Ha az Egy háború nem jut be a legjobb öt film közé az idegen nyelvű mozik kategóriájában az idei Oscaron, valószínűleg elkerülte volna a hazai vetítőtermeket és csak a díjkiosztó kapcsán olvasgathattunk volna róla szalagcímekben. Így sem fogják ostromolni miatta a pénztárakat, nem nehéz megjósolni, hogy jó esetben mindössze pár ezer nézőt tudhat majd magáénak, messze lemaradva Sacha Baron Cohen legújabb agymenésétől, a Disney frissen ropogós meséjétől, de még Sarah Jessica Parker római vakációjától is. Nem is lehet csodálkozni ezen, mert kaliberében sem közelíti meg ezeket, hiszen egy fajsúlyos drámáról van szó, amelynek központjában egy a háború által némiképp szétzilált család sorsa áll, amelynek teljességét és egyensúlyát veszélyezteti a családfő döntése, amit az afganisztáni csatatér kellős közepén, katonái életének megmentése érdekében kénytelen meghozni. Ennek a következményeit kell elviselnie, mert azonnal hazaküldik és otthon bíróság elé citálják, ahol már a becsülete és a későbbi boldogulása a tét, ugyanis a vádat képviselő ügyész börtönbüntetéssel sújtaná a civil áldozatok miatt. Az Egy háború tehát nem egy habkönnyű desszert ebéd utánra, mégis érdemes egy kis időt szánni rá, mert az üzeneteiben, áthallásaiban, de akár a végkicsengésében is olyan következtetések lapulnak, amiről nem csak beszélgetni lehet, hanem vitákra is serkent. És ebből a szempontból az sem baj, ha a hatásában egy szemernyit megosztó.

Tobias Lindholm filmje több csavart hordoz magában. Úgy indul, mint egy háborús dráma, egy olyan, amit már számtalanszor láttunk, helyzetjelentés a hadmezőről, ahol továbbra sem idillikus állapotok uralkodnak, ahol emberek veszítik el a végtagjaikat, vagy halnak meg egy cél érdekében, ami azoknak a legkevésbé világos, akik emiatt áldozzák fel magukat. Egy ép ésszel feldolgozhatatlan eszméért, amely mögött meghúzódnak a sanda, kétértelmű szándékok, melyek különböző politikai és legfőképpen gazdasági érdekek mentén manifesztálódnak. Ebben a kétes, örökké forgó spirálban ismerhetjük meg a századparancsnokot, a veterán, sokat látott katonát, Pedersent, akinek minden helyzetre kell valamilyen megoldást találnia és akinek ezáltal olyan döntéseket kell hoznia, ami nem csak a saját sorsára, hanem a bajtársai, az emberei életére is kihatással van. És itt nincs idő tötyörgésre, részvétre, itt nem lehet lacafacázni, folyamatosan lelki sebeket ápolgatni, mert a csatatér másik oldalán ellenségek vannak, akik kíméletlenül kihasználják a másik kényszerhelyzetben megnyilvánuló bizonytalanságait. Lindholm lassú léptekkel, fokozatosan bontja ki a katona jellemét és a körülötte egyre súlyosabbá eszkalálódó helyzetet, amiben Pedersennek döntenie kell, vagy kockáztatja a maga és társai életét, vagy kimenti őket, akár olyan áron is, hogy civilek esnek ennek áldozatául. Innentől pedig a háború már csak a hátteret szolgáltatja egy kiélezett, szikrázó érvekkel alátámasztott tárgyalótermi drámához, ahol összecsaphatnak a nézőpontok, egyrészt az emberi jogokért és az ártatlan polgárokért kiálló ügyésznő, másrészt a katonái életéért felelősséggel tartozó Pedersen és védője álláspontja.

A rendező műfajváltása nemhogy kioltaná a dráma élét, hanem sokszorosan megnöveli azt. Az addigi lassabb tempó valamelyest felgyorsul, az indítékok, az események magyarázata az emlékek felidézése közben mindig újabb színezetet kapnak és számos árnyalatban jelennek meg előttünk. A tárgyalás menete során persze igazolódnak a prekoncepcionális ítéleteink, Lindholm nem tudja kikerülni az egysíkúságot, némileg a dilettantizmus szele is megcsap minket. Azonban jól és teljes körűen érzékelteti a főhősében végbemenő változásokat, a kezdetben szimpatikus, magabiztos, a döntéseit felvállalni kész karakter elbizonytalanodik, megszólal benne a lelkiismeret vészharangja és talán azt is felismeri, hogy a döntésében nem volt szerepe akkor sem a humánumnak, sem pedig az ártatlan emberi életek értékének. A felelősség súlya a film ezen szakaszában ütközik ki igazán és ekkor tapasztaljuk, hogy az először mindenki által elfogadható és reális cselekvésnek nem csak az az egy megközelítése lehetséges, amit Pedersen elhatározásán keresztül láthattunk, hanem jóval több is, amire az ügyésznő kérlelhetetlen szigorúsággal világít rá.

Lindholm olykor két kantárral üli meg a lovat, hiszen a háború képei között párhuzamosan kitekint arra is, hogy miképpen boldogul a katona felesége otthon a három gyerekkel. Az asszony küzdelme emberfeletti és ebből is kapunk némi ízelítőt, talán nem eleget, hiszen érezzük, hogy a csemetéknek hiányzik az apjuk, de ahhoz viszonylag kevés fogódzót kapunk, hogy ez teljes mértékben hitelesnek tűnjön a szemünkben. A gyerekek lelki folyamatainak ábrázolása látszik némiképp hiányosnak, miközben az asszony és a férje közti csörte a további életük sorsáról meggyőzőnek és kellőképpen drámainak hat. A katona fejében ott motoszkál a bűntudat, hogy az általa levezényelt menekülési akcióval hány ártatlan csöppség életét oltották ki, ugyanakkor a felesége figyelmezteti, hogy neki is van három, akiket fel kell nevelni, akiknek iránymutatásokat kellene adni és ha most börtönbe vonul, annak terhe újfent rá hárul majd. És ebből a szempontból mindegy, hogy a fronton van, vagy a négy fal között egy rácsos szobában. Ehhez hasonló morális dilemmákkal szembesít Lindholm az Egy háború során, amiket mindvégig a súlyuknak megfelelően kezel.

Esély sincs rá, hogy a film megnyugtatóan záródjon, mert ugyan van egy ítélet, azonban ez nem hoz sem megtisztulást, sem feloldozást. Hiszen a kérdőjelek továbbra is ott vannak mögötte, mennyiben van igaza a vádat képviselő ügyésznőnek és mennyiben fogadható el Pedersen védekezése. A különböző nézőpontok igazságossága nem a tárgyalóteremben dől el, hanem a fejekben, a gondolatok, nézetek, felfogások sokszínűségében. És ezért jó az Egy háború, mert teret enged, hagyja kibontakozni a nézőt és az a realizmus amit képvisel, megágyaz annak, hogy vitatkozzunk rajta, hogy érveket ütköztessünk a filmen keresztül. Lindholm nem kizárólag a témaválasztásában húz zseniálisat, hanem a színészek instruálásában is. A Pedersent alakító Pilou Asbaek minimalista eszközökkel hozza a nézőhöz egészen közel és kedvelteti meg vele a főhőst. Mert határozottnak látszik, egy olyan embernek, aki tisztában van a döntéseinek felelősségével, miközben odavan a családjáért is. És amilyen nagyszerűen férkőzik az érdeklődő kegyeibe, olyan nemes egyszerűséggel ültet bogarat a fülébe a mozi második felében. Az a katona, aki ott ül a tárgyalóteremben már közel sem az az ember, akit először megismertünk. Tele van kételyekkel, meggyötört és bizonytalan abban, hogy a döntése helyes volt -e. Asbaek csendesen szemlélődő, akinek az arcára van írva minden, akinek az érzései még akkor is világosak, ha éppen nem beszél róla. Kiváló alakítás, ahogyan az asszonyt játszó Tuva Novotnyé is, akin érződik az erő, a gyerekekkel való napi csatározás, miközben olyan támasza lesz a férjének, akinél többet, jobbat nem is kívánhatna. Novotny sem a látványos gesztusok híve, de az ő érzelemnyilvánításai, grimaszai legalább annyira hitelesek, mint Asbaeké.

Azért jó, hogy eljutott hozzánk a dán filmgyártás újabb remeke, mert kérdéseket vet fel, nem csak az ezerszer megrágott háborúkkal, azok körülményeivel kapcsolatban, hanem azzal is, hogy azok mennyiben befolyásolják a döntéseinket, miképpen határozzák meg az életünket. És némileg elrugaszkodva ettől lamentálhatunk a felelősségről, az igazságos és igazságtalan helyzetek folyamatos harcáról, az erkölcsi és morális mércékről, a jó és a rossz közötti nem feltétlenül áthidalhatatlan ellentétről és azokról az elhatározásainkról, amik egy adott szituációban még akár pozitívnak is tűnhetnek, csak miután megvizsgáltunk minden szemszöget, átrágtunk néhány nézőpontot, akkor döbbenünk rá, hogy nem biztos, hogy az volt a legjobb döntés. Mert annak is vannak hátulütői. Amit olykor emberi életekben kell mérni.

8/10