talán ennyire széteső és lagymatag az anya emlékképeivel való játszadozás. A funkciója ugyan érthető és szükséges is az események kibontakozásához, azonban a karakter felbukkanásainak ütemezése nem mindig jókor történik, ami nehezíti a befogadást és megakasztja a mozi egyébként is lassacskán vánszorgó medrét. És itt jön a másik elementáris problémánk, mert szeretjük azt, ha nem kapkodnak egy filmben, ha hagynak teret és időt ahhoz, hogy megismerjük a szereplők tulajdonságait, lelki összetevőit és az ebből adódó motivációit. Csakhogy a rendező sokszor nemhogy nem siet, hanem kifejezetten rükvercbe kapcsol és feleslegesen szöszmötöl, például azzal, amikor egy cselekményt nem csak egy szemszögből mutat meg. Mintha bizonytalan lenne abban, hogy a néző nem fogja érteni a szándékait, a figurák cselekvéseinek mozgatórugóit. Ez a fajta totojázás pedig belekergeti Triert abba a hibába, hogy triviális dolgokat magyaráz, ami egyfelől kiszámíthatóvá teszi az alkotását, másfelől helyenként szájbarágóssá.
Azt nem bánjuk különösebben, hogy Trier és forgatókönyvíró társa Eskil Vogt nem tökéletes erkölcsű, makulátlan előéletű figurákkal örvendeztetnek meg bennünket, hiszen az esendőségükben, döntésképtelenségükben, hezitálásaikban önmagunkat is viszontlátjuk, az emberi mivoltunkat, annak minden bajával és göröngyével együtt. Azonban a beleélést és a teljes azonosulást azzal nem könnyítik meg, hogy túl sok szálat tartanak kézben, a nagyobbik fiú romantikus liezonja például kimerül egy haszontalan jelenetben, aminek sem az értelmét nem látjuk, sem pedig a jelentőségét. Az apa ehhez hasonlatos próbálkozása szintúgy homályos, felszínes, nem is akar többnek látszani, ezzel pedig kifolyik a kezeink közül, kevésbé érint meg minket. A rendező jól érzékelteti a feszültség gócpontjait, de pont az ilyen mellékszálak miatt nem aknázza ki azokat mélyrehatóan és lélekbemarkolóan. Így néha olyan benyomásunk támad, mintha Trier olykor csak kapirgálna, ahelyett, hogy gyökerestül tépné fel azokat a sebeket és keresne rájuk gyógyírt.
A Hétköznapi titkaink legnagyobb erőssége a kisebbik fiú vergődése, magába zárkózása, kiútkeresése és ebből a csaknem tökéletesen végig vitt folyamatból látszódik, hogy Trier mennyire képben van a fiatalok lelki sivárságával, gyakori tévképzeteivel. Remekül ábrázolja, ahogy a kamasz a számítógép okozta vákuumban él, miközben megpróbálja emellett kiírni magából az érzéseit, fájdalmait, asszociációit, a családja vonatkozásában benne lévő gondolatait. Nagyszerű jelenet, amikor a nagyobbik testvér felolvassa az írást, ami egyúttal ráébreszti arra, hogy az öccse zárkózott jelleme mögött hogyan bontakoznak ki a tehetség apró csírái. És hasonlóan felemelő a két felnőtt lét felé igyekvő tini buliból hazafelé vezető sétája, mert abban nem csak erős nosztalgia lakozik, hanem olyan vágyak, édeskeserű érzelmek, amelyek megalapozzák a felnövés fokozatosan bekövetkező állapotát. Trier drámaisága ott csúszik meg, hogy ezek a fényesre csiszolt láncszemek egy kissé mintha elsikkadnának abban az összképben, amely az elaprózottság miatt helyenként dekoncentrálttá válik.
Gabriel Byrne az a színész, akit mindig megjegyzünk magunknak, hogy micsoda karizmája van és többnyire sápítozunk, hogy mennyire kevés alkalommal tüntetik ki egy igazán hozzá illő szereppel. Most azonban pont azért kiabálunk, mert az apa karaktere tényleg telibe trafálta, csak a mozinak kellett volna hozzá felnőnie. Jesse Eisenberg Hollywood olvasztótégelyéből próbálna szabadulni, amikor kis költségvetésű, de fontos filmekben akar megjelenni. A szándék üdvözítő és az is, hogy Lex Luthorral ellentérben itt meg sem kísérli, hogy ripacskodjon, hiszen nagyon kirína a többiek közül. Mivel kevésbé erőteljesek az eszközei és a finomhangolásai még nem alakultak ki vagy nincsenek is, kellőképpen beleszürkül a mezőnybe. Azt azért tegyük hozzá, hogy a forgatókönyv is mostohán bánik vele, hiszen a karakterének vannak a legirracionálisabb lépései, amik olykor hosszabb fejtegetést igényelnének. Meglepő viszont a kisebbik fiú, Devid Druid hamis gesztusok nélküli, felettébb természetes játéka. Úgy tesz, mintha nem csinálna semmit, mégis ezzel tükrözi oly hűen a kamasz vívódásait. Isabelle Huppertre leginkább kifejező tekintete miatt emlékezhetünk. David Strathairn és Amy Ryan meg kell, hogy elégedjenek a morzsákkal és egy vázlattal, ehhez képest tágítják valamelyest a figuráik határait.
Joachim Trier harmadik filmje sokkal kevesebb, mint ami lehetett volna. Nem lehet azt mondani, hogy ne maradna bennünk meg néhány emlékezetes momentum, a fentieken túl például az, amikor Isabelle Huppert könnybe lábadó szemekkel, szomorú tekintettel nézi a reptéren, ahogy egy olvasó sztoikus közönnyel átlapozza azt a képet az újságban, amit ő nagy erőfeszítések árán készített és amiben valahol egy élet munkája is ott volt. És persze a lezárásban is rejtőzködnek még kérdések, kételyek bőven, de a Hétköznapi titkaink mégsem lett az az átütő élmény. Mindenképpen hiányzik belőle az a jó értelemben vett pofon, amitől még napokig szédeleghetnénk. Az átlagot meghaladja ugyan, talán szeretni is lehet, de abszolút nem vág földhöz. Pedig ott akartunk feleszmélni utána.
6/10